Hangszerrel és anélkül is őrült: Michael Angelo Batio & Black Hornets – Backstage Pub, 2016.03.30.

Michael Angelo Batio egy kivételes tehetségű gitáros, nem is egy mai bútordarab, mégsem lett olyan sikeres, mint jóval kisebb talentumú követői. Ráadásul egy jópofa előadó, aki amerikai létére egész tagoltan beszéli az angolt, széles gesztusokkal kísérve mondandóját, hogy a sok hülye külföldi is megértse. Nos, talán az évtizedek során készített megannyi oktató DVD és a hangszerkészítők (jelenleg a Dean Guitar „színeiben” utazik) szponzorálásával lebonyolított számtalan bemutató, gitárklinika az oka, de tény, hogy hangszere nélkül is roppant érdekfeszítő előadó. Habár elmondása szerint már rég leállt vele, a mód, ahogy kommunikál a közönséggel, olyan, mintha még mindig szívna valamit.

Tavaly éppen egy ilyen gitárklinikaszerű bemutatóval jött Magyarországra, ahol a playback alapokra élőben gitározott rá. Egyszer láttam egy felvételt, amin Uli Jon Roth – akinek a munkásságát egyébként imádom – hasonlóképpen szerepelt, és bár az óriás vetítővásznon még felesége, Monika Dannemann festményei is színesítették az előadást, mégsem tudott lekötni. Ezért Batio múlt évi fellépését kihagytam. Ezúttal viszont egy énekesnővel kibővített új csapattal jött idei lemezét promotálni, és ez kíváncsivá tett. De a playbackre gitározást mégsem úsztam meg.

Az előzenekarként fellépő Levy Fantasy ugyanis éppen ezt a módját választotta a bemutatkozásnak. Ha külön címet kellene adnom ennek a műsorrésznek, akkor „Igényes gitárjáték igénytelen alapokra” lenne a legjobb választás. Csiszér Levente, aki a Bulldózerben, a Cool Head Clanban és a Kárpátiában is gitározott már, instrumentális gitár-produkcióval lépett színpadra basszusgitáros kollégájával. A tompán pufogó dobgép, és a néha elég béna szintihangszínek azonban még inkább alávágtak az egyébként sem túl forró hangulatnak. Talán a demó CD szólt rosszul, talán a hangosítással lehetett probléma, a honlapján meghallgatott hangmintákat nem éreztem annyira gáznak, mint ott élőben. A lényeg, hogy egyébként valóban tehetséges gitáros, nem véletlenül választották ki a fergetegujjú Batio elé, de instrumentális gitárzenét játszani Magyarországon eleve öngyilkos vállalkozás, mindezt még tetézve egy ilyen fél-playback móddal pedig szinte reménytelen küldetéssé teszi a muzsikálást. Zenéje egyébként többnyire melankolikus, filmzeneszerű dallamokból állt, sok érzelemmel és sok nyújtással, leginkább az Edenbridge-gitáros Lanvall szólólemezeire emlékeztetett.

Michael Angelo Batio, aki korábban – amikor még a Nitro zenekarban nyomta – csak Michael Angelónak hívatta magát, ezúttal Black Hornets nevű zenekarával és a Dean által az ő fazonjára készített MAB 1 Armor Flame gitárjával érkezett. Ugyan a promócióban elhangzott supergroup jelző némiképp túlzás, de tény, hogy profi zenészeket választott. Gianna Chilla a The Voice olasz változatában tűnt fel Janis Joplin-szerű hangjával, és fél perc alatt megvette a zsűrit, Don Roxx az Eric Martin Bandben és Uli Jon Roth zenekarában is basszusgitározott már, Roberto Pirami pedig Vinnie Moore, Jennifer Batten, TM Stevens dobosaként szerzett rutint a gitárosokkal való együttműködésben.

A csapat keményen bele is csapott a metalba, ’Soul In Sight’ című lemezük anyagát talán a Panterához lehetne hasonlítani, megbolondítva Batio eszelősen gyors futamaival, és az énekesnő jellegzetesen rekedtes hangjával. Az előzetes kislemez, a Gotta Run csupán rádióbarát változata muzsikájuknak. Természetesen ezt is eljátszották, további új dalok kíséretében, de a sok ismeretlen zene közötti Batio-kommentárok sokkal érdekesebbek voltak. Ahogy már említettem, igen tagoltan beszélt, hogy a nem angol anyanyelvűek is megértsék, és hozzá olyan testbeszédet produkált, ami önálló pantomim-produkcióként is megállta volna a helyét. Korábban írtam, hogy szerintem gitártartásban Turilli és Slash a két véglet: egyik a mellbimbóit takargatja vele, a másik meg a tökeit. MAB Elvis Presleyt és az ő ukulele-gitártartását hozta fel példaként, valamint Jimmy Page-et a másik végletként. Majd kifejtette, hogy valahol a kettő közt van az igazság, mert csak úgy lehet elég gyorsan gitározni. És mindjárt be is mutatta egy egyveleg formájában, ő hogyan játszaná a Led Zeppelin-slágereket. Majd folytatódott a saját dalok bemutatása, első zenekarának, a Nitrónak két slágerével megspékelve. A dobos is kapott pár percet a tudásának részletesebb bemutatására, majd a szusszanásnyi szünet után Batio visszatért a várva várt kétnyakú gitárral.

A koncert vége maga volt a mennyország! Egy újabb egyveleg, melyben bemutatott mindent, amit lehet: egyszerre két nyakon gitározást, „hagyományos módon” – már ha lehet erre ilyet mondani – és keresztbe tett kézzel, majd a végén a kétnyakú egyik nyakát ragadva meg, némileg hagyományosabb shreddelést és az alul-felül fogott over-under tapping technikát is megvillantotta. (Ilyet Billy Sheehannél szoktam sűrűn látni basszusgitáron, de pl. Lukács Peta is be szokta dobni, amikor már nagyon unatkozik Bikini-koncert közben.) Egy Pantera-sztori után – melyben elmesélte, hogy Dimebag a színpadról leugorva üdvözölte őt a nézőtéren „Te vagy a példaképem, megvan az oktatóvideód!” felkiáltással – elnyomták a Tribute To Dimebag című Pantera-egyveleget, Ritchie Blackmore tiszteletére a Burnt, és végül az I Just Can't Believe című saját dalban egy olyan gitár-ének felelgetést mutattak be, amilyet Blackmore és Gillan ’72-es produkciója óta nem láttam.

Kellemes levezetés volt az előző napi teltházas Dirkschneider-koncert után egy ilyen családias este. Batio játéka valóban félelmetes, Havasi bejegyzett Guinness-rekordja jutott eszembe, mint leggyorsabb kezű zongorista. Michael Angelo kiérdemelné ugyanezt a címet a gitárosok között. Azzal kezdtem, hogy valamiért mégsem lett olyan sikeres, mint jóval kisebb talentumú követői. Én azt hiszem, tudom a választ, bár félve írom le egy ilyen gitárzseniről: bármit el tud játszani, bárkinek a stílusában képes gitározni, viszont ezzel párhuzamosan nincs saját egyéni stílusa. A gitározás nem sport, hanem művészet. Nem az a lényeg, hogy kinek a leggyorsabb a keze, vagy hogy hány nyakú gitáron tud játszani (láttam már négy-, sőt nyolcnyakúval is fotózkodni), hanem hogy mennyire tud egyéni ízt, életet lehelni a gitárjába. És ezzel még mindig adós az idén 60 éves művész.

Szerző: CsiGabiGa
Képek: Savafan
Köszönet a Livesoundnak!