Bartók, Muszorgszkij, rock and roll - Keith Emerson (1944-2016)

írta Bigfoot | 2016.03.13.

Borzasztó, hogy mostanában ilyen sűrűn kell nekrológot írni. Hihetetlen ütemben költöznek át a rock nagy generációjának tagjai a másvilágra. Úgy látszik, a rock and roll átlagban hetven évet enged.  

Elment egy zseni. Aki hihetetlen merész, egyesek szerint pofátlan dolgot engedett meg magának. Rockosítani merte nagy zeneszerzők műveit. Mi ez? ’Allegro barbaro’, agyon torzított basszusgitárral, pokoli dobpergéssel, hammond vinnyogással?  Mi ez? ’Diótörő’ boogie-woogie módban? Mi ez? ’Egy kiállítás’ képei megint hammond orgonára, szintetizátorra és kőkemény dob-basszus ritmusszekcióval megpakolva? Mi ez? ’Rómeó és Júlia’, de nem balettzene, hanem valami döngölő ritmusú billentyűs fantázia. Bartók, Csajkovszkij, Muszorgszkij, Prokofjev kollégák forogtok a sírjaitokban? Biztos, hogy nem, ezek vannak olyan jók, mint a ti eredeti műveitek.

És ez csak az Emerson, Lake & Palmer, mert pár évvel korábban már a Nice-szal is szentségtörő dolgokat művelt: hozzányúlt Bach, Sibelius, sőt Leonard Berstein műveihez is. Ez utóbbitól a ’West Side Story’-ból az America feldolgozása még a slágerlistát is megmászta.

Nem volt szüksége gitárosra. Egy olyan korban, amikor tolongtak a gitárhősök a színpadokon. A Nice-ból hamar trió lett, az ELP már így is kezdte. Keith Greggel és Carllal karöltve a hetvenes években, főleg annak első felében olyan életművet hozott létre, amit klasszikus zenét művelő kollégák megirigyelhetnek. Ha valakinek sikerült ledönteni a műfajok közti határokat, akkor abban Emerson élen járt. Blues, rock, jazz, klasszikus vagy éppen filmzene – mindegy, mi szólalt meg a kezei alatt, tökéletes volt az összhang. És ezt a megszólalást, ezt a minőséget az élő fellépésen is csont nélkül hozta. Szinte minden albumon felcsendül pár perc vidámság - még zenebohócnak is kiváló volt.

Neki mindegy volt, hogy fordítva játszott hangszerén, csizmával vagy tőrökkel.

Megadta a sors, hogy ezt az őrült zsenit kétszer is láthattam élőben, ebből egyszer az ELP trióval, amikor a kilencvenes években egy rövidebb ideig újra együtt zenéltek. Egyszer pedig szemtől szemben tehettem fel kérdéseim neki.

Közhely, de igaz: nem ismert megalkuvást, sosem verte le a nagyon magasra tett lécet, még akkor sem, amikor élete utolsó szakaszában újra hallhattuk a gitárt a zenéjében. De az ujjai sajnos már nem úgy működtek, mint régen, ezt nem tudta elviselni. Meghozta a fájdalmas döntést.

Keith Emerson újra találkozott Jon Lorddal, Rick Wakeman egyedül maradt.