Első Hallásra – 2016. február

Kedves Olvasók! Visszatért hát régi rovatunk, az 'Első Hallásra'! Ezentúl ismét havi rendszerességgel, új logóval, és új formátumban fogtok értesülni az adott hónap legfontosabb kiadványainak értékeléséről. Elsőnek 2016 februárjának 10 lemezét vettük górcső alá, és kíméletlenül kiosztottuk a nekik járó pontokat. Klasszikus előadók, fiatal együttesek, sőt még egy magyar banda is helyet kapott az újraértelmezett 'Első Hallásra’ rovatban.

Myrath: Legacy (8.8 pont)

Mike: Rég hallottam olyan alapvetően progos metalalbumot, amely ilyen szinten rogyásig tele lenne tuszakolva slágerekkel, mint a ’Legacy’; bár igaz az is, hogy – „haladó szellemiség” ide vagy oda – a Myrath mára tényleg közelebb áll a Masterplan-Kamelot pároshoz, mint mondjuk a Symphony X-hez. Egyszerűsödtek, na. Seggrázós-hastáncos-kígyóbűvölős heavy/power metal esszenciát kaptunk a tunéziai ifjaktól, méghozzá a legjobb fajtából, én azonban a bőkezűbben adagolt komplexitást szívesen vettem volna. Pontszám: 8

CsiGaBiGa: Emlékeztek annak idején hogy berobbant a popkultúrába a török Tarkan a cuppanós nótájával? Nekem a Myrath valami hasonló élményt nyújtott most az új lemezével. Kevésbé progresszív, kevésbé metálos, mint a korábbi lemezeik, inkább a hagyományos rockzene felé megy el, de ez engem csöppet sem zavar, sőt! Ebben a közegben sokkal jobban érvényesülnek azok az arab népzenei hatások, melyek a tunéziai rockzenekart olyan különlegessé teszik. Pontszám: 9

Savafan: A legnagyobb pozitív csalódást jelentették számomra, tök ismeretlenként ültem le meghallgatni. Azt hittem, hogy a keleties íz csak az első szám színezésére szolgált, majd rájöttem, hogy ez a zenekar sajátja. Aztán utánanézve, hogy honnan származnak, már minden világossá vált. Azt hiszem, az mindent elmond, hogy több számnál is a nálam etalonnak számító Kamelot ilyen típusú számainak világát véltem felfedezni. Az egyik lemez a listáról, ami tartósan is bekerült a playlistembe! Pontszám: 9

karpatisz: Amit a Redemption esetében hiányoltam – az újat, a jó ötletek és dalok mellett még valami pluszt, mondjuk egy kis libabőrt –, azt a ’Legacy’ albumon megtaláltam. A rengeteg szimfonikus betét és a rockosabb részek is jól szerkesztettek. A keményebb, Symphony X-es vonal mellett puhább, dallamközpontú témákat is hallhatunk. Az arab zene hatása egy olyan különleges fűszer a lemezen, amit jól tudtak egységbe szerkeszteni. Bár a srácoknak ez természetes, de nekünk, európai zenén nevelkedetteknek nem. Egy-két héthúros témánál éreztem, hogy nem azt a karmolós, vastag hangzást sikerült kikeverni, amit ez a zene megkívánna. Összességében nézve a 2016-os év egyik kiemelkedő alkotását kaptuk meg a Myrathtól. Pontszám: 10

Inglorious: Inglorious (7.8 pont)

Mike: Aztakurva! Csupán ennyi hagyta el a szám szélét, miközben jöttek egyre-másra a frankóbbnál frankóbb dalok. Röfögnek a riffek, szakít a lemezhangzás, Nathan James pedig alázza az egész mezőnyt brutálisan kimagasló hangjával, szóval ez egy bitang nagy bemutatkozás! Nem is akarok nagy fejtegetésekbe belemenni, legyen elég annyi, hogy eddig az 'Inglorious' az Év Debütálása, és természetesen tükörsimán A Hónap Albuma. 2016-ban EZ A nagybetűs Hard & Heavy, minden más csak maszatolás! Csillagos tízes. Pontszám: 10

CsiGaBiGa: Az "Év felfedezettje" címre esélyes; elsőlemezes zenekarhoz képest megdöbbentően érett muzsika. A Frontiers istálló két ex-Dio lovát már a startnál állva hagyja. Nathan James hangja Uli Roth 'Scorpions Revisited' lemezén furcsa volt (Meine után bárki szájából furcsa lenne Scorpions-dalokat hallani), de ebben a – szintén a 70-es éveket idéző – Deep Purple / Whitesnake / Led Zeppelin / Bad Company ihlette zenében nagyon megtalálta a helyét. És viszonylag ismeretlen zenésztársaira is érdemes odafigyelni! A The Winery Dogs előzenekaraként megmutatták, hogy nem stúdiótrükk, amit csinálnak. Pontszám: 9

Savafan: Nathan Jamesnek óriási hangja van, volt szerencsém a TSO-koncerteken már hallani, és itt sem okoz csalódást. Aki szereti az olyan bandák muzsikáit, mint a Led Zeppelin, a Deep Purple vagy a Whitesnake, az ezt a lemezt szeretni fogja. Teljesen olyan érzésem volt, mintha ezen bandák lemezeit hallanám, csak éppen mai technikával és tudással. És bár magam is abban a korban születtem, mégis inkább a mai zenékkel tudok azonosulni. Pontszám: 6

karpatisz: Különleges alkalom volt február 17-e, mert a brit csapatot még a saját nevű lemezük megjelenése előtt láthattam koncertezni. A The Winery Dogsnak nyitni nem könnyű feladat, akkor engem azzal tudtak megfogni, hogy milyen jó hangulatot csináltak. A dalaik is tetszettek, Nathan James pedig egy óriási torok – róla még sokat fogunk hallani. A koncert után kicsit csalódott vagyok, már ami a lemezt illeti, mert itt valahogy nem találtam meg a varázst. Az emlékek szépek, de a hallottak olyanok voltak, mint amiket már más zenekaroktól hallhattam, olyanoktól, mint például a Whitesnake, a Deep Purple vagy épp a dallamos rock irányvonalból a Guns N’ Roses. Hiányzik a koncerten látott eredetiség. Pontszám: 7

Bazsa: Egy újabb fantasztikus zenekart sodort partra a továbbra is nagy svunggal dübörgő retróhullám. Az Inglorious megdöbbentő hitelességgel idézi fel a hard rock hőskorszakát, és bár az égvilágon semmit nem csinálnak, amit a Led Zeppelin, a Rainbow vagy a Whitesnake ne talált volna már ki 30–40 évvel ezelőtt, dalaik egész egyszerűen annyira szórakoztatóak, hogy nem lehet nem imádni őket. Pontszám: 9

Redemption: The Art Of Loss (7.8 pont)

Savafan: Szűz füllel hallgattam a banda lemezét, nem ismertem semmit a munkásságukból, és az első szó, ami eszembe jutott, az a tömény volt. Annyi mindent zsúfoltak bele, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy éppen hol tartunk, mit hallok igazából. Nem elég a lemeznek egyetlen hallgatás, több időt kell hagyni neki, hogy mindent be tudjon fogadni a hallgató. Pontszám: 7

Mike: Nem bírom megállni, hogy ide ne trollkodjak egy jóízűt: a ’The Art Of Loss’ még úgy is villásreggelivel nyeli be a Dream Theater legújabb, 659 tételes Barátok köztjét, hogy tulajdonképpen ezt sem mondanám zseniálisnak. „Csak” jónak. Itt ugyanis rendes dalok vannak (hallod, Petru?), és nem is akármilyenek: például mekkora már a Hope Dies Last vagy a Love Reign O’er Me átirata John Bush-sal! Viszont Ray Alder orgánuma számomra egyre homogénebbnek tűnik, ami ebben a közegben bizony nem túl jó jel. De az sem kizárt, hogy a lemezzel történt egyetlen ismerkedés még túl elenyésző. Na ja, meglehet – Első Hallásra… Pontszám: 8

Pálinkás András: Amióta a Dream Theater a saját farkát harapdálva futkározik körbe-körbe, Daniel Gildenlöwöt pedig belülről a be nem teljesült szerelem, kívülről meg valami baktérium rágja, az igazi progresszív metal rajongó már csak a Fates Warningra és annak mellékhajtásaira támaszkodhat. Most éppen a Ray Alderrel felálló Redemption tart stílusgyakorlatot a lehető legmagasabb szinten. Ez pont az a kreatív, kemény muzsika, mely a '90-es években járt a csúcson de mára gyakorlatilag hiánycikké vált, így ennek a lemeznek minden hangja manna az éhező progmetal rajongóknak. Külön piros pont jár a The Who klasszikusának feldolgozásáért. Egy ennyire zseniális dalt csakis zsenik tudnak így átformálni. Pontszám: 9

karpatisz: Az ’Art Of Loss’ megjelenését reményekkel telve vártam, kíváncsi voltam rá, hogy öt év után mivel is jönnek elő Ray Alderék. A dalok jól sikerültek, ötletesek, de a lemez valahogy mégis azt az érzést váltotta ki belőlem, hogy kiszámítható az, amit hallgatok. Az amerikai progresszív rock/metal vonalon elég nehéz ma újat mutatni. A csapat szerintem fejlődni tudott korábbi lemezeikhez képest, nemcsak hangzásban lett jobb az elődeinél, de izgalmasabb is. Külön örültem annak, hogy egy közel húszperces tételt is sikerült megírniuk. A vendéggitárosok azokkal a technikás, virtuóz szólóikkal pedig külön kellemes élményt nyújtottak. Pontszám: 8

Anthrax: For All Kings (6.9 pont)

Savafan: Nem örültem, amikor anno kitették Busht a zenekarból, de azóta már újra megbarátkoztam Belladonnával. Az előző lemez zseniális lett, és ez az album is erős, nálam csupán a hosszú tételek miatt kapott kevesebb pontot. Amikor már az Anthrax is 7 perc feletti számokat ír, az a vég kezdete, ráadásul ezúttal több a középtempós dal. Viszont amik emlékeztetnek a korai lemezeken hallottakra, azok tökéletes tételek. Pontszám: 7

TAZ: Szélsebes szólók, olykor merengős kiállások, magasan ívelő dallamok, és a korai évekhez képest érezhetően kevesebb thrashes zúzás. Ez az új Anthrax, és igazából nem is rossz, sőt! Ezúttal 5 évet kellett várni a friss árura, de megérte, mert hasonlóan magas színvonalú, és ugyanazon a fordulatszámon pörgő anyag a ’For All Kings’, mint amilyen a ’Worship Music’ volt. Az egyetlen problémám az anyaggal az, hogy nem elég harapós a száund, de ez legyen a legnagyobb bajom. Igazából nem is érdemes tovább csűrni-csavarni a dolgokat, egyszerűen meg kell hallgatni a lemezt, mert iszonyat jó! Pontszám: 8

karpatisz: Nem igazán az én világom a thrash, de az Anthrax most meg tudott lepni: a műfajra alapvetően nem jellemző dallamcentrikusság lett szerintem a ’For All Kings’ erőssége. Ízlése válogatja, de az ilyet bármikor szívesen fogadom. A lemez hangzása is csodálatos, bika erős riffeket hallhatunk, Benante dobolása pedig egyenesen zseniális. A 2016-os év eddigi legjobb metallemezét kaptuk meg. Pontszám: 8

Mike: Az Anthrax valahol a megbízhatóság mintaképe: akárhogy is nézzük, szart még sosem adtak ki a kezük közül. Legfrissebb „királyi” albumuk is megüti az elvárt szintet, jóllehet azért az 'Among...' / 'State...' / '...White Noise' klasszikusokat tán alulról sem nyaldossa. Előzetesen vérbő thrash-t ígértek, és nekem most épp ez hiányzik innen (no meg a speedelések), illetve az énekdallamokat ezúttal nem érzem elég fogósnak. Ám kis túlzással még így is leMOSHsák a színteret! Pontszám: 7

The Cult: Hidden City (6.4 pont)

Adamwarlock: Kicsit elfogult vagyok a The Culttal, ugyanis régi kedves csapatomról van szó, ami rendkívül sok kellemes perccel, órával örvendeztetett meg az évek során. Most is úgy vagyok, hogy összességében nem lett rossz az új lemez, főleg a nyers gitárhangzás és a klasszikus rock-szemlélet miatt, viszont azt kell mondanom, hogy hosszú távon képtelen volt fenntartani a figyelmemet. Elhallgattam a dalokat, viszont magát az egész albumot túlságosan homogénnek éreztem. A régi emlékek egy kicsit feltornázták a végső pontszámot. Pontszám: 7

TAZ: Szerencsére nem csak marketingduma volt az, hogy keményebb lesz a The Cult új lemeze, hanem valóban így is történt: az utóbbi két eresztésnél ugyanis sokkal gitárcentrikusabb, szerethetőbb alkotások kerültek fel a ’Hidden City’-re. Aki az utóbbi időben csak ide-oda kapkodta a fejét, hogy mi történt Ian Astburyékkel, az most bátran megnyomhatja a play gombot, mert ezúttal nem fog csalódni. Bár azért azt se várja senki, hogy valami eget rengető, az életművet tekintve kiemelkedő teljesítményt fog hallani az albumon. Nekem mindenesetre tetszett. Pontszám: 6

Wisdom: Rise of the Wise (6.4 pont)

Savafan: Pár másodpercnyi hallgatás után tudhatod, hogy ez Wisdom. Az, hogy ez jó-e vagy sem, azt mindenki maga döntse el. Aki eddig is kedvelte a banda munkásságát, az nem fog csalódni, mert erős az anyag, számomra csak a My Heart Is Alive lóg ki lefelé. Remélem azért a következő lemezen picit kitágítják a megszokott korlátaikat, és valami meglepetéssel is szolgálnak, mert akkor simán két számjegyű lehet a pontom. Pontszám: 9

Bazsa: Sajnos várható volt, hogy így lesz: a Wisdom elkészítette ugyanazt a lemezt… negyedszer. És nem, nem az a gond, hogy nem feszegetik a műfaj amúgy is igen szűkre vett kereteit. Itt arról van szó, hogy a Wisdom dallamvilága borzasztóan szegényes, elég megfigyelni az énektémákat – hamar rájön az ember, hogy ugyanazt a két kézen megszámlálható formulát követi az összes. Negyedszer. Ez a fajta már-már katatóniába hajló gépiesség teszi rendkívül kényelmetlen, sőt egyenesen frusztráló hallgatnivalóvá a ’Rise Of The Wise’-t. A tradicionális heavy/power metalt korlátlan mennyiségben fogyasztani képes fanok persze oda meg vissza lesznek a gyönyörtől, és a kivitelezés (hangszerelés, kidolgozás, sound stb.) is vérprofi, mint mindig – ezt kétségtelenül meg kell adni a lemeznek. De a kritikusabbak át fognak látni a fémszitán! Nagyon nagy kár! Pontszám: 6

Mike: A ’Rise…’ hallgatása közben szüntelen a Gothár-film címe villódzik a fejemben: Wisdomék háza táján bizony megállt az idő, noha 5 év telt el a ’Judas’, és 3 a 'Marching For Liberty’ óta. Semmi sem változott tehát: a friss korongon UGYANAZT kapjuk, mint anno, csupán a számcímek térnek el (meg a vendégénekes bácsi), így akár be is másolhatnám az akkori szösszenetemet, amelyet még a ’Judas’ kapcsán karcoltam. De nem leszek vérgeci. Ám annyira jófej sem, mert hiába a hangszeres tudás, a profi hozzáállás és az izmos lemezhangzás, ha mindegyik (!) szerzemény harmóniamenete és (ének)dallama újfent az „ecc-pecc-kimehetsz”-re épül, ráadásul a recept megintcsak az volt, hogy a verzéket egy hősies kórusrefrén követi, a harmadik számnál pedig már tudod, hogy milyen lesz a negyedik meg az ötödik… És tényleg olyan.  Pontszám: 5

Last in Line: Heavy Crown (6.3 pont)

Pálinkás András: Dio pótolhatatlan! Pont ezt az érzést erősíti meg ez a lemez is, hiszen Vivian Campbellék összemuzsikálnak minden szépet és jót, amit a Dio-albumokon hallottunk már korábban, de ettől mégsem lesz zseniális ez a korong, inkább csak kellemes hallgatnivaló. Dioval a sárkány is nyugodni tért, és ezen úgy tűnik, hogy nem változtathat senki. Pontszám: 6

Adamwarlock: Nekem eléggé visszás minden ehhez hasonló vállalkozás, mert eléggé pénz szaga van. Ehhez mérten a 'Heavy Crown'-hoz is félve nyúltam, különösképpen azért, mert hatalmas Dio-rajongó voltam világéletemben. Kellemes csalódás a lemez, mert teljesen jóra sikerült, amit szívesen hallgatok bármikor, viszont ha kritikusabb füllel viszonyulok hozzá, akkor megállapítható, hogy elég generikus darabok kerültek fel rá. Egyszeri dolognak jó volt ez a kis összeborulás, de a jövőben már nem kéne tovább erőltetni. Pontszám: 7

TAZ: Amennyire nem mozgatott meg a Craig Goldy-féle Resurrection Kings albuma, annyira magába szippantott Vivian Campbellék múltidézése a Last In Line-nal. Sajnos Jimmy Bain már nem érhette meg az album megjelenését, ennek ellenére remélhetőleg lesz folytatása a bandának. Bár azért felmerül a kérdés, hogy nélküle egyáltalán érdemes-e folytatni, hiszen rengeteg olyan sajátos ízt tett hozzá a lemezhez, ami miatt kiemelkedő alkotássá vált a ’Heavy Crown’. Aki egy kis Dio-féle muzsikára vágyik 2016-ban, annak nyugodt szívvel ajánlom a Last In Line debütalbumát! Pontszám: 7

Ricky Warwick: When Patsy Cline Was Crazy And Guy Mitchel Sang The Blues (6.2 pont)

CsiGaBiGa: Ricky Warwick számomra Phil Lynott tökéletes reinkarnációja. Torkában hordja a hangját, nevében a basszusgitárját. De a szólólemeze valami egészen más. És mindjárt kettő. Nem csak úgy old school módra, hogy csinálunk 2 darab bakelit hosszúságú CD-t, lemezenként 8-9 dallal; ezek bizony bőven 50 perc felett vannak egyenként, és összesen 28 dal szerepel rajtuk. Úgy látszik, volt mit kiírnia magából! Laza dalok egymásutánja, nem köti a Thin Lizzy-vonal. A 'Patsy Cline' egy rockosabb, vagy ha úgy tetszik, írebb megközelítés, kocsmadalokkal, galoppozós témákkal, karcos énekkel, míg a 'Hearts On Trees' egy amerikaibb lemez, akusztikus gitárral, slide gitárral, szájharmonikával. A lágyabb dallamokhoz lágyabb hang is dukál. Nekem azért a Black Star Riders jobban tetszett. Pontszám: 7

Savafan: Ricky Warwickot még a The Almighty zenekarban szerettem meg, az akkori fazon és hang tökéletesen illett abba a közegbe. Nekem a Thin Lizzy-kitérő nem dobogtatta meg a szívemet, ebben a monstre anyagban viszont vannak nekem tetsző részek. Néha picit punkosnak hat a muzsika, néhol az amerikai tini punk-rock elemeit véltem felfedezni, csak nem olyan sebességgel. Még az idegennek tűnő trombita hangja is tetszik ebben a közegben, de azért messze van még a The Almighty világától. A második, akusztikus lemez elkészítését viszont nem nagyon értem. Nem szerepelnek rajta annyira kiváló tételek (pedig én szeretem az akusztikus anyagokat), hogy egy külön lemezt kapjanak. Ha a két lemezből egyet gyúrt volna össze, akkor több pontot is kaphatna. Pontszám: 6

TAZ: Ricky Warwick új dupla albuma egy önfeledt, görcsmentes alkotás, mely ráadásul igazán változatos is, mivel a rock ’n’ roll mellett néhol felsejlik benne egy kis Chris Rea-féle blues-rock, folkzene, de olykor még country is. Kifejezetten tetszik a kettes korong hamisítatlan, országúton autókázós hangulata, aminek a végét azért nagy örömmel vettem, mivel kisebb csömört lehet kapni, ha egyben hallgatjuk meg a két lemezt. Pontszám: 6

Omnium Gatherum: Grey Heavens (6.2 pont)

Pálinkás András: A finn gárda a skandináv dallamos death metal fehérjefeldolgozója, hiszen szakadatlanul merül alá a '90-es évek melodeath dögkútjába, összeszedve onnan minden ütős riffet és melódiát, hogy aztán feldolgozóüzemében a saját tartósítószerével újra fogyasztható állapotban nyújtsa át az arra vágyóknak. Korai In Flames-, At The Gates-, Soilwork- és Dark Tranquillity-hívőknek erősen ajánlott! Pontszám: 7

Mike: Egy jó ideje már a dallamos death metal bandákkal is ugyanúgy tele van a padlás, mint más egyéb műfajszereplőkkel, és noha a finn OG sem robbant forradalmat (azaz nincs meg bennük az az egyedi ízvilág, mint például a szintén rénszarvasföldi Insomniumnál), hetedik (!) nagylemezük azért igen böcsületes férfimunka. Mind az ultramelodikus gitárjáték, mind a riffek és a ritmusképletek kiválóak, egyedül Pelkonen úr kissé sótlan bömbölése késztet ásításra, pedig hát ezek a remek refrének egy sokkal izgalmasabb hang után kiáltanak. Jó hangosan! Pontszám: 7

Bazsa: Egyre ritkábban futunk bele autentikus (értsd: core-talan) skandináv melodeath muzsikába, de az Omnium Gatherum ez ügyben amolyan biztos pontnak számít. A kiváló dallamoktól a mozgalmas dalszerkesztésen át a dinamikáig és a fagyos északi hangulatig itt van ezúttal is minden, ugyanakkor kétségtelen, hogy messze nem ér fel a műfaj legnagyobbjainak átütő erejű munkáihoz. Profi stílusgyakorlat, de ennél nem sokkal több. Pontszám: 7

Anvil: Anvil is Anvil (4.3 pont)

Adamwarlock: Az Anvil pályafutása során érzésem szerint meglehetősen hullámzó teljesítményt nyújt. Persze voltak kimagasló albumok, a klasszikus 'Metal on Metal' és a 'Forged in Fire' mellett a néhány évvel ezelőtti ’Juggernaut of Justice’-t én kifejezetten erősnek tartottam. A legújabb kiadvány viszont szerintem nagyrészt lehúzható a vécén. Nem azért, mert annyira rossz, hanem mert ötlettelen és szürke. Értem, hogy bulizós rock’n roll csapat akarunk hirtelen lenni, de az őszinteség akkor sem mehet a minőség (főleg hangzásban és keverésben) rovására. Pontszám: 4

Pálinkás András: Az Anvil viszonylagos sikertelenségének okát leginkább abban látják a szakértők, hogy Lipsék soha nem voltak jókor jó helyen. A brutális igazság az, hogy hiába van valaki jókor jó helyen ha nincs a tarsolyában semmi különleges. És valljuk be, az Anvil esetében erről van szó, hiszen dalaik jóindulattal is csak középszerűek, és Lips sem nevezhető éppen jó énekesnek. De vizsgáljuk meg az Anvil-jelenséget egy másik szemszögből is: mi magyarázza a banda viszonylagos sikerességét? Mert zeneileg bármennyire képtelenek kimagaslót alkotni, mégis kultikus státusz övezi őket; és teljesen megérdemelten, hiszen ez a zenekar az igaz, a szó jó értelmében vett egyszerű, őszinte heavy metal megtestesítője. Szóval mi mást is kaphatnánk az Anvil legújabb nagylemezétől, mint egy szimpla metallemezt, heavy metal klisékből felépítve. Pontszám: 5

CsiGaBiGa: Ahogy a lemez címe is mondja: az Anvil az Anvil. Nem lehet csodát várni tőlük. Kemények, mint az üllő, de épp annyira egyszerűek is. Kommersz metált játszanak, de az utóbbi években még hallgathatatlant is. Ahhoz képest üdítő változás, hogy az új album legalább gördülékeny, befogadható. Lips és Robb Reiner mellett új basszer mutatkozik be az albumon Chris Robertson személyében, lehet, hogy ő hozott titokban új ötleteket a csapatba? Pontszám: 7