„A zenénk univerzális, könnyed, és bárki számára élvezhető”: Interjú Mike Portnoyjal (The Winery Dogs)

írta karpatisz | 2016.02.25.

Több mint tíz évet vártam arra, hogy egyszer beszélgethessek azzal az emberrel, akinek a zenei kalandozásai révén számos előadót ismerhettem meg. Személyes karrierjének második része még csak most, a szemünk láttára alakul, hiszen nem kevesebb mint hat bandában ül a dobok mögött. Ezek közül a The Winery Dogs tudott felülkerekedni, idejének a legnagyobb részét is ennek a csapatnak szenteli. A legjobb dolog mégis az, hogy egy boldog Mike Portnoy mellé ülhettem le a Barba Negra Music Clubban egy rövid beszélgetésre.

Hard Rock Magazin: A The Winery Dogs bemutatkozása után nem sokkal azt mondtad, hogy új otthonra találtál ebben a csapatban. Miben különbözik ez a trió, mint egyéb zenekaraid?

Mike Portnoy: A többi csapat, amikben vagyok (Flying Colors, Transatlantic, Metal Allegiance) olyan zenészekből áll, akiknek megvan a saját első számú zenekaruk. A The Winery Dogs mindhármunknak a megfelelő időben jött, hogy valami új felé tudjuk magunkat elkötelezni. Valójában az élet hozta így. Richie triója a mai napig működik, ahogy Billynek a Mr. Big, de mindhármunk nevében mondhatom, hogy új otthonra találtunk ebben a felállásban. Részemről a The Winery Dogs az, amire a legtöbb időt szánom, az év nagy részében turnézunk, a többiekkel csak nagyon szűkös időkeretben tudok koncertezni.

HRM: David Bowie halála után megosztottatok egy feldolgozást a neten, amit még az első lemez idején készítettetek. Meg fognak ezek jelenni valaha?

MP: Abban az időben, amikor az első lemezt készítettük, nyolc feldolgozást rögzítettünk. Akkoriban még nem tudtuk, hogy mi vár ránk, így eltettük őket. Valójában Richie miatt kerültek a fiókba, mert ő nem szeret feldolgozásokat előadni. Billy és én több zenekarban (PSMS és Amazing Journey) többet is előadtunk, így közösen viszont nem ment, mert Richie nem igazán érzi ezt szívügyének. Mind a nyolcat felvettük, de egyelőre nem tudjuk, hogy mi lesz ezekkel. Amikor David Bowie meghalt, akkor én javasoltam, hogy osszuk meg a Moonage Daydreamet, és Richie nagyon jó ötletnek tartotta. Londonban elő is adtuk most pár napja. Arra vagy kíváncsi, hogy mi lesz a másik héttel? Nem tudom, nem terveztünk velük semmit, de remélem, hogy valamikor a jövőben aktuálisak lesznek, több ötletem is van arra, hogyan adhatnánk ki őket.

HRM: Budapesten is teltház előtt léptek majd fel. Milyen érzés számodra, hogy bárhová mentek, szinte mindenhol sold outos bulikat csináltok?

MP: Ez valójában a „Hot Streak”. Csodálatos ez az érzés, amit koncertről koncertre kapunk, amiért nagyon hálásak vagyunk. Nem könnyű egy új zenekart elindítani. Azóta, hogy nem vagyok a Dream Theaterrel, 5 vagy 6 ilyen projektbe kezdtem bele, de egyiknek sem volt ilyen jó kapcsolata a közönséggel, mint a The Winery Dogsnak. Játszottam a PSMS-sel, a Flying Colorsszal, az Adrenaline Mobbal, de egyik csapat dolgai sem haladtak ilyen gyorsan. Még a Dream Theater zenéje is csak egy bizonyos célközönség előtt működött. Erre talán maga a zenénk a válasz, mert univerzális, könnyed, és bárki számára élvezhető.

HRM: Miben más a japán közönség az európaihoz képest?

MP: Istenem, teljesen más világ. A japán közönség mindig nagyon csendes és kimért. Az európaiak ezzel szemben szenvedélyesek és hangosak. Bevallom, én jobban szeretem az európai bulikat. A japán rajongók nagyon odafigyelnek ránk, szeretik a lemezeinket, de én személy szerint jobban bírom az olyan helyeket, ahol kölcsönösen hatunk egymásra.

HRM: Ebben az évben a koncerteké a főszerep. Hogyan folytatjátok a munkát a jövőben? Koncertfilm jön, vagy esetleg a harmadik lemezetekhez gyűjtötök ötleteket?

MP: A dalokat közösen írjuk majd, hiszen az első két lemezt is így készítettük. Addig nem fogunk leülni, amíg a megfelelő idő el nem jön a harmadik lemez számára. Egy DVD-t viszont valószínűleg ki fogunk adni. Egy koncertkiadványunk már megjelent Japánban, amin a második fellépésünk látható. Akkoriban ez merész húzásnak tűnt, azóta viszont hálás vagyok, mert dokumentálva van a csapatunk indulása. Azóta több mint száz bulink volt, igazi zenekarrá értünk, így nagyon jó volna egy DVD vagy Blu-Ray film erről a turnéról. Májusban Dél-Amerikába megyünk, valószínűleg ott felveszünk majd egy bulit, mert az ottani közönség igazán őrült!

HRM: Sokakat megleptél azzal, amikor egy kicsinek mondható szerkó mögé ültél be a The Winery Dogs bemutatkozásakor. Miért tértél vissza most mégis a nagyobb, kétlábdobos szerkóhoz? Milyen különlegességek vannak a K9 Monsteren?

MP: Nos, az első album és a turné idején egy teljesen más koncepciót akartam kipróbálni, ezért jött ez az ötdobos kis szerkó. Változtatni akartam, mert hosszú évekig óriási felszerelésem volt a Dream Theaterben. Több mint száz koncert után újra azt éreztem, hogy változtatni szeretnék, mert mindig is nyitott voltam az új dolgokra. A plusz egy lábdob mellett még néhány tam van ebben a rackes szerkóban, ami valójában még mindig nagyságrendekkel kisebb a Dream Theaterben használt felszerelésemnél. Néhány újítást viszont először próbálok most ki, ilyen például az egy oldalon felbőrözött tam. Ez valójában egy nagyon retro dolog, a hetvenes években hsználták így, például Roger Taylor, Peter Criss vagy Alex Van Halen. Mindig is felfedező típus voltam, így könnyen alkalmazkodom a váltásokhoz, újításokhoz.

HRM: Milyen terveid vannak idén a többi csapatoddal?

MP: Néhány nyári fesztiválon fogok fellépni a Twisted Sisterrel, és pár koncertünk a Metal Allegiance-szel is lesz Amerikában. A következő hónapban viszont a The Neal Morse Band új lemezén fogunk dolgozni, ami remélhetőleg az év második részében meg is jelenik majd. Úgy látom, hogy a The Winery Dogs mellett ezzel a három csapattal fogok tudni foglalkozni.

HRM: Igaz a hír, hogy máris dolgoztok a Metal Allegiance második lemezén?

MP: Nem, de az év elején felvettünk valamit, ami egy önálló kiadványként fog majd kijönni. Ez amolyan kislemez vagy EP-féleség lesz, amiről rövidesen értesülhettek.

HRM: A.J. Pero halála óta a Twisted Sisterben is dobolsz. Hogyan tekintesz erre a feladatodra?

MP: Addig velük maradok, amíg szükségük van rám. Dee Snider idén már negyven éve tagja a zenekarnak, ezt az évfordulót is megünneplik az utolsó pár koncerten. Nekem ez egy hatalmas megtiszteltetés, hogy részese lehetek az utolsó pár koncertjüknek, hiszen ők a gyerekkori hőseim.

HRM: A Next To None zenekarban debütált a fiad, Max. Milyen érzés számodra, hogy a nyomdokaidba lépett?

MP: Igazán büszke vagyok rá. Minden egyes nappal egyre jobb lesz, egyre ügyesebb. Nem telik el nap, hogy ne lepne meg valamivel, vannak olyan dolgok, amiket ő meg tud csinálni, én pedig nem. Olyan modern technikákat ismer, amire nekem soha nem volt szükségem. Gondolj bele, ő úgy nőtt fel, hogy olyan zenéket hallgatott, mint a Lamb Of God, a Messhuggah és a Slipknot. Egy rakás dobolással kapcsolatos információval nőtt fel, amik az én gyerekkoromban még nem voltak meg. A zenekara, a Next To None is egyre jobb lesz, a debütáló lemezüknek, az ’A Light In The Dark’-nak én voltam a producere. Ezt a lemezt már majdnem két éve, hogy felvették és azóta is rengeteget fejlődtek. Ha meghallgatod a lemezt, akkor a Dream Theater hatása az, ami egyértelműen felismerhető. Most már inkább a Between The Buried And Me-hez vagy a Pheripheryhez tudnám őket hasonlítani. Technikás, őrült dolgokat csinálnak. Azt hiszem, nem is lehetnék büszkébb rá.

HRM: A 2000-es évek elején adtad ki az első dobkamerás önálló kiadványodat, azóta minden évben jön ki legalább egy ilyen anyag. Milyen célból jelenteted meg ezeket?

MP: Igazából szeretem dokumentálni a dolgokat, amiket csinálok. A kilencvenes években csináltam oktatófilmeket, bár az utolsó 2006-ban jelent meg. Belefáradtam abba, hogy a dobolásról vagy technikai dolgokról beszéljek. A „Drum Cam” filmek segítségével dokumentálom azt, hogy mit csinálok, azok számára, akiket ez a fajta dolog érdekel. Ezekre a kiadványokra mindig megpróbálok valami különlegességet tenni, ilyen például a fejhallgató mix, vagy olyan audio sávok, amelyeken csak a dobok hallhatóak. A régebbiek, amiket a Dream Theater-albumokkal kapcsolatban adtam ki, már nem elérhetők, a legújabbakat pedig a koncerteken is meg lehet vásárolni.

HRM: Hogyan vélekedsz a zeneipar jelenlegi helyzetéről? A fizikai formátumot részesíted előnyben, vagy a digitálisat?

MP: A CD lemezek háttérbe szorulása óta az a legjobb dolog, hogy újra előtérbe kerültek a bakelit kiadványok. A gyerekkori érzéseim jönnek elő, amikor megveszek egy új vinylt, azonban kényelmi szempontból néha letöltök zenéket a telefonomra, illetve az iPodomra. A komfort ellenére én az a típus vagyok, aki inkább megveszi a díszdobozokat vagy az újrakiadásokat, mert valahol én is csak egy rajongó vagyok. Ez az időszak elég nehéz a zeneipar és a kiadók számára, de engem nem állít meg abban, hogy rajongó maradhassak.

Készítette: karpatisz
Képek: Mahunka Balázs
Köszönet az earMUSIC csapatának!