7 tonna metal: Primal Fear, Brainstorm, Striker, EGO Project - Barba Negra Music Club, 2016.02.21.

Ritka, hogy már februárban egy olyan koncerten vehetsz részt, ahol 3 metalzenekar is az idén megjelent lemezét promótálja. Tulajdonképpen a negyedik fellépő, az EGO Project új lemeze is csak féléves, így akár négyszeres lemezbemutatónak is nevezhetnénk ezt az estét. A két német metalbajnok mellett egy kanadai és egy magyar csapat is megmutathatta magát, ezért úgy éreztem magam az este folyamán, mintha a mostanában divatos zenehajók egyikének, a ’70.000 Tons Of Metal’-nak a magyar kistestvérét rendezték volna meg ’7 tonna metal’ címmel Feketeszakáll hajóján.

Olyan is ritkán fordul elő, hogy már a beengedés pillanatában - vagy legalábbis pár percen belül -, élő zene fogad a színpadról. Ezen az estén a 4 fellépő és az 5 órásra tervezett program miatt ez is megtörtént. Hat óra után pár perccel az EGO Project már nyomta is a műsorát, rövid ízelítőt adva eddigi 3 anyagukból (mert ugye az 'EGO II' az 'EGO' Kiss Zolival újra felvett változata). Előzenekarhoz képest meglepően jól szóltak, így csalódásom tárgya csupán az volt, hogy 5 szám után lementek a színpadról "Aki többet szeretne hallani, az jöjjön el jövő pénteken a Crazy Mamába!" felkiáltással. Én szerettem volna ezen a napon is többet hallani, nem csak 25 percet a beígért 40 helyett, és nem csak 1 dalt a tavalyi új albumról.

A hosszabbra nyúlt átszerelési szünetnek így csak a Barba Negra pultosai örülhettek. Amíg a Striker dobszerkóját a két főzenekar előre beállított cucca elé bepakolták az EGO helyére, az egyetlen vigaszom az áthidaló konzervzenék között felfedezett Turn Up The Radio volt az Autographtól, melyet annak idején bakelit lemezen rongyosra hallgattam, de mióta nincs már lejátszóm, szinte el is feledkeztem róla.

Setlist: Harcom / Átok / Az utolsó ember / Csak ennyit tegyél! / Ördög tudja

Ha kanadai rockzene, akkor elsősorban a Saga jut eszembe, második gondolatom a Rush. Aztán persze személyes ízlésének megfelelően mindenkinek más-más, de biztos nem a Striker. A fiatal metal csapatról leginkább a korai Iron Maiden jutott eszembe: bőrdzsekis énekes, dallamos ikergitár szólók, fiatalos lendület és néha kicsit punk rockba hajló heavy metal, amire a közönség időnként még pogózott is. Pedig már hét évesek és négy lemezen vannak túl. Ez azért elárulja azt is, hogy nem lesz belőlük új Maiden, de kellemes és lendületes 40 perccel ajándékoztak meg. A Striker szerintem közel sem szólt olyan jól, mint az EGO, bár sokkal hangosabbak voltak. Az első két nótában nem is hallottam az énekest, a kopasz gitáros szájáról próbáltam leolvasni, hogy miről is szól a dal, aztán végre megtalálta a keverős is az egyensúlyt és énekkel együtt már sokkal élvezhetőbb volt a zene.

Az idei lemezükön olyan újszerű megoldásokkal is próbálkoztak, mint a szaxofonszóló, ami azért nem sűrű az ilyen heavy/speed metal határán mozgó zenéknél. Szerencsére a koncerten nem erőltették ezt ránk, és az Out For Bloodban a két gitár szólózott a szaxofon helyett. Ez már inkább volt lemezbemutató, hiszen 4 dal - köztük az instrumentális Escape From Shred City -, szólt a turné első napján, február 5-én megjelent 'Stand In The Fire' lemezről, melyet baráti áron árultak a merch-pultnál.

Setlist:

Crossroads / Locked In / Lethal Force / Second Attack / Phoenix Lights / Escape From Shred City / Full Speed Or No Speed / Out For Blood / Fight For Your Life

Bevallom férfiasan, egyszer láttam egy korai Brainstorm koncertet - még a 2002-es Summer Breeze fesztiválon -, és mivel nem tetszett, többet nem is foglalkoztam a zenekarral. Pedig igazából utána indult be a karrierjük a 'Soul Temptation' albummal, ennek megfelelően a 2003-2008-as időszakból kaptunk egy válogatást, melyből a 2008-as 'Downburst' emelkedett ki a maga 3 dalával. Ehhez jött még 3 nóta a január 15-én megjelent új lemezről és a 2014-es 'Firesoul' címadója, és már el is röppent az egy óra. Habár szűz fülekkel érkeztem a koncertjükre, ennek ellenére az elejétől a végéig nagyon élveztem műsorukat, ez pedig önmagáért beszél. Ilyen eddig csak kétszer esett meg velem: az elsőlemezes Masterplan, valamint a szintén elsőlemezes The Poodles előadásán. Mindkettő a Hammerfall előzenekara volt annak idején.

Hogy igényesebb műsor következik, az már abból is látszott, hogy míg az első két csapat a két főzenekar dobfelszerelése elé kipakolt harmadik cájgon játszott, s minden színpadi kellékük csak a hangszereik voltak, valamint a mögéjük kivetített zenekari logó, addig Andyék a 'Scary Creatures' borítójából kivágott "szörnyecskéket" ábrázoló paravánokkal takarták el a Primal Fear színpadképét. Az elhomályosuló fények között az intróként felhangzó Toy Dolls sláger, a Nelly The Elephant teljesen olyan volt, mintha azok a teremtmények keltek volna életre és énekelnének. Ütős kezdés!

Az új lemezhez kapcsolódóan vártam a beharangozó videóban és a lemezborító fotóin viselt öltözetet és maszkokat, de csak szimplán feketében jöttek ki a színpadra. Ki rövid ujjú ingben, ki ujjatlan mellényben, Andy az elején még egy mentének látszó kabátban (szerintem csak egy sima fekete farmerdzseki volt), amit azonban csak 1-2 dal erejéig bírt magán tartani. Az egység a fekete szín volt, még a két lábdob borítása is fekete volt, csak egy piros Brainstorm logó díszítette.

Andy a kecskeszakállával úgy feszített, mint egy spanyol konkvisztádor, aki elrabolja a meghódított területek összes asszonyának szívét, meg is jegyezte, hogy mi magyar férfiak örülhetünk, mert ilyen csinos csajokat máshol nem lát a közönség soraiban. Az első sorban sikítozó lányt pedig külön meg is tapsoltatta, megjegyezve, hogy ők azért nem a New Kids On The Block 25 évvel ezelőtt, de azt is elmondta, hogy számára a budapesti közönség az egyik legfontosabb. Pedig nem igazán szolgáltunk rá a dicséretre, hiszen laza félház volt csupán ezen a metal esten. Persze aki ott volt, az ordított teli tüdőből, ment a „hey, hey, hey, hey!" meg a lassú ökölrázás, de ez nem helyettesíthette a közönség hiányzó másik felét (nem is csinált egyik zenekar sem a mostanában szokásos közönségfotóból, inkább a teltházas német koncerteket teszik ki a faliújságjukra).

A turné korábbi állomásaihoz képest változás - méghozzá üdítő változás - volt a műsorban, hogy a 'Downburst' balladája, az End In Sorrow - melyet Andy a kedvenc dalaként jellemzett -, bekerült a Shiva's Tears és a How Much Can You Take közé. A dalt Andy a kontroll-ládára ülve énekelte hatalmas átéléssel, Tobias Sammet balladáival ellentétben ez nem leültette, hanem sokkal inkább feldobta a bulit. A produkciójuk majdnem egyenértékű volt a Primal Fearrel és csak az egyórás műsoridő utalt arra, hogy ez nem egy double headlining turné.

Setlist:

Nelly The Elephant / The World To See / Firesoul / Fire Walk With Me / Highs Without Lows / We Are... / Worlds Are Comin' Through / Shiva's Tears / End In Sorrow / How Much Can You Take? / Falling Spiral Down / All Those Words

A Primal Fear a germanizált Judas Priest stílusú muzsikájával mindig is kedvencem volt, és bár az utóbbi évek teljesítményét sokan gyengébbnek tartják, én fellelkesültem, amikor Magnus Karlsson gitárosként és zeneszerzőként is beépült a csapatba. A január 29-én kiadott új lemezre pedig visszatért az alapító gitáros, Tom Naumann is, aki a "Főnök" másik zenekarában, a Sinnerben is játszott éveken át. A lemezen és a promóciós videókon 3 gitárral nyomták az új nótákat, ezért is volt csalódás, amikor meghallottam, hogy Karlsson nem jött el a turnéra. Igazából nincs is szükség három gitárosra, az a gyanúm, hogy Karlsson szépen csendben kihátrált a zenekarból, de majd csak a turné végén jelentik be hivatalosan. Legalábbis semmilyen magyarázatot nem adtak - kérdésre sem -, hogy miért nem jött velük a harmadik bárdista. De ne legyen igazam! Mindenesetre kíváncsi lettem volna, mit tudnak kezdeni élőben a három gitárral, mert bevallom őszintén, az Iron Maidenben is feleslegesnek tartottam hármukat egyszerre a színpadon (annál feleslegesebb már csak a Ten koncerten volt).

Ahogy fogytak a dobszerkók a pódiumon, úgy lett egyre nagyobb a mozgástér a zenészeknek. Ezzel egy időben egyre több Judas Priest-pólós alakot láttam előre furakodni a tömegben. Egyébként a megszokottnál több idegen szót hallottam a közönség soraiban, úgy látszik, ez a turné igencsak vonzotta a külföldi érdeklődőket, kár, hogy a magyarokat viszont ennyire hidegen hagyta! A koncert a Countdown To Insanity xilofonos intrójával indult sejtelmes fények között (fotósunk panaszkodott is a kevés fényre a két főzenekarnál), és miután berobbantak a színpadra két Les Paullal (egy balos, egy jobbos), belevágtak élőben a Final Embrace-be, majd megállás nélkül lenyomták az első 4 dalt. Úgy éreztem, mintha egy olyan Judas-koncertre kerültem volna, ahol másfél órán át a Painkillert játsszák. Ezzel persze nem akarom azt sejtetni, hogy ennyire egyhangúak a dalaik, de a tempóban nem volt túl nagy változatosság, talán ha 3 lassabb sebességű dal volt a 90 perces műsorban. Francesco Jovinót, a két oldalt felnyírt tarajos frizurájú U.D.O.-dobost fel sem ismertem volna ezzel a hosszú hajjal, de az állvány vastagságú csővázas elemekkel összeszerelt dobfelszerelés már sokkal inkább jellegzetes volt, ahogy a dobszólója is, azon kívül kellemesen rövid.

A visszatért alapító gitáros, a balkezes Tom Naumann képviselte ezúttal a tarajosokat, és ha már úgyis egyedi balkezes gitárt kellett gyártatnia, a saját nevét és koponyás logóját is rátetette. Én őt láttam a két bárdista közül sokkal inkább szívvel játszani, míg a "sztárgitáros" Alex Beyrodt gondolatban talán már újabb vudu köröket rajzolt. Mivel ő a csapat zeneszerzésében sem vesz részt, sokkal inkább érzem bérgitárosnak, bár nála kiválóbbat el sem tudnék képzelni. Mat Sinner óriási fintorokat vágva játszotta végig az estét. Nem egy Billy Sheehan, néha még egy kézzel is basszusozott, a másikkal mutogatva a közönség felé, mint Freinreisz Károly, de megbízhatóan hozta az alapokat, és ne feledjük, ő a fő dalszerző és menedzser a csapatban, ő a "Főnök"!

Ralf Scheepers pedig - akit a Gamma Rayben sose csíptem - megtalálta a helyét ebben a muzsikában, az új slágerben, az In Metal We Trustban olyan Halford-szerű sikolyt eresztett el, hogy a szemüvegem lencséje majd' belerepedt. Az érezhetően Halfordtól lopott jejejés közönségénekeltetés viszont inkább volt kínos, mint élvezetes. Szerencsére erre a fellépésre csak egy vékony pamacsot hagyott az álla alatt - pedig láttam komoly szakállas fotókat is róla három nappal korábbról -, a karja viszont mintha kétszer vastagabb lett volna, mint ezelőtt. Nem tudom, mit csinál vele ez a pasas, de hogy túlzásba viszi, az biztos! Néha már-már hazai erőemberünk, Fekete László jutott eszembe róla. A közönséget csak az első négyes blokk után köszöntötte, egyébként sem volt bőbeszédű, inkább az éneklésre koncentrált. A The End Is Near után is Mat Sinner beszélt a közönséghez, és a koncert végén, a Metal Is Forever alatt is, amikor a zenekar bemutatása után megkapta a mikrofont, hogy Ralfot is bemutathassa valaki. A zenekarvezető itt többet hergelte a tömeget, mint az énekes korábban az egész koncert alatt.

Az új anyagból az In Metal We Trustot, a Rulebreakert, az Angels Of Mercyt, a The End Is Neart és a The Sky Is Burning című balladát nyomták el, nagy bánatomra a Breaking The Law ízű Bullets & Tears kimaradt, pedig a keverőstől elkért szetlista szerint az volt az eredetileg tervezett zárónóta a ráadásban. Ennek tükrében az első lemezről kiragadott Running In The Dust annyira nem nyűgözött le, annál inkább a háromtételes, majd' tízperces Fighting The Darkness, mely a műsor legváltozatosabb dala címet is kiérdemelte. Az új lemez 11 perces eposza ezért nem férhetett bele a programba, de így is nagyon jó buli volt, a tavalyi másfél órás Judas Priest koncert után idén a germán megfelelőjét is élvezhettem élőben. Csupán a háttérképek monotonitása zavart egy kicsit, a fellépő zenekarok logóin kívül néha egy-egy album borítója villant fel pár percre, szóval nem vitték túlzásba. Vagy lehet, hogy csak a legutóbbi Luca Turilli koncert másfél órás folyamatos mozija kényeztetett el?

Countdown To Insanity / Final Embrace / In Metal We Trust / Angel In Black / Rulebreaker / Sign Of Fear / Seven Seals / Drum Solo / Angels Of Mercy / The End Is Near / Rollercoaster / The Sky Is Burning / Nuclear Fire / When Death Comes Knocking / Chainbreaker / Metal Is Forever /// Fighting The Darkness / Running In The Dust / (Playback outro) Born Again

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: savafan
Köszönet a Concertónak!
További képek ITT