Nem a ruha teszi a zenét: Escape The Fate, Like A Storm – Szene, Bécs, 2016.02.08.

írta TAZ | 2016.02.18.

Ezúttal olyan bandák bulijába csöppentem, akiket egy fél éve még nem is ismertem, azonban annyira feltüzeltek legutóbbi lemezeikkel, hogy a kíváncsiság egészen Bécsig hajszolt, hogy egy hosszúnak ígérkező, ám végül teljesen emberi időpontban végződő koncerten bizonyosodjak meg arról, hogy a sokszor csak az outfit alapján megítélt zenekarok is bizony tudnak zenélni.

Hosszúnak ígérkezett az este, mivel ugye ott volt a hátam közepére sem kívánt utazás, majd pedig az azzal a tudattal való küzdelem, hogy a négy csapatból kettőt nem is ismerek (na, most aztán lehet savazni, hogy milyen felkészületlenül járok koncertekre). Általában alaposan utánajárok a fellépőknek, ezúttal viszont a másik két bandánál nem igazán tetszett az, amit hallottam, így az ismerkedést félbeszakítottam.

Szóval Bécs, Szene. Sosem jártam még a helyszínen, azonban nem volt bonyolult megtalálni (tájékozódási képességem nem mondott csődöt), viszont hasonlóan a Club 202-höz nem a város szívében helyezkedik el ez a klub sem, így kicsit utazni kellett (leginkább lábbusszal), hogy időben odaérjünk. Nos, ez nem annyira sikerült, mert amire megérkeztünk, már két oldalról állt a sor bejárat előtt, ami elég lassan araszolt előre a kissé megcsúszott kapunyitás után is. A kisebb agyvérzés után végül nagy nehezen csak sikerült bejutni és mire lekerült rólam a kabát, percre pontosan belekezdett műsorába a Like A Storm. Ekkor még csak egy szellős félház várta a fellépőket, mivel odakint jó páran sorakoztak az ajtó előtt.

Az új-zélandi srácok második lemezéről októberben írtam, amikor nem kis színt hoztak szürke hétköznapjaimba didgeridoo metaljukkal. Igen, saját stílust alkotott a kvartett, ezt pedig a merch-standon árult pólóikon is hirdették. Meglepően jutányos áron adták egyébként portékáikat, ami a koncertjük mellett - amolyan bónuszként - szintén nagy mosolyt csalt az arcomra.

A misztikus intró után az új anyag kezdőnótája, a Chaos zubogó didgeridoo bevezetője rengette meg elsőként a falakat, majd Chris Brooks egy hanyag, ám mégis jól megkomponált mozdulattal kilökte a technikusnak a hosszúkás hangszert és azonnal belecsapott a lecsóba a három testvér, plusz a zenekari családtag, Zach Wood dobos. A kicsit enervált közönség abszolút nem zavarta őket, a klipekből jól ismert tornagyakorlatokkal adták elő magukat és már az első dalban hihetetlen energiákat szabadítottak fel, a varjú-tollazatra emlékeztető séróval nyomuló énekes (meg gitáros és mindenes) még a színpadról is lemászott és a korláton egyensúlyozva üvöltötte ki magát.

Ezután szinte azonnal az album egyik legzúzósabb dala, a Six Feet Under következett, amihez nem meglepő módon Chris is előkapta gitárját, hiszen a mázsás riffek így hatnak a leginkább, ráadásul nélküle Matt szólója sem kapott volna kellő támogatást. Érdekes, hogy egy-egy dal kicsit mélyebbre volt húzva, pedig szerintem Chris simán ki tudta volna énekelni a magasabb hangokat is, így viszont néha kicsit küzdött a mélységekkel. Egyébként a szűk fél óra alatt rengeteget melózott: volt a kezében gitár, didgeridoo és ugye ne feledkezzünk meg a frontemberi teljesítményéről sem, amire a közönségtől jelest kapott, mert ugyan néha céltalanul járt fel s alá a nem túl nagy színpadon, de amit tudott, kihozott a helyzetből. Volt kontroll-ládán támaszkodás, színpadról való lejövetel, illetve a színpad szélén csüngés is, mindezt pedig szinte hibátlan éneklés mellett hozta le.

Az előzetes setlistek átböngészése után egy komolyabb szólórészre számítottam a két dal után, azonban helyette egy szűk egyperces blokk következett, melyben főleg Zach mutatta meg, hogy mit tud a dobszerkón, mindezt a didgeridoo búgása színesítette, Kent és Matt pedig hergelte a népet. Rövid koncerthez rövid szólók illenek, tiszta sor!

A Break Free-nek kellett volna megtörnie a koncert lendületét, azonban a lírai lassú tökéletesen illeszkedett a programba, előtte pedig Matt az átlagnál komolyabb német tudásáról adott számot, hosszan köszöntötte a közönséget anyanyelvükön. Mindennek tetejébe pedig a dalt is elénekelte, miközben Chris csak másodhegedűsként másodgitárosként funkcionált a színpadon, látszólag tetszett neki a kis szabadság.

Az utolsó blokkban három pörgős szám kapott helyet, először a Become The Enemyvel mozgatták meg a közönség hangszálait. A sorozatos hej, hej kiáltások ugyanis igazi koncertnótává varázsolják a dalt, majd pedig a poros, southern rockos hangulattal átitatott Wish You Hell jött, melynek elején a háttérben felállított slide-gitáron egy ízes szólót is elnyomott Chris.

A sajnálatosan rövid, félórás koncert egyébként iszonyatosan egyben volt mind hangzás, mind látvány szempontjából. Persze nem egy csilivili arénakoncertre kell gondolni, de amit tudtak, elhoztak magukkal a turnéra, legyen szó a hatalmas molinóról vagy a logóval díszített mikrofonállványokról. A színpadi produkció is fergeteges volt, kaptunk szólókat, lassú dalt, remek vokálozást Matt és Kent előadásában, valamint egy kiváló frontemberi teljesítményt. És hogy szegény dobos fiúról se feledkezzek meg: nagyon látványosan pörgette az ütőket a feszes és pontos ritmusok alatt, ami szintén magasabbra emelte az egész buli nívóját. A koncertjüket egyébként a bólogatós riffekre épülő Love The Way You Hate Me-vel zárták a srácok, ami szemtelenül slágeres - ám mégsem kommersz -, sőt ez az egyik személyes kedvencem, úgyhogy elégedetten bólogathattam miután az utolsó akkordok is lecsengtek.

Setlist:

Chaos / Six Feet Under / Didgeridoo- és dobszóló/ Break Free / Become The Enemy / Wish You Hell / Love The Way You Hate Me

Egy sör és a Like A Storm tagjaival való fotózkodás után óvatosan somfordáltunk vissza a koncertterembe, hiszen érkezett a színpadra a Fearless Vampire Killers. Őszintén megvallva, gőzöm sem volt, hogy milyen zenére számítsak ezen a név alatt, úgyhogy „jobb a békesség” alapon a terem oldalából néztem végig a srácok koncertjét, ami egyáltalán nem volt rossznak mondható.

Amint megláttam a fekete inges, bőrdzsekis szerelést és a mesterien nyírt sérókat, rögtön kapcsolt az agyam, hogy ez valószínűleg alternatív rock lesz, a tagok arcvonásait fürkészve pedig azt sem vétettem el, hogy mindez a jó öreg Nagy-Britanniából. Egyedül a dobos, Luke Illingworth lógott ki a sorból echte metal fizimiskájával, vicces látványt nyújtott, amikor a meglehetősen óvatos ritmusokat hatalmas átéléssel püfölte.

A zene egész kellemes volt (a Say What You Want From Me című nyitódalra még én is felfigyeltem), de összességében nekem semmi extrát nem adott koncertjük, igazából azt sem tudnám megmondani, hogy mitől kiemelkedőbb és sikeresebb a banda a többi hasonló stílusban mozgó csapatnál. Talán semmiben, hiszen egyszerűen a rajongó ízlése és a dalokhoz való személyes kötődése határozza meg, hogy melyik bandát választja kedvencének, tulajdonképpen ez vezette a rengeteg szimpatizánst is a Szene falai közé, akik fáradhatatlanul kántálták a dalok szövegeit. Az összes előzenekar 6-7 számot kapott ezen az estén, így a Laurence Beveridge és Kier Kemp gitáros-énekesek screamjeivel, valamint lágy dallamaival kísért szerzemények után a britek átadták a helyet a New Years Daynek.

Az Ashley Costello köré épülő zenekar alapos arcfestéssel próbálta magára vonni a figyelmet, joggal következtethettem volna arra, hogy valami brutális death/black performanszt fogunk látni, azonban nem így történt. Mindenesetre a csapat sokkal jobban illeszkedett a főzenekar, az Escape The Fate stílusához még annak ellenére is, hogy női énekessel álltak színpadra.

Costello kisasszony néha Alissa White-Gluzra emlékeztetett, ám míg utóbbinak kék a haja, addig Ashley-nek piros és fekete (Forza Milan!), ráadásul nem is annyira magával ragadó egyéniség, mint az Arch Enemy énekesnője. Engem kifejezetten zavart kicsit tinilányos viselkedése, ugyanis sokszor kelletlenül vonaglott dereka köré kötött kockás ingjében, ami színében legalább jól ment a hajához. Viszont, hogy ne rosszmájúskodjak tovább, nyitószámuk, a Kill Or Be Killed (ezt az egyet ismertem tőlük) egészen megnyerő volt, elsősorban slágeres mivolta miatt.

Az első sorokban álló fanok teljesen odavoltak a bandáért, szinte itták a dallamaikat, ami végül is nem meglepő egy frontcsajos zenekarnál, hiszen a férfiak a hölgy miatt azonnal rákapnak egy ilyen csapatra (bár szerintem még két kiló vakolattal sem egy szépség Ashley), a nők pedig a girl power jegyében „csakazértis” beállnak a sorba. Mindenestre hozzá kell tennem, hogy a zene nem volt szörnyű, a megszólalás pedig első osztályúra sikeredett, ugyanis olyan cuccokon játszottak a huszon-harmincéves srácok, amire egy hazai zenekar tagjai hosszú éveken, olykor évtizedeken át spórolnak. A banda szettjének vége felé Craig Mabbitt feltűnése az Angel Eyes című dalban egyértelműen azt jelezte, hogy hamarosan érkezik az est főattrakciója, az Escape The Fate, akikre nem is kellett sokat várni, az előzetes tervekkel ellentétben már 15 perccel hamarabb felsétáltak a színpadra a srácok, pedig a cuccot meglepő módon csak egy (!) technikus rakta össze a zenekarnak.

Hatalmas üdvrivalgás és egy szinte csordultig telt Szene várta az öttagú formációt, akiknek egyik legjobb új dala, a Just A Memory söpörte el a rajongók hangorkánját. A sweep arpeggiók mellett a technikás gitárszólókat is játszi könnyedséggel nyomatta Kevin ’Thrasher’ Gruft gitáros, akinek arra is maradt ereje, hogy közben grimaszoljon és bohóckodjon, vagy éppen társaihoz hasonlóan folyamatosan ide-oda cikázzon a színpadon.

Az Escape The Fate-hez hasonló post-harcore csapatokat sokan és sokszor élből emózzák le, pedig azt kell mondanom, hogy a Las Vegas-i srácoktól van mit tanulni. Kinézetük valahol tényleg rejt magában egy kis trendiséget, amit még a glam csillogásával is ötvöznek - szóval kicsit fúziós öltözködés szempontjából a banda -, zene terén viszont néhol thrashes és progos elemeket is felfedezhetünk egy-egy dalukban. Technikai képzettségükre nem lehet panasz, mindezt pedig azzal koronázzák meg, hogy jó dalokat is tudnak írni, bár azt aláírom, hogy néha túllőnek a célon és akkor bizony langyos popszámokhoz hasonló szerzemények is becsusszannak a repertoárba. Ez az este azonban az új, ’Hate Me’ című lemezüket volt hivatott bemutatni, ami szinte tökéletesre és veretesre sikerült.

A koncert is erre épült elsősorban, illetve az első Craiggel felvett albumra, a ’This War Is Ours’-re. Ennek megfelelően sorakoztak is a jobbnál jobb dalok egymás után, például a sodró lendületű és ultradallamos The Flood, az elektronikus ügyeskedésekkel felturbózott Live For Today vagy a közönséget ooooh-zásra késztető, a szinte direkt koncertekre készült Remember Every Scar. Egy pillanatra sem állt le a csapat, folyamatosan izegtek-mozogtak, egyszerre pörögtek és ugrottak, mintha minden dalhoz lett volna koreográfia, amit előzetesen betanultak. Thomas ’TJ’ Bell gitáros rendszeresen jött ki szélre az előttem levő hangszórókhoz és onnan osztotta a népnek a riffeket.

A nem túl hosszú szerzemények és az intenzív színpadi események miatt sebesen pörögtek a percek előre, hamar elérkeztünk a koncert végéhez, amit természetesen annak rendje és módja szerint megfejeltek egy kis ráadással. Thrasher szólója nyitotta a sort, aki szinte teljes technikai repertoárját bemutatta és még a Liquid Tension Paradigm Shiftjéből is idézett egy-két taktust, majd teljesen elszabadultak az ujjai.

A buli befejezésére pedig a pokol, hiszen a nagy számban a helyszínen levő keménykötésű ifjak egy eszeveszett circle pitet prezentáltak, ami a két utolsó számot végigkísérte, aki pedig mindezt a színpadról vezényelte, az maga Craig volt. Az énekes srác nem egy hatalmas ember (cirka 170 centi), de amikor színpadra lép, egyszerűen magára vonzza a tekintetet kisugárzásával és mozgásával. Szüntelenül pörgeti feje fölött a mikrofont, olykor keze vagy nyaka köré tekeri a kábelt, de persze nem csak ennyit tud, a tiszta ének és a scream közötti folyamatos váltás egyáltalán nem vetette vissza teljesítményét, szinte hiba nélkül hozta le a bulit, amiért azért a társainak is sokat köszönhet, vokáljaikkal időnként alaposan megtámogatták.

Az utolsó dal után pedig nem maradt más hátra, mint a búcsú, valamint a szokásos pengető- és dobverő dobálás, amit sikerült egy kicsit elbunkóskodni a fiúknak, Robert Ortiz dobos (aki egyébként kiköpött M. Shadows volt ezen az estén) pedig percekig szívatta a népet, hogy hova és kinek dobja majd oda dobverőjét.

Mindössze csak egy órát játszott a csapat, azonban ebből a zenéből ennyi elég is, mivel annyira intenzív és tömör, hogy hamar eléri az embert tőle a csömör. Az viszont biztos, hogy nem kell leírni sem őket, sem más hasonló stílusú bandákat, mert bőven vannak meglepetések a zenéjükben, amiből stílusok képviselői is tanulhatnak, refréngyártás és hangzás terén mindenképpen.

Setlist:

Just a Memory / The Flood / 10 Miles Wide / Ungrateful / Live for Today / Alive / Ashley / Something / Remember Every Scar / Gorgeous Nightmare / One for the Money /// gitárszóló / The Guillotine / This War is Ours (The Guillotine II)

Szerző: TAZ
Képek: Thomas Reiter, Papp Enikő
További fotók ITT