Moziélmény metalkísérettel: Luca Turilli's Rhapsody – Club 202, 2016.01.27.

írta CsiGabiGa | 2016.02.02.

Ha korábban kezd egy zenekar a meghirdetettnél, akkor bizony úgy járhat, hogy az érdeklődők egy része lekési a csatlakozást. Így jártam én is az Asylum Pyre koncertjével. Háromnegyed nyolckor már javában nyomták. Chaos Heidi művésznevű énekesnőjük vezetésével igen lelkesen, de sok hibával játszottak, a dobsoundjuk meg kb. olyan volt, mint amatőr zenekarunk első próbáján a lefelé fordított diszperzites vödör. Persze erről nem ők tehetnek elsősorban. Mintha rendeletben lenne szabályozva, hogy az előzenekarok nem szólhatnak jól.

Így járt az Iron Mask is, pedig az ő produkciójuk már kifejezetten érdekelt. A balga belga, Dushan Petrossi, aki Yngwie Malmsteennek nem csak a zenéjét nyúlta le, de a külsejét is hozzá igazította – igazi neoklasszikus metalzuhatagot zúdított ránk, és bár – első megrökönyödésemre – a meghirdetettekkel ellentétben mégsem (a Malmsteen-hasonlóságot még tovább erősítő) Mark Boals volt a csapat énekese, a portugál Artur Almeida igen jól teljesített. A Freedom Call-os Ramy Ali helyett az angol Michael Brush dobos ugrott be, ő és az orosz Vassili Moltchanov bőgős tette igazán nemzetközivé ezt a csapatot. Mivel Moltchanov és Brush Petrossi másik zenekarában, a Magic Kingdomban is játszik, úgy is mondhatnám, hogy a Magic Kingdom játszotta az Iron Mask dalait egy új énekessel.

Kedvencemről, a ’Black As Death’ albumról a címadón kívül a Feel The Fire-t és a Rebel Kidet is eljátszották a korábban a Facebookon megszavaztatott dalcsokorban, de a tényleg nagyon Malmsteen-ízű (a Furyra emlékeztető) Holy War, vagy a Crystal Ballhoz még a címében is hasonlító Crystal Tears is feltüzelte a közönséget. Nem véletlen, hiszen szinte az is ismerte a dalokat, aki nem ismerte a zenekart. A Forever In The Dark az olasz nyelvű kórusaival leginkább az őket követő produkcióhoz közelített, míg a záró Like A Lion In A Cage a Spotlight Kid riffjeivel operált. Szóval azért nem lett igazán nagy ez a banda, mert nem a saját útjukat, hanem másokét járják. De azt élvezetesen teszik, és a Malmsteent elhízásban is követő, ennek ellenére a stílust nem feladva köldökig kigombolt ingben gitározó Dushan Petrossi és csapata kellemes szórakozást nyújtott, szívesen elhallgattam volna még őket egy darabig.

Setlist:

Black As Death / Holy War / Crystal Tears / Feel The Fire / Forever In The Dark / Rebel Kid / Like A Lion In A Cage

Fél tíz előtt öt perccel beindultak a füstgépek, elsötétült a színpad, és kezdetét vette a 105 perces mozielőadás. A cinema metal műfajhoz illően folyamatos volt a vetítés zenekar mögött kifeszített vászonra; amikor nem valamelyik klipes nótát játszották, akkor hol egymásba olvadó likvid alakzatok tették mátrixossá az élményt, hol a virtuális tájak, sziklák között szlalomozó kamera ringatott Gyűrűk Ura hangulatba. Luca Turilli és csapata az új lemez intrójának hangjaira robbant be a színpadra, de a várakozással ellentétben nem az Il cigno neróval folytatták, hanem rögtön egy régi Rhapsody-nótával alapozták meg a jó hangulatot. Az új Rhapsody Of Fire-albumot a ’Power Of The Dragonflame’-hez hasonlítottam nemrég, és úgy látszik, Lucának is ez a kedvence, mert a Knightrider Of Doomon kívül a The Pride Of The Tyrantot is eljátszották róla. Igaz, azt csak később. Ügyesen voltak elosztva a régi Rhapsody (és Rhapsody Of Fire) dalai, valamint az újak, sőt még két Turilli-szólónótát is sikerült belecsempészni a programba a ’Prophet Of The Last Eclipse’ albumról. Mondjuk a War Of The Universe-re már nem nagyon emlékeztem, de a Demonheart örök kedvenc.

A 2014-es, csalódást okozó Rhapsody Of Fire-előadás után nagyon vártam ezt a koncertet. És nem is kellett csalódnom. Lucáék úgy szóltak, mint az ágyú, még otthon is zúgott a fülem a túlzott hangterhelés utóhatásaként. Talán ennek volt köszönhető a koncert egyetlen negatívuma is: nem csak az énekes mikrofonja volt halk a többiekhez képest, de Luca Turilli a nevével fémjelzett koncerten szerintem méltatlanul alul volt keverve. Igazán csak a két ráadásdalban dörrent meg a gitárja. (Fotósunk két felvétel között az első sorban csápolt, ő azt mondta, ott jól szólt, de valószínűleg ott többet hallott Turilli kontroll-ládájából, míg mi hátrébb csak a hangosításra voltunk utalva.)

Pedig a hattagú csapat már alapból nagyobb eséllyel indult a tökéletes hangzásért, hiszen a másik gitáros, Dominique Leurquin nem egyszerű ritmusgitáros Luca mögött, hanem gyakorlatilag egy második szólógitáros. Ráadásul régi barátok is, már Luca utolsó szólólemezén és a Dreamquest projektben is játszott, sőt egy időben a Rhapsodynak is tagja volt, éppen az említett ’Power Of The Dragonflame’ albumon. Talán ez is egy ellentét volt Staropolival – hogy Luca akart még egy gitárost (ez időnként sikerült is neki), míg a billentyűs ragaszkodott a hagyományos ötfős felálláshoz. Az idő szerintem a gitárost igazolta. Patrice Guers basszert pedig az osztódással szaporodás során hozta magával Luca a saját csapatába. Tőle hallottunk egy remek szólót a Mátrix zenéjére, természetesen itt is a témának megfelelő filmmel kísérve – csak úgy peregtek előttünk az egyesek és a nullák.

Alex Landenburg dobos (Annihilator, Axxis, 21 Octayne) sem kezdő a szakmában, és a Game Of Thrones témájára nyomott dobszólója szintén nagyon tetszett. Sajnos itt nem hagyta abba, hanem kíséret nélkül tovább folytatta, viszont erre bizony már azt kell mondanom, hogy láttam már jobbat is. Másfél hete ugyanitt. Mivel a lemezeken Luca saját maga játszotta fel a billentyűs témákat, egy közreműködő zenészt hoztak magukkal, valamint időnként nyolcfősre nőtt a csapat létszáma, Riccardo Cecchi tenor és Emilie Ragni szoprán színpadra lépésével. Degradáló lenne azt mondani rájuk, hogy háttérvokalisták voltak; a samplerről bejátszott kórusokat élőben erősítették, sőt a Tormento E Passione-ban a rendkívül dekoratív Emilie még előre is merészkedett Conti mellé egy duett erejéig. Az énekes, Alessandro Conti rockzenei előélete a Trick Or Treatben telt, de tenorjával akár az opera műfajában is megállná a helyét. Ez ebben a duettben domborodott ki leginkább. Azt kevesebben tudják, hogy mindemellett zseniális grafikus és tetoválóművész is. Az alábbi anatómiai önarcképe magáért beszél.

De vissza a zenéhez! Luca Turilli érdekes gitártartásával egészen iskolás pózban játszott, valahogy mindig Angus Youngot juttatta eszembe. Kb. annyit is rohangált a színpadon. Azt hiszem, gitártartásban Turilli és Slash a két véglet: egyik a mellbimbóit takargatja vele, a másik meg a tökeit. Dominique Leurquin is kapott lehetőséget bőven a szólózásra, élt is vele tisztességesen, széles mosollyal az arcán tolta végig a bulit, de mindenki Lucát akarta látni és hallani. A nézőtér bal oldala zsúfolásig megtelt, míg a jobb oldalán jóval szellősebben álltak. Tudom, mert én is a jobb oldalról húzódtam át balra, hogy jobban halljam Lucát. (Sajnos hiába.) Jó, hogy nem az A38 hajóra szervezték a koncertet, mert még megborítottuk volna a szegény öreg csatahajót.

Nagyon sok volt a sampleres bejátszás, ha jól számoltam 7 alkalommal ment úgy a zene, hogy nem volt zenész a színpadon, vagy csak az az egy, akinek a szólóját kísérte a bekevert anyag. Máskor ez idegesített volna, de ezen az estén csak egyszerűen átadtam magam a mozizás élvezetének. Elvégre ez egy cinema metal koncert volt.

A(z eddig) kéttételes, 34 perces Michael The Archangel And Lucifer's Fall eposzból 3 részletet is játszottak, ez zeneileg nagyon rendben is volt, az angyalszobrok visszatérő motívuma a filmben szintén megtette a hatását, de a közönség mégis a régi nagy Rhapsody-slágerekre indult be. Nem csoda, hogy a legnagyobb tombolás a koncert befejezése előtt, a Dawn Of Victory alatt volt. Egy szusszanásnyi – talán egy kortynyi – szünet után már jött is vissza az addigra teljesen leizzadt Luca és csapata. A ráadásban még két nagy durranás, a Luca Turilli's Rhapsody első lemezének címadója, az Ascending To Infinity, és a Rhapsody talán legnagyobb himnusza, az Emerald Sword zárta az estet.

Felejthetetlen élmény volt! 105 percet megkomponálni olyan precizitással, hogy minden képkocka a helyén legyen, a szöveges videókon akkor jelenjen meg a felirat, amikor az énekes megszólal, nem kis teljesítmény. Mindehhez még olyan látványvilágot is készítettek, ami egyrészt passzolt a videoklipek hangulatához, másrészt annyira érdekes volt, hogy sokszor kalandozott el a szemem a zenészekről a filmre. És az Unholy Warcry alatt még Christopher Lee felejthetetlen orgánuma is felcsendült néhány másodperc erejéig. Valóban igazi moziélmény volt, amit élőzenével kísértek, mint a némafilmek korában. Ha a hang is olyan tökéletes lett volna, mint a látvány, és nem csak a ráadásban találják meg Luca potméterének elgurult gombját a keverősök (ugye, hogy lehetett még rátenni?), akkor akár év koncertje címre is esélyes lehetett volna.

Setlist:

Nova Genesis (Ad Splendorem Angeli Triumphantis) / Knightrider Of Doom / Rosenkreuz (The Rose And The Cross) / Land Of Immortals / Aenigma / War Of The Universe / Ira Divina / Unholy Warcry / Son Of Pain / Prometheus / Drum Solo (Game Of Thrones Theme) / Il cigno nero / Of Michael The Archangel And Lucifer's Fall, Part II: Codex Nemesis (Part III: The Astral Convergence) / The Pride Of The Tyrant / Tormento E Passione / Demonheart / Bass Solo (Matrix Theme) / Of Michael The Archangel And Lucifer's Fall, Part II: Codex Nemesis (Part V: Of Psyche & Archetypes (System Overloaded)) / Dark Fate Of Atlantis / Of Michael The Archangel And Lucifer's Fall (Chapter 2: Fatum Mortalis) / Dawn Of Victory /// Quantum X / Ascending To Infinity / Emerald Sword

Szerző: CsiGabiGa
Képek: Savafan
Köszönet a Concertónak!
További képek ITT