Micsoda születésnap!: Cry Free – Club 202, 2016.01.16.

írta CsiGabiGa | 2016.01.19.

A Cry Free 20 éves. A zenekar pályáját áttekintve az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Cry Free egyenlő Atkával. Ő az egyetlen állandó pontja, mozgatórugója a csapatnak. A leírt két egyenletből matematikus agyammal azonnal kiszámoltam a végeredményt is: Atka 20 éves. Á, nem! Ennyire kocka nem vagyok.

De az tény, hogy az 1996-os induló felállásból ő maradt egyedül, aki következetesen végigcsinálta e hosszú éveket, s ugyan megfordult mellette 3 basszusgitáros, 6 gitáros, 4 billentyűs és 3,5 dobos, de ők egytől egyig mind kiváló zenészek voltak, mert egy olyan rocklegenda muzsikáját, mint a Deep Purple-ét, nem interpretálhatják akármilyen kutyaütők. (A 3,5 dobosra még visszatérek.) A legnagyobb dolog az volt ebben az estében, hogy - ahogy régen, az internet kora előtt minden rendes család - a Cry Free család 90 százaléka ott volt az ünnepen, és nem csak Facebook-üzenetben köszöntötte az egybegyűlteket.

A zenekar húszéves jubileumára készülődve a kezembe akadt egy hímzett Deep Purple feliratú póló, amit még a 2006-os koncertjükön vettem. Jé, ez is jubilál! Pont jó lesz ma estére. Bár a Club 202-ben nem a panelházak (túl)fűtéséről vették a mintát, azért a koncert kezdete után már nem fáztam benne, előtte meg lehetett "melegítőt" venni a bárpultnál. Szeretem a Deep Purple-t, szeretem a Cry Free-t is, de nem vagyok hardcore fan. A tavalyi, egy híján huszadik évfordulóra jórészt kislemez B oldalakból összeállított program ezért nem igazán nekem szólt, de bíztam benne, hogy idén másképp lesz. És nem kellett csalódnom.

Pályafutásuk csúcspontja és egyben minőségi produkciójuk legnagyobb elismerése az volt, amikor a példakép, "A Zenekar" egyik alapköve, az őszbe fordult billentyűvarázsló, Jon Lord felkérte őket, hogy kelet-európai turnéján segítsék előadni a Concerto For Group And Orchestrát és pár Deep Purple klasszikust. Sajnos az idős Mester nincs már köztünk, de az emléke ezen az estén is ott volt velünk. Kilenc óra előtt pár perccel samplerről felcsendült a Concerto első tételének szimfonikus zenekari része, hogy a megfelelő ponton bekapcsolódva a Cry Free átvegye a főszerepet az estén. A Concerto alatt a kivetítőn, a zenekar Jon Lorddal és más Deep Purple tagokkal készített közös fotói próbálták még tovább fokozni a hangulatot, amit egyébként nem nagyon kellett és lehetett fokozni. Ugyanis az első meglepetés - ami a Concerto műsorba állítása volt - után felocsúdva arra kellett rájönnöm, hogy ez bizony nem a jelenlegi CF, hanem (egy híján) az a csapat, akiket 2009-ben a Müpában, az első sorban ülve bámultam Jon Lord koncertjén. Bizony, Lee Olivér gitáron és Nagy Attila billentyűs hangszereken! Tatai Tamás dobos már akkor is ott volt, Kecskeméti Csaba pedig azt a 10 százalékot erősítette, akik nem jöttek el. Egyébként ezen az estén basszusgitárosokban volt a legszűkösebb a felhozatal - ha a Zep Session betétet nem veszem figyelembe -, ugyanis egy ember (Tóth Csaba) játszotta végig a több mint 3 órás bulit.

De mi ez, kérem? Ez az ismerős pörgetés a Concerto közepén mintha nem idevaló lenne! Egy zseniális váltással máris az otthon képei közt találtuk magunkat (Pictures Of Home). Nagy kedvencem. Lee Olivér eszméletlenül jó volt ezen az estén, virtuózkodott, bravúroskodott, brillírozott, láthatóan remekül érezte magát, és ezt sikerült átadnia a közönség felé is. Amikor a nóta közepén nyakon vágta a gitárját, azt hittem, össze is töri, mint Blackmore fénykorában. Hozzá képest a Hushnál színre lépő Fülöp Tibor konzervatóriumi kiscsákónak tűnt rövidre nyírt hajával és visszafogott stílusával. Persze később ő is belelendült, és nem is akarom bántani, mert szintén remek gitáros, de mintha kicsit megilletődött lett volna a műsor elején. A Hush, a nagy közönségkedvenc, a Deep Purple ráadásnótája, igen erős folytatás volt az egyébként sem gyenge kezdés után. Ebben láttuk ezen az estén először az aktuális CF zenekart, mivel Fülöp Tibi mellett Soós Norbert is csatlakozott a csapathoz. (Itt azért hadd jegyezzem meg zárójelben, hogy a világon a legjobb Hush feldolgozást sajnos nem a Cry Free követte el, hanem a 2008-ban Jon Lorddal kiegészült Gotthard. De azért Atkáék szorosan ott vannak a nyomukban!)

Addig fel sem tűnt, hogy két dobszerkó van a színpadtéren, amíg be nem hívták Kaminszki Szergejt, aki mostanában gyakran helyettesíti a külföldi munkái miatt elfoglalt Tatai Tamást. Nos, ő az a plusz fél dobos, akit említettem az elején. Hivatalosan nem tagja a csapatnak, de jószerivel többet játszik velük, mint Tomi. Szergej tehát beült az oldalt szerénykedő acél Ludwig szerelés mögé, és eljátszották néhány személyes kedvencét az 'In Rock' és 'Fireball' albumokról. És amikor már azt hittük, hogy innen "sima" buli lesz, akkor jött az újabb meglepetés, hiszen az 1996-os gárda, az alapítók léptek porondra: Solymári Róbert gitáros, Tóth Attila billentyűs és Nagygyörgy Gábor dobos. Egy kötelező mű, a Highway Star után szabadon választott gyakorlatként bemutatták a When A Blind Man Criest úgy, ahogy ők összecsiszolták azt a közel háromperces billentyű-gitár intróval. Ahogy az Atka-interjúban olvashattuk, annak idején arról volt híres a zenekar, hogy szinte hangról hangra lemásolták az eredetit, de ez a mostani szereplés már nem ilyen volt, az este során mégis leginkább őket hallgatva éreztem azt, mintha Lord és Blackmore lenne a színpadon. Mert az egyszer megtanult dolgok a kézben megmaradnak.

Nagygyörgy Gábor maradt még egy dal erejéig, a többiek helyét megint az aktuális zenészek vették át, és újból egy nagy piros (másoktól lehet fekete) pont a dalválasztásért: JLT-rajongóként mindig is sérelmezetem az ő rövidke DP pályafutásának mellőzését, de most a King Of Dreamsszel megkaptam a magamét. A "nyálas" Deep Rainbow sláger után betoppant Nagy István, akiről azt kell tudni, hogy a legkeményebb vonal (Megadeth, Dream Theater) felől közelítette meg a Cry Freet, így a dalválasztása is magától értetődő volt (Fireball). A dal átment pár sornyi riff erejéig Into The Fire-be a befejezés előtt. Csúcs! De egy kicsit ez is hangról hangra másolás. Majd a legmesszebbről érkező családtagot, Soulavy Gábort szólították, aki a leghosszabb felállás (ha a DP analógiánál maradunk, akkor a Mark V) billentyűse volt, mostanában viszont Angliában él, mégis eljött csak azért, hogy mindössze két számot eljátsszon a közönségnek. De milyen kettőt?! Ráadásul a játékát nézve azt éreztem, nem is azért jött, hogy a közönségnek produkálja magát, hanem sokkal inkább, hogy újra átélje az együttmuzsikálás örömét a fiúkkal. Miközben a Hammond beállításait gyúrta át a saját képére, bejött újra Lee Olivér, a balkezes gitáros (Atka szerint a srác, akinek se a szeme, se a gitárja nem áll jól), kétgitáros felállássá egészítve ki a csapatot, és Bolla Tipcsi, aki szájharmonikáját szorongatva lépett középre. Nos, ilyen összeállításban mi más következhetne, mint a Lazy. Soulavy rőzséjét lóbálva teljesen átadta magát a hangszernek, Fülöp Tibi pedig immár felocsúdva kezdeti bizonytalanságából, improvizációk terén méltó társa volt Olivérnek. A koncert egyetlen negatívuma, hogy Tipcsi hiába fújta, ahogy nagy tüdején kifért, a harmonikából bizony nem hallatszott semmi.

Újabb kép, mint egy színházi produkcióban: Soulavy balra el, Erdei Jázmin belibben, hogy jubileumi Cry Free pólójában emelje az est pompáját. Atka kezet csókol, Jázmin elpirul. Mint valami múlt századi lektűrben. Olivér marad, sőt, a Soldier Of Fortune első felét ő maga énekli, hogy utána Fülöp Tibivel ikergitár szólóként adja elő Blackmore zseniális dallamait. Jázmintól vártam volna a második strófát, de úgy látszik, tényleg csak a pólót promotálni jött be, mert nem kapott egy önálló versszakot sem, az Atkával duettben énekelt részeknél pedig mélyen alul volt keverve. És még mindig nem volt vége a nagy dobásoknak. Az amúgy szerintem nem nagy eresztés Mark I-es Chasing Shadowst két dob kísérettel játszották, Tomi és Szergej mellett pedig még Atka is ütötte a kongákat. Ettől aztán tiszta Toto Africa feelingje lett az egésznek, a közepén viszont Tatai magához ragadta a kezdeményezést. Nem szeretem a dobszólókat. Leginkább azért, mert a legtöbb, amit hallottam, unalmas próbálkozás volt. Ilyenkor szoktam a törpe vízműtelepet megforgatni, a pódium bal oldalánál helyet csinálok a sörnek, aztán jobb oldalon, a bárpultnál pótolom a folyadékveszteséget. Általában. De nem ezen az estén. Valahogy ez a szóló érdekes volt, lekötött, érdemes volt odafigyelni rá. És ahogy elnéztem, más se nagyon indult a szokásos tiszteletkörre. Szergej is nyomott egy tisztességeset, Tomi is rendesen odatette magát, rövid időre még Atka is csatlakozott harmadik ütősként, végül egy önfeledt dobpárbajba csapott át az egész. Még a sokat látott, a vége felé már csak a kongákat támasztó énekes is meglepődött a dolgok váratlan alakulásán. Tomi szerkója mellett Szergej minimál cucca amolyan Dávid és Góliát csatáját ígérte, vagy dobos nyelven amolyan Portnoy - Paice csatát sejtetett. De nem a dobfelszerelés teszi a mestert, itt is kiegyensúlyozott küzdelem volt, melynek a végén Dávid nyert (személyes véleményem szerint Góliát hagyta nyerni).

És mivel ezt már nem lehetett fokozni, itt volt az ideje a Zep Session érkezésének. Cseh Balázs basszusgitáros és Nagy Gergő gitáros - utóbbi éppen beesett egy másik fellépés után – jött be, akik Tataival és Atkával kiegészülve belevágtak a The Song Remains The Same-be. De ők sem maradtak sokáig így, mert Olivér és Tipcsi megint bejött, hogy blúzzanak egyet (vagy zúzzanak egy bluest, ha így jobban tetszik), melynek áldozata ezúttal a Nobody's Fault But Mine volt. A harmonikás távozásával a Black Dog még mindig két gitárral ment, ami eszméletlen jó volt. A dal közepén Szergej is visszajött, úgyhogy a 2 gitárhoz immár 2 dob is társult. Aztán Tipcsi a harmonikájával együtt visszatért, ráadásul Tóth Attila is a billentyűkhöz lépett, ennyi ember még együtt nem játszott Zeppelin számot! (Még a Dread Zeppelin reggae feldolgozásaiban sem voltak ennyien, de az egy másik történet.) A Custard Pie-t sikerült - ha jól számoltam - nyolc emberrel előadni. Szerintem Guiness rekord! A Zeppelin programot záró Kashmirra már csökkent a létszám, de Tóth Attila még itt is maradt, hogy aztán a Purple Zeppelin Jam keretén belül a Zep Session tagok pedig ott maradjanak egy Lay Down Stay Down erejéig. Ehhez viszont csatlakozott pluszban a Heep Freedom énekese, Körmendi Roland is, így a Hughes-Coverdale páros által énekelt dalt még hűebben lehetett előadni. És maradt a két énekes a You Keep On Movingra is, melyet máshogy nem is lehetne elképzelni. Soulavy Gábor újra teljes odaadással tombolt a színpadon, sőt, a két énekeshez újra két dobos is társult.

A koncert végéhez közeledve megint az aktuális csapat került a középpontba, csak most az állandó helyettessel, Kaminszki Szergejjel. Már az intróból felismertem: ebből Perfect Strangers lesz. A középső szaggatott résznél már csak a pásztázó lézerfények hiányoztak, hogy teljes legyen az illúzió. Annyira élethűen csinálták, hogy még a ’Jesus Christ Superstar’-ból ott ragadt két sort is előadták a nóta végén. Tatai Tomi is beült Szergej mellé, és a Space Truckin'-ban sikerült megint egy kisebb dobpárbaj-féleséget összehozniuk, csak úgy spontán. A Woman From Tokyo meg már jutalomjáték volt ennek az összeszokott gárdának. Az igazi jutalomjáték viszont a ráadásban volt, amikor is az ezen az estén szereplő 18 zenész egyszerre zsúfolódott be a Club 202 színpadára, és amikor mindenki a Smoke On The Watert várta a ráadásban, arcul csaptak minket egy Zeppelin nótával: Rock And Roll. Hát, az biztos, hogy furcsa volt egy Deep Purple cover band 20 éves jubileumi műsorát Led Zeppelinnel zárni, de hogy nem volt rossz, az is igaz. A sztenderd futamokra könnyebb volt szólózni, akár még előzetes gyakorlás nélkül is, amit jól mutatott Soulavy szereplése, akit vörösboros poharával együtt rángattak fel a színpadra a közönség közül. Már nem számított újabb megmérettetésre, mégis beszállt egy szólóra a 15 percesre elnyújtott örökzöldbe, a Rock And Roll valaha hallott leghosszabb verziójába. Olyan klasszikusok, mint a Child In Time, a Strange Kind Of Woman, vagy a Smoke On The Water nem fértek bele a 3 óra 20 perces programba, de nem láttam csalódott arcokat a nézőtéren. Legfeljebb azért, hogy miért nem játszanak tovább hajnalig.

Mindenkit dicséret illet azért, hogy eljött és azért, amit a színpadon mutatott, de hadd emeljek ki pár embert, akik számomra (és hangsúlyozom, ez szubjektív) a legmaradandóbb élményt nyújtották. Lee Olivér nálam az est fénypontja volt, hol tökéletesen hozta a kötelezőt (Concerto), hol megőrült (Pictures Of Home), hol énekelt (Soldier Of Fortune), hol jammelt (Nobody's Fault But Mine), de valahogy mindig izzottak körülötte a deszkák. (Azért ha Kállai Jani betegsége miatt nem maradt volna távol, érdekes lett volna a két balkezes gitáros játékát egy színpadon összevetni.) Tatai Tamás nemcsak hogy ütött egy olyan élvezetes dobszólót, ami alatt igen kevesen mentek ki a pulthoz - mint általában a dobszólóknál -, de összehozott Szergejjel egy olyan dobpárbajt, amin még a sokat látott Atka is elcsodálkozott. És ezen felül megcsinálta azt a bravúrt, hogy a Black Dog közepén átült a saját szereléséből Szergej teljesen más kiosztású cuccába, és folytatta, mintha mi sem történt volna. Hja, kérem! A Cry Free dobosaként még gyerekcipőben jár (8 éve került a zenekarhoz), de a Zep Sessionben már nagykorúnak számít a 23 évével. Soulavy Gábor önmagában azért megsüvegelendő, hogy olyan messziről eljött, miközben mások sokkal közelebbről sem voltak hajlandók megtenni ugyanezt. De az az átélés, amivel játszott és az az öröm az arcán, amely átjárta minden színpadon töltött percét még akkor is, amikor felrángatták a deszkákra a ráadásban, és hogy az ezek szerint el nem próbált Zeppelin nótában is beállt harmadik billentyűsként a két hangszerhez, az a többiek fölé emelte a szememben. Meg kell dicsérnem még Tóth Csabát, aki a többiek önkéntes száműzetése miatt kénytelen-kényelmetlen végigjátszotta a majd három és fél órát, és a ráadásban még a mikrofont is magához ragadta. És persze Scholtz Attilát, akinek most írom le először a "tisztességes" nevét (mert őt mindannyian inkább Atkaként ismerjük és szeretjük), ő a zenekar motorja, az est megálmodója, főszervezője, és egyáltalán nem utolsósorban énekese. Egy olyan énekese, aki a Deep Purple műsorról úgy váltott át Led Zeppelinre és vissza, hogy a hangja egyik pillanatról a másikra lényegült át Gillanből és Coverdale-ből Plantté, majd vissza Coverdale-re és Gillanre (a Rod Evans nem állt neki annyira jól, de azt is megcsinálta), hogy arra nem találok szavakat. Ez volt az én álomcsapatom ezen az estén, akik ebben az összeállításban soha nem játszottak együtt, de most megmutatták, milyen az élő zene varázsa, amiért még mindig érdemes koncertre járni.

Setlist:

Concerto For Group And Orchestra (részlet) / Pictures Of Home / Hush / Living Wreck / Bloodsucker / No One Came / Highway Star / When A Blind Man Cries / King Of Dreams / Fireball / Lazy / Soldier Of Fortune / Chasing Shadows / The Song Remains The Same / Nobody's Fault But Mine / Black Dog / Custard Pie / Kashmir / Lay Down Stay Down / You Keep On Moving / Perfect Strangers / Space Truckin' / Woman From Tokyo /// Rock And Roll

 

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Mahunka Balázs
További képek ITT