„Mára a rock végképp csak megszállott őrülteknek való”: Interjú Scholtz Attilával (Cry Free)

Húsz éve nyomja a Deep Purple zenéjét a Cry Free. A csapat frontembere, vezetője, Scholtz Attila (Atka) rendíthetetlenül, változatlan lelkesedéssel, két évtizede ápolja a hard rock alapítóatyáinak most már a művelődéstörténet lapjaira kívánkozó muzsikáját. Bár sok zenész jött-ment a csapatban az elmúlt két évtizedben, a színvonalat mindig magasan tartották. Lassan tizenöt éves ismeretség után ültünk le cseverészni Atkával a szombati jubileumi koncert alkalmából, ahol természetesen a régi tagok is fellépnek.

Hard Rock Magazin: Mennyiben vitt előre a lelkesedés a pályán, mennyire voltál céltudatos az elmúlt húsz évben?

Scholtz Attila: Húsz évvel ezelőtt teljesen más volt a helyzet, hiszen mi is kis kölyökként csaptunk bele a Cry Free történetbe. Én voltam a zenekar legidősebb tagja a magam huszonkét évével, teljesen bennünk volt, hogy megmutassuk magunkat, na és a lendület, ami most így negyvenévesen már azért kopik. Hatalmas erővel csaptunk bele, és egy idő után látszott, hogy komolyan is tudjuk venni. Eljött az idő, amikor fanatikusan kezdtük nyomni. Mindent ki akartunk hozni belőle, és nemcsak a zene, hanem a szervezés szintjén is, nagyobb helyekre is el akartunk jutni. Közben telt az idő, többen családosok lettünk, ezt az őrült lendületet pedig nem lehetett a végsőkig vinni, és a civil élet viszontagságai is közbeszóltak. Most egy kicsit takarékosabban működik a zenekar, de az alapozáskor kőkemény erőket mozgattunk meg.

HRM: Elterjedt az a nézet, miszerint a tribute bandák koppintós csapatok. Véleményem szerint a Cry Free esetében ez a megállapítás nem helytálló, mert rengeteg improvizációt is beletesztek a dalokba. Személy szerint mennyire vagytok benne egy Deep Purple dalban?

Atka: Az első egy-két évben nekünk is koppintós attitűdünk volt, mindent hangról hangra reprodukáltunk. Például olyan őrületeket is véghezvittünk, hogy a lemezeken hallható hibákat is lemásoltuk. A Fireball billentyűszólója alatt például egyszer kimarad egy pergődob-ütés a lemezen, amit Blaskó Gyuri mindig ugyanúgy játszott élőben is, mintha az egy szándékos elem lenne, holott az gyaníthatóan csak egy hiba. Vagy valamelyik felvételnél elejtettek egy dobverőt, és Gyuri mindig azzal szórakozott, hogy ő is leejtette a sajátját ugyanakkor. Aztán rájöttünk, ez nem járható út, mert sokkal izgalmasabb, ha az ember a személyiségét is beleviheti, a saját képére formálhatja a dalokat, úgy, hogy közben az eredeti se szenvedjen csorbát. A Deep Purple esetében pedig alap, hogy ők sosem játszanak el egy dalt kétszer ugyanúgy. Ha hiteles tribute band akartunk maradni, nekünk is át kellett ezt venni. Ha meghallgatjuk a ’Made In Japan’ albumot, a ’Machine Head’ dalai sokkal nagyobbat robbannak a színpadon, mint a stúdióban. Tulajdonképpen ettől a ponttól lett igazán jó a Cry Free. Egyszer azt mondták rólunk, hogy úgy játsszuk a Deep Purple nótáit, mintha azok a sajátjaink lennének. Azt hiszem, ez egy óriási dicséret számunkra. Sok emlékzenekar görcsösen, hangról hangra próbálja lemásolni az anyabandát, ez időnként átcsap majomkodásba, ami nem szerencsés.

HRM: Sok híres zenekarnak nem egy tribute csapata működik az országban. Ismereteim szerint a Cry Free az egyetlen olyan, mely a Deep Purple örökségét ápolja. Miért vagytok egyedül ezen a vonalon?

Atka: Sokat gondolkodtam ezen én is. Mivel követem a tribute-színtér történéseit, tudom, hogy egyszer-egyszer felbukkannak azért csapatok, de rajtunk kívül országos ismertségre még senki nem tett szert. Lehet, hogy nagyképűség amit mondok, de talán sokan azt hiszik, nem is kell új, mert már van egy, ami jól működik. Persze az sem kizárt, hogy valahol egy garázsban próbál egy szuper jó fiatal csapat, akik egyszer előbukkannak, aztán jól megszorongatnak minket.

HRM: Technikailag mennyire nehéz hitelesen reprodukálni a Deep Purple zenéjét?

Atka: Ami a dolog technikai részét illeti, a hetvenes években ők voltak a csúcs. Ahogy Blackmore gitározott vagy Jon Lord billentyűzött, azt csak néhányan tudták művelni. A mai világban egy képzett muzsikusnak már sima ügy lejátszani egy Highway Start vagy egy Fireballt. Ez a két nóta már tananyag egy rocksuliban. Viszont a tűz, ami a korai Purple előadásában ott volt, már nagyon ritkán párosul a technikai tudással. Amikor egy új amerikai vagy nyugat-európai DP tribute banddel akadok össze a neten, mindig megnézem, és át is szoktam küldeni a srácoknak a linket, sokszor lelkesedve, hogy „ez most tényleg nagyon jó”. Ők meg ugye nagyon hisznek a saját ügyünkben, egyből replikáznak, hogy „mi ez a vacak, mi sokkal jobbak vagyunk”. Egy dologban viszont mindig egyetértünk: legtöbbször a tűz hiányzik. A technika megvan ezeknél a nyugati bandáknál, de hiányzik a sava-borsa. Erre mondjuk, hogy mi kelet-európai tökös legények más fertályról jövünk, nálunk megvan a magyar vircsaft. És hidd el, ez kell! A Purple a hetvenes években szinte meghalt a színpadon, ott nem volt mese, élet-halál kérdésnek bizonyult egy fellépés!

HRM: A tízmilliós magyar piacon rengeteg a szereplő a rockzene palettáján, ugyanakkor a médiumok egyáltalán nem támogatják a műfajt. Ilyen vetületben mennyire nehéz a dolgotok?

Atka: Jó a kérdés. Amikor húsz éve elkezdtük, nem voltak rock klubok, ahol játszani lehetett volna, nehéz volt bemutatni a műsorunkat. Ma rengeteg a helyszín és milliónyi banda is játszik. A közönség pedig fogy és ennek több oka is van. Egyrészt a médiában valóban nincs jelen a rockzene, másrészt a rockerek általában a szegényebb rétegekhez tartoznak. Ha hó végén marad egy kis pénz, az kenyérre kell, nem fogja megvenni a belépőt egy bulira. A másik dolog, hogy a Deep Purple a mi negyvenes generációnkhoz, vagy a nálunk idősebbekhez szól. A mozdítható fiatalokat nehéz ezzel a tradicionális rockzenével megfogni, ők már más műfajokat hallgatnak. A mi célközönségünk inkább szeret egy kanapén megnézni egy koncertet DVD-ről, mint elmenni egy klubba. Az a kevés rockrajongó, aki meg elindul az éjszakába, akkora választékkal találja magát szemben, hogy szétforgácsolódnak az erők. Szinte mindegyik koncertünknél megkapjuk, miért ezzel vagy azzal a bandával egy napra tettük a miénket. Nincs ez másképp ezzel a jubileumi bulival sem. Az internettel, az okostelefonnal a fiatalok szórakozási formája is megváltozott, de azért tartjuk magunkat.

HRM: Manapság sokkal kifizetődőbb, ha valaki egy DJ pulttal vagy egy szál szintetizátorral megy el műsort adni egy klubba, szemben egy rockbandával, ahol nagy a cucc, ki kell fizetni a szállítást és több ember is van a színpadon. Azt gondolom, ez is egy hátránya az élő zenének.

Atka: Abszolút így van, és rizikót vállalni már senki nem mer. Manapság a klubok megpróbálnak minden felelősséget áthárítani a zenekarokra. Egy bizonyos életkor után, amikor már családos az ember, a gyerekek otthon várják, kockázatos elindulni úgy az éjszakába, hogy lehet, nem keresünk pénzt, esetleg még fizetni is kell. Bennünket ez a veszély már nem fenyeget, de azok a bandák, akik pályájuk elején tartanak, küszködnek az árral szemben. Mára a rock végképp csak megszállott őrülteknek való, bár ez nem újdonsága a műfajnak.

HRM: Megnézve a Cry Free családfáját, sok muzsikus fordult meg a bandában az elmúlt húsz évben, egyedül te vagy a biztos pont, a színvonalat és a népszerűséget viszont tartottátok. Minek tulajdonítod a fluktuációt?

Atka: Egy olyan analógiával válaszolnék, amit már rengetegen használtak: egy együttes olyan, mint egy házasság. Míg egy hagyományos házasságban csak egy feleséged van - és sokszor vele is nehéz dűlőre jutni -, addig egy zenekarban három-négy is lehet. (nevet) Így több embernek kell az útját egy irányba terelni. Ugyanakkor a mai napig előfordul, hogy a zenekarunkban olyan muzsikusok játszanak, akik nem fanatikus Purple rajongók, ami hátrányos is, de ugyanakkor rengeteg előnnyel is jár, mert aki nem rajongó, az nem fog olyan fanatikusan másolni. De az is érthető, ha valaki nyolc-tíz évet eltölt a bandában, és egy idő után azt mondja, hogy Paice-nek vagy Blackmore-nak minden rezdülését ismeri és annyiszor, annyiféleképpen eljátszotta már, hogy szeretne valami újat csinálni. A másik negatív tényező az üzleti siker elmaradása. Ha belefogunk egy zenekarba, egy kicsit mindannyian dédelgetjük a rocksztár lét álmát, illetve az ezzel járó anyagi jólétet, és ha ez nem történik meg jó pár év elteltével sem, frusztráló az élmény. Amikor pár évvel ezelőtt Jon Lorddal és Ian Paice-szel együtt léptünk fel, büszkeség töltött el minket, eljött az a szakmai elismerés, amiért dolgoztunk. Ezekben a produkciókban végül anyagilag is megbecsültek minket. Amikor ez a korszak véget ért, és Lord Mester is meghalt, eluralkodott a letargia a csapaton. Elértünk mindent, amit emlékzenekarként lehetett, viszont ettől semmi nem változott meg, nem hívtak minket több helyre, nem kaptunk nagyobb gázsikat. Ez néhány tag kilépésében szerepet játszott.

HRM: A Deep Purple berkeiből együtt játszottatok a már az említett Ian Paice-szel, Jon Lorddal, valamint Nick Simperrel, de Ken Hensley, Bobby Rondinelli, sőt, egy dal erejéig Mark Tornillo, az Accept énekese is játszott veletek. Látsz esélyt arra, hogy Purple tagokkal újra együtt muzsikáljatok, vagy esetleg másokkal?

Atka: Abszolút van rá esély. Többször szóba került Glenn Hughes, de Joe Lynn Turner neve is felmerült, aki szeret helyi zenészekkel együttműködni. Győrben az Ian Paice-szel játszott közös bulink nagy siker volt, beszéltünk egy lehetséges folytatásról. Bobbi Rondinelli, amikor távozott közös győri fellépésünk helyszínéről, letekerte a kocsi ablakát, és még onnan is kiabált: „Great band, great band!” Ken Hensley-vel háromszor is játszottunk együtt, itt is elképzelhető folytatás. Személy szerint nagyon szurkolok a Deep Purple-nek, hogy amíg lehet, játszanak együtt, zenekarként. De semmi sem tart örökké, és ők már igencsak benne járnak a korban.

HRM: Valóban ketyeg a biológiai óra, és el fog jönni az idő, amikor a Deep Purple tagjai úgy döntenek, elég volt a színpadból, és az unokákkal akarnak foglalkozni. Ti akkor még valószínű aktívak lesztek, de itt Magyarországon már csak tőletek lesz esély meghallgatni élőben a dalaikat, mint ahogy más országokban is a helyi tribute bandákra marad ez a feladat. Azt gondolom, ez már igazi felelősség.

Atka: Igen, és egyben egy nagy lehetőség is. Természetesen rajongóként nem várom a Purple végét, de mint a Cry Free vezetője, gondolnom kell arra, hogy ezáltal egy piaci rés is keletkezik. Azt nem várom, hogy megtöltsük azokat az arénákat, ahol most ők zenélnek, de számtalan helyszínen felértékelődik majd egy minőségi Deep Purple interpretáció, ami ma még csak replika, de ha az igazi már nem aktív, akkor csak ez lesz elérhető. Nick Simper mondta nekünk: „pár éve van még a Deep Purple-nek, utána ti jöttök.”

Készítette: Bigfoot