2015 legjobb progresszív rock/metal albumai

írta Hard Rock Magazin | 2016.01.20.

Szerencsétlen prog rock/metal műfajtól mindenki folyton a megújhodást várja. Elég baj az neki, hogy annak idején valaki oly felelőtlenül épp ezt a setesuta címkét („haladó”) ragasztotta rája; így hát folyton haladnia kell valamerre, különben azonnal az egy-helyben-topogással vádolják meg. Gebasz. Mindenesetre magam is úgy érzem, egy ideje tényleg nem születnek a reveláció erejével ható alkotások, amelyek újszerűségükkel, formabontó mivoltukkal valóban eleddig ki nem taposott ösvényeket vágnának a zenei világ bozótosában. Teszem hozzá gyorsan, más műfajok fészkében sem feltétlenül születtek effélék mostanság, szóval – hogy egy klasszikussal éljek – mindenki nyugodjon le a picsába: kedvenc prog rock/metal színterünk azért köszöni szépen, él és virul, egyszer majd úgyis előbukkan egy újabb ’Close To The Edge’ vagy egy ’Awake’. Csupán idő kérdése. (Lehet, hogy már itt is van a kanyarban a ’The Astonishing’ képében?)

Meg hát akit csak egykedvű kézlegyintésre késztet egy ’Underworld’, egy ’Love, Fear And The Time Machine’ vagy egy ’Eidos’, az sürgősen olvassa el a betegtájékoztatót, és keresse fel kezelőorvosát, gyógyszerészét. Mert ugyan nem minden prog, ami fénylik (mi is megkaptuk párszor, hogy „Bezzeg a progresszív cuccok máris 8 pontról indulnak!”), de hogy ne jelennének meg évente kivételes mesterművek e stílus keretein belül, az is szemenszedett hazugság, és én kérem ki magamnak. Uff! Vegyük példának okáért Neal Morse urat, aki úgy ontja magából a minimum 79 perces anyagokat (jó, most „csak” 53 percben), mint akit rákötöttek egy ipari futószalagra, ám értő kezei alatt az eredmény valahogy sosem lesz tucatprodukció. Karpatisz kolléga szerint ezúttal is tízpontos a legfrissebb „kinyilatkoztatása”. Én meg hiszek neki!

És úgy fest, a Mindenható Steven Wilson sem tud hibázni, a ’Hand. Cannot. Erase.’ ugyanis egy hasonlóan erős anyag, mint elődje (na jó, véleményem szerint a ’Raven…’ azért izgalmasabb volt), nem beszélve a Riverside-ról, akik a ’Love, Fear And The Time Machine’-nel elkészítették pályafutásuk legemocionálisabb, legletisztultabb lemezét, amelyből a metalos élt szinte teljességgel kigyomlálták – ám ez mit sem von le érdemeiből. A Symphony X a legtöbb zenei orgánum évértékelésében előkelő helyen végzett, talán nem véletlenül – egymillió légy nem tévedhet. Mint ahogy ők sem, hisz az ’Underworld’ egy roppant ragyogó remeklés! A magam részéről nem is lihegném túl a dolgot, hiszen alant áll büszkén a H8ful Eight Dicső Tizenöt, három albumot azért csak kiemelnék, a miheztartás végett. Igazándiból a listások közül a norvég Leprous és az olasz Kingcrow az a két banda, akik tényleg egy jó nagyot csavartak a műfaji hangzásképleten, és igyekeztek – korántsem izzadságszagúan – kilépni a prog kereteiből úgy, hogy identitásukat se dobják sutba; persze a hatásaikat ők sem tagadhatják le (míg az előbbi Ihsahnnak vagy az Arcturusnak, addig az utóbbi főként a Pain Of Salvationnek rebeghet hálát), ám zenei világaik olyannyira kiforrottak és egyediek, hogy magasan kiemelkednek a kortárs mezőnyből.

Hazánk sosem volt a progresszív zene Mekkája, még ha nyilván mindenki ki tud szopni az ujjából minimum három jelentősebb előadót, valahogy azonban a Solaris, a Syrius és az East szoknyája alól ez idáig senki sem tudott igazán kibújni, magyarul hosszú-hosszú ideje várjuk a nagy csodát egy friss hangzású ifjú titán berobbanásával. Persze sarkítok, de tegyük a szívünkre a kezünket: ugyan van/volt nekünk Aebsence-ünk, After Cryingunk, Dreyelandsünk, Nemesisünk, Senecánk, Stonehenge-ünk, Unicum Statesünk, csak hogy néhányat említsek, ám ők is csupán egy igen szűk réteget tudtak és tudnak kiszolgálni a mai napig. Elrettentő példaként szolgáljon ama tény, hogy a tavalyi, hazai megrendezésű, egy raklapnyi kiválóságot felvonultató kétnapos Prog Heaven fesztivál mindössze alig párszáz érdeklődött vonzott be… (Ettől függetlenül lesz folytatása.) Persze lehet azt szajkózni, hogy jelenleg Steven Wilsonon és a Dream Theateren kívül külhonban sem tódulnak tömegek egyik-másik műfajbéli előadóra, itthon viszont még annál is mostohább a helyzet. A föld alatt azonban továbbra is lázasan dolgoznak a mesteremberek, elég, ha csak az egyik legnagyobb reménységünket, a jazz metalban jeleskedő Special Providence-t említem meg. Ők igencsak rövid idő alatt szereztek magunknak komoly ismertséget, lévén mind kimagasló színpadi teljesítményük, mind az ’Essence Of Change’ című tavalyi munkájuk erre predesztinálják a srácokat, ami pedig bizony főhajtást érdemel. Így hát pontosítanék: éppen ők azok, akik már egy ideje kidugták fejüket az underground félhomályából, és még sokra vihetik a nemzetközi porondon is.

Számos nagyszerű album látott napvilágot 2015-ben, amelyek ugyan nem fértek fel a 15-ös listára, ám ez mit sem csorbít jelentőségükön; merthogy például a Magic Pie, az Anekdoten, a Klone, a Between The Buried And Me, a The Dear Hunter, az Echolyn, a Gazpacho, a Kezia, a Pantommind vagy Finn Zierler is remekbe szabott lemezeket rakott le a progresszív rock/metal kissé megroggyant asztalára. Sebaj, lesz ez még így se! (Mike)

Tesseract: Polaris

Daniel Tompkins visszatérése abszolút szenzációnak tekinthető, hiszen valljuk be, nem sokan vártak ilyen húzásra a brit zenekartól, miután tökéletesen megtalálták a közös hangot Ashe O'Hara énekessel. A vele készített ’Altered State’ összetettsége azonban szinte teljesen eltűnt, mindezt könnyebben fogyasztható dalok váltották fel, ami nem feltétlenül baj, hiszen néhol igazán ragadós refréneket (mekkora nóta már a Survival!) sikerült belegyűrni a számokba. A lemez második fele viszont meglehetősen lagymatag, valahogy eltűnnek az ötletek és a dalok, egyfajta hangfolyam alakul ki, ami végigcsordogál a végéig. Nagyon hiányzik a dinamika és a frissesség a srácoktól, pedig még mindig karrierjük elején járnak, így csak remélni tudom, hogy legközelebb tovább érlelik majd az ötleteket, és összekapják magukat, hogy egy sokkal energikusabb anyagot kapjunk kézhez. (TAZ)

LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ

The Gentle Storm: The Diary

A tavalyi év egyik legkülönlegesebb koncertje volt Arjen Lucassen és Anneke van Giersbergen a Planetáriumban tartott estje. Elsősorban azért, mert a konceptműveket író zseni nem szokott turnézni, másrészt azért, mert az akusztikus koncerten egészen intim hangulatban szólaltak meg az Ayreon-klasszikusok. És különleges volt azért is, mert Arjen és Anneke közös projektjének, a The Gentle Stormnak a dalai egyáltalán nem lógtak ki ebből a best of-ból, sőt: a progresszív megközelítést félretevő dalok nagyon jól működtek ebben a lecsupaszított tálalásban. (Az album egyik felén is akusztikus verzióban hallhatók a szerzemények, ez a „gentle side”.) A ’The Diary’ folkos hangszerelésű, pimaszul fülbemászó dalok gyűjteménye, közérthető és jó értelemben slágeres album a ’The Theory of Everything’ után. Arjen Lucassen még 20 év után is képes mindig meglepni. (Tomka)

​LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ


Vanden Plas: Chronicles of the Immortals: Netherworld II

A német proggerek szinte egy az egyben lemásolták két évvel ezelőtti lemezüket, így a folytatás hasonlóan erős, mint a ’Netherworld I’, azonban a hasonlóság miatt kissé unalmas a végeredmény. Andy Kuntz dallamai Günter Werno billentyűfutamaival, valamint Stephan Lill szólóival kézen fogva szárnyalnak, sorra kopogtatnak be az ajtón az agyasabbnál agyasabb megoldások, ám iszonytatóan terjengős és tömény a lemez, ami az utolsó másodpercekre szinte garantáltan csömört okoz. Azt gondoltam, hogy sokkal jobban fogok lelkendezni a kétfelvonásos mű második fejezetéért, azonban kissé csalódott vagyok. Ennek ellenére szakmailag biztos, hogy a legjobbak között van az album, ezt bizonyítja a 13. helyezés is. (TAZ)

​LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ


Arena: The Unquiet Sky

Az Arénára lehet számítani. A veterán zenekar több mint két évtizedes karrierrel a háta mögött is képes izgalmas, igényes prog rockkal szolgálni, a legmagasabb színvonalon. Ugyan a 2011-ben napvilágot látott, igencsak borongós hangulatú 'The Seventh Degree of Separation' némileg megosztotta a hallgatóságot, de a friss szerzeményekbe már a fanyalgók sem tudnak belekötni. Mesteri, elegáns, magával ragadó, nívós muzsika, egyszóval: Arena! (Pálinkás András)

​LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ



Beardfish: +4626-COMFORTZONE

Tagadhatatlan, hogy ezek a svéd rockerek vastagon és pimasz módon építkeznek a hetvenes évek prog rockjából, de ezzel együtt nagyon is élvezetes, amit művelnek; hiszen nem csupán leporolják a Yes, a Gentle Giantvagy éppen a King Crimson dolgait, hanem a maguk képére formálják, mintegy újraértelmezik azokat. Legújabb művük pedig ennél is tovább megy: egyre egyedibb és letisztultabb a muzsika, a korábban markáns hatások sokkal árnyaltabbak, de akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a Beardfish rátalált a saját hangjára. (Pálinkás András)

​LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ

Spock's Beard: The Oblivion Particle

Alan Morse és csapata 2015-ben nem csak sorlemezzel ajándékozta meg rajongóit, hanem egy a 20 éves fennállást megünneplő válogatás-kiadvánnyal is. Utóbbin hallható egy olyan új, közel 20 perces epikus dal, amelynek megírásában a jelenlegi ötös mellett Neal Morse és Nick D’Virgillio is részt vett. Aki szereti a Spock’s Beardet, annak a Falling For Forever című mű kihagyhatatlan. Visszakanyarodva a tizenkettedik stúdióanyagra, ez a lemez méltó arra, hogy egy év végi listán helyet kapjon, hiszen jók a dalok, például a Tides Of Time, vagy a Benett Built A Time Machine, de a zenekar saját mércéjével mérve jobb is sikerült már korábban. Ted Leonard személyében pedig egy arra méltó ember tölti be a frontember szerepét. (karpatisz)

​TELJES LEMEZ

Special Providence: Essence Of Change

Nem volt kétséges, hogy a magyar kvartett márciusban megjelent albumának helyet kellett kapnia itt, az év végi összegzésben. Az ’Essance Of Change’ egy erős anyag lett, nem könnyű hallgatnivaló. A progresszív műfaj instrumentális ága mondjuk önmagában sem az, de Markó Ádámék bebizonyították, hogy ez a vonal is működik, a legjobb bizonyíték erre az Awaiting The Semicentennial Tidal Wave című dal. A csapat sikerességét az is mutatja, hogy a Rock By River fesztiválon a Dream Theater előtt léptek fel, majd a Spock’s Beard 16 állomásos turnéján is ott voltak. Szép volt fiúk, várjuk a folytatást. (karpatisz)

TELJES LEMEZ


 Kingcrow: Eidos

Nem szép más tollával ékeskedni, ám TAZ kolléga májusban oly okosan összegezte, amit az olasz Kingcrow-ról és annak hatodik lemezéről tudni kell, hogy én ezt most orvul bemásolom ide: "Az ’Eidos’ a 2010-ben útjára indult trilógia befejező része: az élet ösvényein vezet végig, ahol a döntések, a következmények, a megbánás és a kiábrándulás keresztezi majd utunkat. A 2010-es ’Phlegethon’ a gyermekkort, a 2013-as ’In Crescendo’ a fiatalkor végéig festette le az élet szakaszait, az ’Eidos’ pedig mindközül a legszövevényesebb, s mint olyan, a legsötétebb is egyben." Magam mindehhez csupán annyit fűznék, hogy a Kingcrow egy valóban haladó szellemiségű anyaggal házal, s miként már fentebb is méltattam őket, véleményem szerint a jelen színtér egyik legizgalmasabb formációjáról beszélünk. Pain Of Salvation-, Fates Warning-, Leprous-híveknek kötelező, a többieknek erősen ajánlott! (Mike)

​TELJES LEMEZ


Steve Hackett: Wolflight

Hackett négy év után egy olyan albummal jelentkezett, ami ismét saját dalokat tartogat a hallgatóság számára. Tőle ez szokatlanul hosszú idő, hiszen főhősünk nagyon termékeny a kiadványok terén, új alkotása (ha jól számolom) már a 24. lemeze 40 éve indult szólópályafutása során, kimerültségnek azonban nyoma sincs. Jót tett, hogy az elmúlt években Genesis-slágerek átdolgozásával foglalkozott, mert rengeteg ötlet gyűlt össze tarsolyában, amit most nagyszerű formában és remek hangzással tálal elénk. Kórus, nagyzenekar, és historikus hangszerek is hallhatók a lemezen, ráadásul a szövegvilág is változatos és izgalmas. Szóval öregember nem vénember, ráadásul nem is maradi, hiszen a ’Wolflight’ Steve egyik legátgondoltabb és legbátrabb szólóanyaga. Nem lehet csalódni benne. (TAZ)

TELJES LEMEZ • INTERJÚ I. RÉSZ • INTERJÚ II. RÉSZ



Steven Wilson: Hand. Cannot. Erase.

Wilson úr negyedik szólólemeze egy történetet mesél el. Egy népszerű, attraktív lányról szól, aki egyszeriben eltűnik, és holttestét csak 3 év után fedezik fel. Addig senkinek sem hiányzott… Nem éppen vidám téma, és noha a muzsika sem napfény-ízű, mégsem mondanám fájdalmasan komornak vagy szomorúnak; inkább egy afféle finom melankólia lengi körül a dalokat. S ezek a dalok most megint másmilyenek, mint a korábbi albumokon: ezúttal kevesebb a klasszikus prog rock, és több a lassan merengő-elvágyódó epizód meg az atipikus megoldás – így hát a szerzemények nehezebben is nyílnak meg, mint bármikor előtte. Amikor azonban végre magukhoz engednek, nem mindennapi élményt adnak. Neked. Nekem… (Mike)

​LEMEZKRITIKA



David Gilmour: Rattle That Lock

A veterán muzsikus úgy döntött, kísérletezik ezen a lemezen. Egy kicsit elkalandozott. Illetve annyira nem is, csak nem követte oly híven a Roger Waters nélküli Pink Floyd hangzásvilágát, mint tette azt 2006-ban az ’On An Island’ LP-n. Ha belegondolunk, valamennyire visszatért a ’The Wall’ zeneileg eklektikus világához, bár nyilvánvaló, hogy az a dupla album nem az ő agyszüleménye. Ki tudja, három és fél évtized elteltével elképzelhető, hogy igazat adott Watersnek. Egy letisztult, karrierjét bölcsen szemlélő muzsikus összegzését hallhatjuk. Gilmour is betölti a hetvenet ebben az évben, szerintem még várhatunk hasonló kaliberű dolgokat tőle. (Bigfoot)

​LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ

The Neal Morse Band: The Grand Experiment

A 2015-ös év egy óriási meglepetéssel indult, mégpedig Neal Morse és zenekarának jóvoltából. Régóta vártam már egy ilyen jó minőségű albumra: a ’The Grand Experiment’-en tökéletes dalszerzést, jó ötleteket és zenei kreativitást hallhatunk. Eric Gillette és Bill Hubauer olyan új ötleteket vittek Neal zenéjébe, amitől ez az album egész évben ott volt a lejátszómban, így lett számomra az év albuma. Emellett pedig a The Call szerintem 2015 legjobb dala. (karpatisz)

​LEMEZKRITIKA 


Leprous: The Congregation

A Leprous az a fiatal prog zenekar, akikben a műfaj jövőjével kapcsolatos minden reményem benne van. Lehet, hogy ez túlzó kijelentésnek tűnhet, de nem tudok mást javasolni, mint hogy tessék meghallgatni ezt, vagy igazából bármelyik lemezt, és rögtön megérti mindenki, hogy mire gondolok. Páratlan elméleti és hangszeres tudás van a srácok birtokában, amihez még az is hozzácsapódik, hogy remek dalokat írnak. Einar Solberg vezetésével még tovább érlelték a 2013-as ’Coal’ világát, ám ezúttal még borongósabb a hangulat, így nem csoda, hogy a Lower személyében ők hozták össze 2015 legszebb, egyben legreményvesztettebb szerzeményét is. Az egész történetnek csak egyetlen hibapontja van, méghozzá a randa borító, amivel kicsit azért tökön szúrták magukat a fiúk, na de ez legyen a legnagyobb baj valaha is egy lemezzel. (TAZ)

LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ

Symphony X: Underworld

Számomra a Symphony X csúcsteljesítménye a 'The New Mythology Suite'. Azt a billentyű- és dallamorgiát nem lehet felülmúlni! Utána a túlzott bekeményítés a 'The Odyssey'-en kicsit kedvemet szegte. Ők maguk is megtorpantak pár évre, csupán öt év múlva álltak elő a 'Paradise Lost' albummal, majd 4 évvel később az 'Iconoclast'-tal. Úgy látszik, most már ez a lelassult ütem lesz jellemző rájuk, hiszen újabb 4 év elteltével érkezett csak meg az új anyag. A Charon a nagy kedvencem róla a Gates Of Babylon dallamvilágának hangulatával, de a többi is nagyon tetszik, az utolsó 3 album közül számomra a legjobb. Talán azért, mert megint kicsit több szerepet kapott a billentyű, és újra szárnyalnak Russell Allen dallamai. Csak azt sajnálom, hogy mostanában nem próbálkoznak olyan nótával, mint a Candlelight Fantasia, mely minden idők legérzelmesebb rockballadáinak egyike (még annak ellenére is, hogy rendesen felpörögnek a közepén), és az is az ő kezeik közül került ki. Igaz, annak már majd' húsz éve. (CsiGabiGa)

LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ


Riverside: Love, Fear and the Time Machine

Nem hiszem el, hogy Mariusz Duda és bandája nem tud hibázni , még hatodszorra sem. Pedig aktuális albumukon eltávolodtak a hagyományos progresszív rock gyökerektől, és modernebb, vagy inkább  mondjuk ki!  populárisabb hangot ütöttek meg, mint eddig, anélkül, hogy a színvonalból engedtek volna. De ez is jól áll nekik. Megtartották saját fazonjukat, és igazi muzsikusokhoz méltón mertek kockáztatni, és nyertek. A Riverside az egyik legmegbecsültebb progresszív rock banda Európában, és ez nem semmi, mert mégiscsak a kontinens keleti fertályából érkeztek. Ha most lezárulna pályafutásuk, amiről hála istennek szó sincs, már így is tekintélyes életművel kerülnének be a rock történetébe. (Bigfoot)

​LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ