Az első találkozás Snaggletooth-szal: Lemmy hetvenedik születésnapjára

írta Bigfoot | 2015.12.24.

Mocskos szájú vénember… Nem szentéletű, mert még mielőtt komolyan lerobbant, brutális tempóban nyakalta a whiskyt, az életet, mégsem hanyagolja a piát, pedig kifejezetten szarul néz ki mostanság.

Jó pár éve a Szigeten, koncert után annyira bebombázott, hogy csórikám elhagyta a csizmáját, de még az útlevelét is.  Isten, haza, család: na, ő ilyet nem ismer. Mosolyogva mesélte, hogy koncertek után rendszeresen benézett az adott városba, összeszedett valami lotyót, aztán elvitte a szállására, de nem derogált neki az sem, ha alkalmanként pornósztárokkal kavart. Ugyan van egy fia, elmondása szerint ugyanolyan lókötő, mint ő maga. Zenésztársait sem kímélte, ha arról volt szó, fizikailag szerzett érvényt akaratának a Motörheadben. Ja, igen, a zenekar. Négy évtizede nem változott a koncepció, ugyanazt az agyszaggató rock and rollt zúzzák valamennyi albumukon, alapul véve a basszusriffeket, melyek időnként faék egyszerűségűek. Mégis kijár neki a tisztelet, mert hiteles, őszinte, szabad és kemény, nem adja meg magát a sorsnak. Szentestekor mert megszületni. Pont ő. Valaki mással egy napon, igaz, ez a valaki majdnem kétezer évvel korábban, és egészen más irányba tevékenykedett. Tényleg kifürkészhetetlenek a sors útjai.

Hetedikes lehettem amikor valaki elhozta az ’Ace Of Spades’ albumot, később a ’No Sleep Til Hammersmith’ koncertlemezt is megszereztem. Így kezdődött ismeretségem Lemmyvel és bandájával. Pár évvel később, pontosan 1984. szeptember 21-én élőben is láthattam-hallhattam őket első ízben. Talán ez volt az év, amikortól a nagy bandák rendszeresen járni kezdtek hazánkba. De vissza a Motörheadhez. Még fel sem ocsúdtunk az augusztusi Maiden-koncert eufóriájából, amikor újra egy frenetikusnak ígérkező buliba igyekeztünk. Ezúttal nem a főváros szívébe, hanem a perifériára, a XV. kerületi Czabán Samu térre, a Volán Sporttelepére. A tér ma Széchenyi nevét viseli, a stadiont is átkeresztelték Budai II László, az Aranycsapat Púposa után.  Már nem emlékszem, hány átszállással sikerült a helyszínre érni, de felért egy örökkévalósággal. Hálás voltam, és vagyok a szüleimnek, hogy a Maiden-koncert akkor igen drágának számító 120 forintos belépője után szponzorálták a 130 forintban mért belépőjegyet a Motörheadre is.

Kicsit aggódtam a bejutás miatt, mert a Maidenen nagy tumultus volt, fizikailag nem bizonyult egyszerűnek a belépés, itt azonban békésen besétáltunk a kordonok közt. Mikor a színpad elé értünk, technikusok hada nyüzsgött a deszkákon, Pete Gill is dobcucca mögött csücsült, hangolták a bőröket. Már gyűlt a tömeg, amikor a színpadon megjelent a Pokolgép, a klasszikus Kalapács-Kukovecz-Nagyfi-Pazdera-Tarcza felállásban. Ismertük őket az előző évi Ki Mit Tud-ból, sokat koncerteztek abban az időben, bár lemezük még nem volt. Talán nem lincselnek meg a Kedves Olvasók, ha azt mondom, soha nem tartoztam a Pokolgép rajongói táborába, így nem nagyon emlékszem a repertoárra. A Jel és a Bon Scott emlékére mintha rémlene, viszont a két cover-dal, a Breaking The Law a Priesttől és a Princess Of The Dawn az Accepttől egyértelműen bejött. Ez utóbbit nem Kalapács, talán Pazdera énekelte, letéve hangszerét is. A három gitáros egyébként végig azt a Darth Vader-szerű maszkot viselte, mely elmaradhatatlan kelléke volt koncertjeiknek.

Majd a P. Box következett, hazának akkor legnépszerűbb rockzenekara. Sokat láttam őket abban az időben, a Maiden előtt is ők melegítettek, most is megkapták a lehetőséget. Mivel Vikidál „Koppánykodott” is az ’István a király'-ban, a P. Box sem hagyta ki Szörényiék egyes dalait a koncertek összeállításából. Beindult a közönség, énekelték a dalokat. Rövid időn belül sokadszorra láttam a csapatot ugyanazzal a műsorral. Jól éreztem magam, de a fő attrakcióra koncentráltam, ami sötétedés után meg is jelent, méghozzá a négytagú Motörhead.

Nagyon friss volt ez a formáció. Tudtuk, hogy nem trióban nyomják a rock and rollt, és hogy a „Fast” Eddie Clarke-ot követő Brian „Robbo” Robertsont a Thin Lizzyből hozták. Tetszett az ’Another Perfect Day’, de a turné után nem csak Robbo, hanem „Philty” Animal Taylor is odébbállt, Lemmynek teljesen újra kellette szerveznie a bandát.  A ’No Remorse’ válogatást is hallottuk már a négy új számmal. Furcsa, hogy a felállás bemutatkozó albumára, az ’Orgasmatron’-ra két évet kellett várni.

Ahogy a Maiden előtt, itt is a torkunkban dobogott a szívünk, ahogy szobroztunk az átszerelés alatt.  Az első meglepetés az volt, hogy Lemmy magyarul köszöntötte a nagyérdeműt: „Jó estét!” Aztán belekezdtek az Iron Fistbe. A zsűri beindult, ezzel azonban semmit nem mondtam. Kábé húsz méterre álltam a színpadról, de minden pillanatban a hátamon landolt valaki, ez volt a minimum. És az a hangerő… addig rockbanda így még nem szólalt meg. Az egy dolog, hogy Pete Gill - akit a Saxonból már ismertük -, mint egy állat, felsőkarból intézett minden egyes ütést a bőrökre, de hogy a mélydob minden egyes dübörgése a mellkasomat érje, nos, ilyet még nem tapasztaltam.

Lemmy a szokásos tiszta feketében, dereka körül a töltényhüvelyekkel énekelt a zuhanymikrofonba, miközben pengetőjével sikálta a hangzatokat basszusgitárja húrjain. A két gitárosról viszont semmit sem tudtunk: Würzel, a hivatásos katona (mielőtt a bandába került, a brit hadseregben szolgált tizedesként, azért pár bandában elzenélgetett) és a walesi Phil Campbell fegyelmezetten helyezkedtek el a széleken, és tolták a gyilkos riffeket. A teljes repertoárt nem tudnám visszaidézni, de a következő nóták biztos elhangzottak: Iron Fist, Metropolis, Stay Clean, Killed By Death, Locomotive, Bite The Bullet/The Chase Is Better Than The Catch, Ace of Spades, Bomber, Overkill. Nem sokat változott a menü egy mai bulihoz képest, ugye? A Locomotive-on elhűltünk, úgy tekert Pete Gill a két lábdobon, Lemmy pedig valami iszonyú erővel énekelt. Valamikor a buli derekánál megjelent az Eagle zenekar egyik híres roadja, hogy egy kicsit zajongjon velünk. Láttuk már a pacákot valami sokszor másolt videoszalagról,  a '82-es torontói fellépésen idétlenkedett, még a Lemmyi-Eddie-Phil triumvirátussal, és fényképe ott pihen a ’No Sleep Til Hammersmith’ koncertanyag belső borítóján is. Meglepődtünk, hogy alig egy óra után búcsúztak, a Bomber és az Overkill a ráadásban hangzott el, utóbbinál fehér füstöt nyomtak be a színpadra, Lemmynek csak feje kandikált ki belőle. A legvégén, miután ketten ölbe vitték le a főnököt a színpadról (csak a poén kedvéért: ekkor még nem akkumulálódtak az egészségügyi problémák) a szokásos bombázó repülőgép hangja mosta le rólunk a Motörheadet. Jöttünk kifelé a stadionból és tényleg úgy éreztük, kitaposták a lelkünket. Kellett egy nap, hogy helyreálljon a hallásunk, hiszen ilyen letaglózó élményben addig nem volt részünk. Másnap pedig Debrecen is megkapta a magáét, mert ott is zúzott egy egészségeset a formáció. Harmincegy év távlatából lehet, hogy nem mindent idéztem fel pontosan, de az érzés most is megvan.

Azóta még kétszer láttam őket. 2001-ben Alsóörsön, a második (akkor még) Harley Davidson Fesztiválon zúztak, újra trióban. Ekkor megadatott az is, hogy Lemmyvel egy aláírás és egy kézfogás erejéig személyesen is találkozhattam. 2009-ben pedig egy mikrobusznyi haverral elrongyoltunk Brnóba, hogy meglessük a napsütésben kezdődő és szürkületben végződő szőnyegbombázásukat. „We are Motörhead! We play rock and roll!” Remélem, ez a két mondat még sokszor felhangzik majd a színpadokon. Lemmy papa, lehet, hogy a Mennyből az angyal ma nem neked szól, de az összes magyar Motörhead rajongó nevében hadd kívánjak Neked boldog hetvenéves jubileumot!

Szerző: Bigfoot