„Csak hang legyen és fény!”: Nightwish, Arch Enemy, Amorphis – Papp László Budapest Sportaréna, 2015.12.12.

írta Bazsa | 2015.12.23.

Nem példátlan, de mindenképp a ritkább esetek közé tartozik, ha egy zenekar a kezdet kezdete óta folyamatos fellendülésben van, lemezről lemezre, turnéról turnéra fejlődést tud produkálni, mind szakmailag, mind népszerűség tekintetében. A Nightwish fennállásának csaknem 20 éve alatt még a súlyos, és meglehetősen nagy port kavart belső konfliktusok ellenére sem beszélhetünk tényleges hullámvölgyekről – pedig millió és egy zenekart láttunk már belebukni például a Tarja Turunen kirúgásához hasonló volumenű döntésekbe.

A Nightwish brandje azonban manapság erősebb, mint valaha – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy míg a legtöbb egykor párezres nagyságrendű közönséget vonzó csapatok mára szinte kivétel nélkül kisebb klubokba szorultak vissza, addig az ő népszerűségük ha per pillanat nem is növekszik, legalábbis kiegyensúlyozottan stagnál a 2011-es ’Imaginaerum’-mal elért szinten. Ami az újabb énekesnőváltás fényében azért mindenképp elképesztő eredmény, mert bár Floor Jansen érkezését összességében pozitívan fogadták a rajongók, ez is egy olyan drasztikus (és ezáltal többesélyes végkimenetelű) lépés volt, ami könnyen megrengethette volna a zenekarba vetett hitet.

Hogy ez mégsem történt meg, az Tuomas Holopainen önmagában is különleges és rendkívül szerethető zenei világa mellett annak köszönhető, hogy a zenekar minden egyes lemezzel emelni tudta a színvonalat, az alapvető értékek megtartása mellett mindig sikerült azt új ízekkel, új megoldásokkal, új hangulatokkal gazdagítani. A zene egyre grandiózusabbá válásával egy időben a produkció mérete és profizmusa is hatalmas fejlődésen ment keresztül, mára pedig teljesen egyértelművé vált, hogy a billentyűs-zeneszerző víziójában hatalmas szerep jut a koncertek monumentális látványvilágának. Ez a minden téren nyomon követhető folyamatos fejlődés az, ami újra és újra izgalmassá teszi a zenekar bármiféle megnyilvánulását, vagyis a zene és a látvány összedolgozásának köszönhető ingergazdag, komplex élmény ígérete miatt számítanak mindig nagy eseménynek (vagyis nem válnak soha menetrendszerűvé) az élő fellépések. A várakozás izgalmát pedig még az sem csökkentette, hogy az ’Endless Forms Most Beautiful’-lal megszületett a zenekar első olyan munkája, ami nem tudta emelni a tétet, amin az egy helyben toporgás egyértelmű jeleit lehetett felfedezni. Így talán érthető, hogy ez az egyébként korrekt lemez miért okozott sokaknak egyértelmű csalódást. Hiszen mégiscsak egy a kezdetektől jellemző tendencia szakadt most meg.

Ez a turné ráadásul még mindezeken túlmenően is exkluzívnak számít. Egy esemény nívójáról elég sokat mond, ha a főzenekart olyan supportok vezetik fel, akik ha egy fokkal alacsonyabb szinten is, de általában headlinerként járják a világot, és mindenhol nagy tömegek előtt lépnek fel. A sorrenddel mondjuk lehetett volna vitatkozni, hiszen a magam részéről korántsem tartom akkora formátumú zenekarnak az Arch Enemyt, ami indokolja a munkásságuk körüli hype-ot, annyira meg pláne nem, hogy kiemeltebb helyet és több műsoridőt kapjon a ma már kissé kiszámítható, de mindenkor egyéni hangzású, és valaha iszonyatos kreatív energiáktól, valamint bátor kísérletező kedvtől duzzadó Amorphisnál.

A finnek mindössze nyolcdalos, kizárólag a Tomi Joutsen-éra terméséből felépített szettje – akárcsak a nemrég megjelent ’Under The Red Cloud’ – tökéletesen leképezte a csapat jelenkori ténykedésére jellemző kettősséget. Nehéz nem észrevenni, hogy az ’Eclipse’ óta a zenekar mérsékelten lép csak ki a komfortzónájából, az akkor kijelölt irány pedig kissé egysíkúnak hathat, különösen azoknak, aki számára a ’Tales From The Thousand Lakes’/’Elegy’, vagy éppen a ’Tuonela’/’Am Universum’ korszaka az etalon. Ugyanakkor a maguk – ma már – szűkebbre vett keretein belül rendkívül magas színvonalú lemezeket szállítottak le az elmúlt 10 év során. Ennek megfelelően az önmagukban remek dalok egy az összhatást tekintve nem különösebben izgalmas programmá álltak össze: a négy friss tétel, illetve a Pasi Koskinen utáni időszak nagy slágerei (The Smoke, Hopeless Days, Silver Bride, House Of Sleep) egymásba is folytak egy kicsit, ami súlyos felismerés egy olyan embernek, akihez egyébként rendkívül közel áll (állt?) az Amorphis zenéje.

Ráadásul a zenészek sem igazán erőltették meg magukat, igaz, hogy egyrészt ez a zenekar sosem a lehengerlő előadásmódról volt híres, másfelől pedig valahol érthető, ha előzenekarként kevésbé érezték a stenket. Még Marco Hietala Nightwish-basszer (nem mellesleg a megidézett korszak lemezeinek producere) vendégvokálozása sem tett hozzá különösebben sokat az élményhez (már csak azért sem, mert alig lehetett hallani), bár mókás volt, ez kétségtelen. A hangulattal viszont szerencsére nem volt gond, hála az igen nagy számban megjelent rajongóknak. De valószínűleg azért ők is érezték, hogy ez az este messze nem az Amorphisról szólt. Viszonylag friss hír, hogy az ’Under The Red Cloud’ lemezbemutató turnéja áprilisban hazánkba érkezik, vagyis nem kell olyan nagyon sokat várni a következő, immár teljes értékű bulira.

Setlist:

Death Of A King / Sacrifice / Hopeless Days / Bad Blood / The Smoke / Silver Bride / The Four Wise Ones / House Of Sleep

Szóval ami az Arch Enemyt illeti, jómagam sose értettem, hogy a kétségtelenül figyelemre méltó hangszeres teljesítményeken kívül mi ebben az egészben a pláne. Hallom én, hogy Mike Amotték a maguk műfaját az átlagosnál egy kategóriával magasabb szinten művelik, hallom a jó ötleteket, de számomra ez még így is túl homogén és ingerszegény ahhoz, hogy igazán rá tudjak kattanni. (Hogy egyebet nem mondjak, a ’War Eternal’ például kifejezetten unalmasra sikerült.) Afelől viszont nem nagyon volt kétségem, hogy élőben irdatlan odabaszást rendez a svéd ötös, és ez be is igazolódott.

A hallatlanul rövid átszerelés után színpadra lépő csapat rettenetes erővel csapott bele szintén nem túl hosszú programjába. Erre a nagyjából 50 percre ha maga a zene nem is, a belőlük sugárzó energia mindenképp maguk mellé tudott állítani, sőt e tekintetben messze élvezetesebb teljesítményt nyújtottak az Amorphisnál. Viszont lényegesen rosszabbul szóltak, a dobot például olyan szinten sikerült agyontriggerelni, hogy azt bármelyik dobgép megirigyelte volna, részint ennek köszönhetően az összhatás is dinamikátlanabb volt.

Az mindenesetre tény, hogy rengetegen várták a zenekar fellépését, ami a szkeptikusok számára is bőven tartogatott érdekességeket. Élmény volt például végignézni azt az imponálóan energikus színpadi teljesítményt, amit Alissa White-Gluz rendezett: egy karizmatikus és szimpatikus frontember, akire nem lehetett nem odafigyelni, emellett a közönséggel is remekül tartotta a kapcsolatot. Amit pedig összebömbölt, az valami elképesztő volt. Komolyan, ilyen erős, határozott, technikai értelemben is kifogástalan screamelést nem hall minden nap az ember, sok férfikollégának volna mit tanulnia tőle. Ugyanakkor nagy kár, hogy a The Agonistban megismert tiszta hangját még színesítésként sem használja. A legutóbbi lemezből kiindulva ez valószínűleg a koncepció része, amit ugyanakkor azért érdemes volna átgondolni.

És aki még ettől sem dobta el az agyát, azoknak ott volt a Nevermore ex-gitárvirtuóza, Jeff Loomis, aki természetesen most is félelmetes dolgokat játszott össze. Ezúttal azonban mégsem a technikai tudását érdemes kiemelni, hanem azt a mérhetetlenül szimpatikus alázatot, amit ebben a zenekarban tanúsít. Mert bár presztízse alapján akár meg is tehetné, mégsem nyomakodik előtérbe, hanem igazi csapatjátékosként a többi taggal együtt, egyenlő félként teszi a dolgát. Amikor pedig elsül a keze, nos hát az páratlan.

Setlist:

Yesterday Is Dead And Gone / War Eternal / Ravenous / Stolen Life / You Will Know My Name / As The Pages Burn / Under Black Flags We March / Avalanche / No Gods, No Masters / Nemesis

Ahogy a korábbiakban már volt szó róla, egy Nightwish-koncert minősége más összetevők függvénye, mint egy – ha lehet ilyet mondani – hagyományos metalbulié: itt már nem az a kérdés, hogy mennyire jól és milyen lelkesedéssel játszik a zenekar, vagy hogy mennyire intenzív kapcsolatot tartanak a közönséggel. Mindezeken nagyjából akkor léptek túl – valahol a ’Dark Passion Play’ turnéjának környékén –, amikor a vizuális körítés az előadások szerves, majd pedig elidegeníthetetlen részévé vált. És a félreértések elkerülése végett mindenképp hozzá kell tenni, hogy a technikai arzenál használata itt a legkisebb mértékben sem öncél, vagyis nem pusztán vizuális figyelemelterelésről van szó, hanem arról, hogy a Nightwish hangulata így tud a maga teljességében megmutatkozni, így képes berántani az embert a saját világába, és ezáltal érezhetjük azt, hogy valami nagynak, valami jelentősnek vagyunk a részesei. És nem csupán azt, hogy lejöttünk a sarki arénába bulizni egyet. A témát a ’Showtime, Storytime’ DVD kritikájában már elég alaposan körüljártuk, így ezen a helyen nem is érdemes tovább ragozni a dolgot, annyi mindenesetre már ennyiből is egyértelmű, hogy a tét nem csekély, főleg egy cseppet sem meggyőző nagylemez után.

És ez a koncert nem indult valami jól. Részint azért, mert a nyitó Shudder Before The Beautiful-Yours Is An Empty Hope páros tökéletesen illusztrálta az ’Endless Forms…’ tanácstalanságát (előbbi ugyebár lényegében a Dark Chest Of Wonders, és az utóbbit is korábbi lemezek témáiból lopk… ollózták össze), másrészt pedig pirotechnika ide vagy oda, a relatíve pőre látvány meg sem közelítette az elvárt grandiózusságot. Aztán érkezett a régi ismerős Ever Dream, ami a Tarja-korszakért rajongók számára nyilván maga volt a mennyország, én azonban csak arra tudtam gondolni, hogy mennyivel érettebb, mennyivel hatásosabb lett azóta a Nightwish zenéje. (Nem mellesleg ez a dal bizony meghaladta Floor Jansen képességeit, a magasaknál minden erőlködése ellenére is be-becsúsztak hamis hangok, amit tőle egyáltalán nem szoktunk meg.) Ugyanezen okból kifolyólag a korai éra nagy slágere, a Wishmaster sem hoz már annyira lázba, mint annak idején, a koncert szempontjából mégis fordulópont volt ez a dal: a vetítés beindításával ugyanis egészen a buli végéig szemet gyönyörködtető látványban volt részünk, és ami még ennél is fontosabb: végre elkezdett működni a varázs…

… amit rögtön ezután egyfajta audiovizuális tökönrúgásként szakított meg (még ha csak alkalmilag is) a My Walden. Komolyan nem értem, hogy miért erőlteti Tuomas az efféle giccses majomkodást, meg úgy általában Troy „My Heart Will Go On” Donockley fődudást. Persze ízlések és pofonok – míg engem az Élan, az I Want My Tears Back, vagy az agyonbarmolt Nemo az agyvérzés szélére sodort, addig mások mintha kifejezetten az ilyen típusú dalokra gerjedtek volna rá igazán. Értem én a dolgot, csak hát nem igazán értem…

Szerencsére a setlist több ponton is kárpótolt az elszenvedett sérelmekért: a While Your Lips Are Still Red feltűnése mindenképp meglepett, ahogy azt se gondoltam volna, hogy hallhatom még élőben a nálam abszolút kedvenc 7 Days To The Wolvest. Ha itt véget ért volna a koncert, már boldogan mentem volna haza. Az újak közül a Weak Fantasy, a retróságok közül pedig a Stargazers a nyári bulihoz hasonlóan baromi nagyot ütött.

A katarzis azonban a végére maradt: a Ghost Love Score ugyebár egyike a legzseniálisabb Nightwish-daloknak (ebben mind megegyezhetünk), a Last Ride Of The Day a maga önértékén túl a fantasztikus vetítés (benne az előző turnén megismert hullámvasúttal, körhintával, miegyébbel) miatt vált kedvenccé, az új lemez monumentális opusza, a The Greatest Show On Earth koncertre vágott verziója pedig ha felvételen annyira nem is, élőben iszonyat hatásos. Ez a három dal ebben a sorrendben maximálisan megvalósította mindazt, amiért jöttünk: zene és látvány tökéletes egységét; azt az atmoszférát, ami valóban kiszakítja az embert a hétköznapokból – vagyis amiért igazán megéri koncertre járni.

Setlist:

Shudder Before The Beautiful / Yours Is An Empty Hope / Ever Dream / Wishmaster / My Walden / While Your Lips Are Still Red / Élan / Weak Fantasy / 7 Days To The Wolves / Alpenglow / Storytime / I Want My Tears Back / Nemo / Stargazers / Ghost Love Score / Last Ride Of The Day / The Greatest Show On Earth

Szerző: Bazsa
Képek: Savafan
Köszönet a Concertónak!