400 méter vegyesen győztes: HammerFall, Serenity – Barba Negra Music Club, 2015.12.09.

Nem voltam HammerFall-bulin… mióta is? A 2007-es csalódást követően. Láttam őket a csúcson, a 2003-as ’Crimson Thunder’-turnén, ahol ráadásul a frissen alakult Masterplan volt az előzenekaruk Jorn Landéval. Annak mementójaként meg is vettem a ’One Crimson Night’ DVD-t, mely szinte hangról hangra, képkockáról képkockára megegyezett a látottakkal-hallottakkal. Aztán a 2007-es ’Threshold’-turnén az elsőlemezes The Poodles a Metal Will Stand Tall-lal lealázta őket.

Az akkor alakult svéd csapatban éppen annyi frissesség volt 2007-ben, mint a HammerFallban 10 évvel korábban. Azóta csak a lemezeiket gyűjtögetem. De a legutóbbi album, a ’(r)Evolution’ felcsillantott valamit a csapat régi fényéből, és a turné setlistjét nézegetve egy igazi besztofot sikerült összeválogatniuk, úgyhogy itt volt az ideje egy újabb találkozásnak.

A Barba Negra csúcsra járatva, mint mindig. A novemberi terrortámadások után beígért szigorításoknak nyoma se volt, simán és gyorsan bejutottam. Pedig már készültem a kulcscsomó-pénztárca-mobiltelefon koncertmuníció bemutatására. Amiből legalább kettő lehet harci eszköz szükség esetén, a harmadik (a pénztárca) a tárgyalásos rendezés eszköze. De itt most egyikre sem volt szükség. Legalábbis nem ebben az értelemben.

Az osztrák Serenity sem először járt nálunk, a Kamelot farvizén evezve egész szép sikereket értek el a szimfonikus metal nagy közös medencéjében; magyarországi népszerűségükre jellemző, ami előzenekaroknak ritkán adatik meg: már az ő műsorukon is laza teltház volt a Barba Negrában. És amit még ritkán tapasztalok előzenekaroknál: komplett saját cucc, háttérmolinójuk eltakarta a HammerFallét, és úgy szóltak, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A merchstandnál is felkészülten várták az érdeklődőket lemezeik CD-, illetve legutolsó albumuk LP-változatával, pólókkal, a HammerFall-koncert végén pedig fényképezkedett, dedikált a kijárat előtt a zenekar. Egy baj volt a fellépésükkel: a rossz időzítés. A már elkészült ötödik anyaguk január végén jelenik meg, így egy kétéves műsorból láthattunk ízelítőt, ami azért kellemes volt, de nem falrengető.

Negyed tízkor a kötelező füstgépek és villanások közepette, kb. egypercnyi fölösleges és értelmetlen hangeffekt után bejött a HammerFall. Nem volt semmi berobbanás, vagy egyenként bevonulás, mint a 2003-as turné kezdésénél (Riders Of The Storm), egyszerűen csak besétáltak, egy intéssel nyugtázták a közönség lelkesedését, és már bele is vágtak az új lemez nyitányába. A háttérben a ’(r)Evolution’ borítójának egy apró részlete felnagyítva: a Hector maszkjára emlékeztető homlokzatú vár, mely ilyen aspektusban számomra eddig fel sem tűnt. Pedig nagyon ötletes, és ekkora méretben nagyon ütős is.

Abbéli félelmeim, hogy ez a HammerFall már nem az a HammerFall, alaptalannak bizonyultak. Bár a 2007-es koncert legénységéből már csak hárman voltak jelen, abból is az egyik akkor még a The Poodlest erősítette, a zenekar gerince, szerzőpárosa változatlan, és jobbak, mint valaha. Joacim Cans hangja az arcszőrzet növekedésével párhuzamosan javult az évek során, a korábbi intonációs bizonytalanságoknak nyoma se volt, Oscar Dronjak pedig végre nem játszotta túl magát, és főleg nem akart mindenáron önállóan szólózni, mint régen, ami megkönnyebbülés volt számomra. És bár Stefan Elmgrennel és Magnus Rosénnal szerettem meg a bandát, méltó helyettesekre leltek Pontus Norgren és a HammerFall előző basszere, Fredrik Larsson személyében. Egyedül a dobos volt picit csalódás. Tökéletesen nyomta le a bulit, sőt azt hiszem, ezt a tempót Anders Johansson talán már nem is bírta volna, de az egyénisége hiányzik a csapatból. A 2003-as gatyaletolás, vagy a 2007-ben a színpadra felrakott 10 lábdob örökre beégett a retinámba. David Wallinról talán csak annyi maradt meg bennem, hogy kiérdemelte a „The Dynamite” becenevet, mert hatalmas intenzitással nyomta végig a kétlábdobos témákat, melyek között csak kétdalnyi szusszanása volt. Pedig ha a dobszerkója elejére tűzött Jason-maszkot felöltve játszotta volna végig a bulit, az Johansson ökörködéseihez hasonlóan tartós idegkárosodást is okozhatott volna. Persze akkor meg sanszos, hogy megfullad a buli végére.

A program pedig, ahogy vártam, egy igazi besztof. Sőt! A HammerFall ’Epitaph’-ja, ha úgy tetszik. Rengeteget nyúltak (bocsánat… tanultak) a Judas Priesttől, így nem csoda, ha ebben is követték őket. Egy olyan műsort állítottak össze, amelyben az aktuális lemez bemutatása mellett minden lemezről volt legalább egy dal. Egyedül a ’Masterpieces’ feldolgozásalbum maradt ki, de még a ’Steel Meets Steel’ válogatáslemez bónusz slágerét, a Last Man Standinget is bevették a buliba. Ami pedig nem fért bele, annak az instrumentális verzióját vegyítették a 400 Meter Medley című egyvelegbe, amely egypercnyi közönséghergelő gitármaszturbációt követően a Genocide nyitó tekerésétől a Fury Of The Wild őrült riffjeiig felsorakoztatott több ismert témát, melyeknek ott lett volna a helyük a koncerten, ha egy két-két és fél órás programmal készülnek. Mondjuk én belekombináltam volna ebbe a vegyes felvágottba a Back To Back riffjét a Pretty Maidstől (az nagyon odaillett volna), és akkor a ’Masterpieces’ is le van tudva, és tökéletes az életmű-összefoglaló.

Az első igazi levegővételre bő egy óra után volt lehetősége a dobosnak és közönségének, amikor elhangzott a kihagyhatatlan ballada, a Glory To The Brave. Amiről a 2014-es Stratovarius-koncert kapcsán is elmondtam – és most sem hagyhatom szó nélkül –, hogy vagy volt valami közös próbájuk ’97-ben, amin ellesték a másik ötletét, vagy egy helyre jártak lopni, egy általam ismeretlen harmadik témáit lenyúlva, mert a Coming Home és a Glory To The Brave az 1997-ben született kétpetéjű ikrek halmazát erősíti. Nem teljesen egyformák, de igen sok a hasonlóság bennük. Ettől függetlenül imádom mindkettőt, mintha apjuk helyett apjuk lennék.

A tökéletes programot két dolog árnyékolta be: az egyik a lemezenkénti egy dal kritériuma miatt az elejére odabiggyesztett Any Means Necessary (a szerintem leggyengébb albumuk, a ’No Sacrifice, No Victory’ képviseletében), és a Bang Your Head, ami nem az ’Infected’ legjobbja, de ehhez a programhoz még mindig a legjobban illő dala volt. A többit magam sem hagynám le egy válogatáslemezről. A másik az, hogy a pörgős műsorból kimaradtak az olyan döngölős középtempósok, melyek a HammerFall mítoszának mindig szerves részei voltak: a Crimson Thunder, a Stone Cold, nagy kedvencem, az At The End Of The Rainbow, vagy a Riders Of The Storm (amiből csak pár másodpercet kaptunk az egyvelegben). Vagy a ’Renegade’ nyitánya, a Templars Of Steel. Hoppá! Ezt mégis megkaptuk a ráadás elején, második levegővételt biztosítva a dobosnak. És itt végre megvolt a látványos egyenkénti, a hangszerek beszállásához igazított beszivárgás is. A zenészek (itt is) remekül kihasználták a kétszintes színpad, a dobfelszerelés két oldalán felfutó lépcsők nyújtotta lehetőségeket. A tökéletes ráadást pedig az új album kislemezsikere, a Bushido után elnyomott dal, a HammerFall Breaking The Law-ja (már megint egy Judas Priest-hasonlat), valaha írt legnagyobb slágere, a téli tüzelőgyűjtők dala volt, melyet lelkesen üvöltött a magyar tömeg: „Harc a fáér’, harc a fáér’!”. (Még a koncert után a parkolóban is ezt hallottam.)

A Barba Negra majdnem teltházas közönsége (háromnegyedig hering, a merch pult körül kicsit szellősebb) valóban nagy lelkesedéssel üdvözölte az itthon 4 éve nem látott csapatot, s bár gondolom minden koncerten elmondják, hogy „Ti vagytok a legjobb közönség!”, most tényleg azt láttam a csapaton, hogy így is gondolják. Egyszer Cans még az aktuális konferanszát is abbahagyta a nagy „Hammerfall, Hammerfall!” kántálás miatt. De nem csak a közönség volt a legjobb ezen az estén, hanem a banda is a maximumot hozta ki magából. Megkockáztatom, hogy jobb volt ez, mint a 2003-as koncert, pedig azt hittem, azt nem lehet felülmúlni. Nem tudom, mit jelent a „400 méter” az egyveleg címében, talán az összeválogatott dalok alatt az ujjak által megtett utat…

Annak idején, a betárcsázós internet korában, amikor egy éjszaka alatt csorgott le egy mp3-as album, azért töltöttem le a ’Renegade’ albumot, mert azt olvastam róla, hogy van rajta egy instrumentális szerzemény (Raise The Hammer), ami akkoriban a metalbandák között eléggé ritkaságnak számított. Így és ekkor ismerkedtem meg a HammerFall-lal. Szóval számomra ez az instrumentálisra vett egyveleg, ez a „400 méter vegyes” döntötte el a versenyt: az idei volt életem legjobb HammerFall-koncertje.

Setlist:

Hector's Hymn / Any Means Necessary / Renegade / Bang Your Head / Blood Bound / Heeding The Call / Let The Hammer Fall / Live Life Loud / 400 Meter Medley (Genocide, Hero's Return, The Dragon Lies Bleeding, Trailblazers, Riders Of The Storm, Fury Of The Wild) / Threshold / Last Man Standing / Glory To The Brave / We Won't Back Down / HammerFall /// Templars Of Steel / Bushido / Hearts On Fire

Szerző: CsiGabiGa
Képek: TT
Köszönet a Concertónak!