Egypercesek #11: Deep Purple, David Cross & Robert Fripp, Bill Wyman, Canned Heat with John Lee Hooker, John Mayall

írta Csemény | 2015.12.02.

A fiatalok megmérettettek, és a következő Egypercesek valamelyikében lassan most már engedni fogunk a Sötét Oldal csábításának is. De előtte lássuk, hogyan muzsikálnak az öregek!

A Deep Purple dupla koncertkiadványának megjelenésekor magától értetődő volt, hogy legnagyobb Purple-szakértőnk tollat (akarom mondani: billentyűzetet) fog ragadni. Sőt Bigfoot tarsolyában még a tavalyelőtti koncerteknél jóval régebbi időkbe visszakalauzoló felvétel is lapult, ahogy más neves veterán zenészek anyagai is. A mostani tematikus Egypercesekben felfedezhetjük John Lee Hooker különleges koncertjét, megtudhatjuk, mi újság az olyan legendákkal, mint Bill Wyman vagy John Mayall. Végül, de nem utolsósorban a rockzene határát is feszegetjük-súroljuk Robert Fripp és David Cross pszichedelikus, komolyzenei irányba kalandozó kooperációjával.

Némi hezitálás – azaz, hogy a wackenes vagy a tokiói koncert jelenjen meg – után a zenekar és menedzsmentje úgy döntött, hogy kiadja mindkét anyagot, méghozzá egyszerre. Egyik buli sem ismeretlen a magyar közönség számára, hiszen 2013 augusztusában Wacken után három nappal Fehérváron, a FEZEN-en lépett fel a csapat, így mi is ugyanazt a bulit élvezhettük végig. A ’Now What?!’ világturné pedig 2014 februárjában jutott el hozzánk, majd két hónappal később ért a japán fővárosba, ahol a másik koncertet rögzítették. Sőt, a német koncertet fel is vette a német ZDF televízió, az egyórás vágott anyagot régóta sokan ismerhetjük.

NAPNYUGTA. A Wacken Open Air egy világszerte jól ismert fesztivál, ahol a keményzenét favorizálják. A Purple világosban kezd, kissé kellemetlen a fiúknak, hogy a szemükbe süt a nap, és még a végén sincs sötét. Annak ellenére, hogy a Deep Purple legénysége nem különösebben szereti a fesztiválokat, rendkívül energikus bulit nyomtak le, ami valljuk be, 70 körül nem semmi teljesítmény. A Highway Start olyan tempóban adják elő, mint a régi szép időkben, és bizony a buli sebessége végig kitart. A ’Now What?!’ már ekkor is megjelent, mégsem játszanak túl sok dalt róla. A buli akkor hág a tetőfokára, amikor Uli Jon Roth csatlakozik hozzájuk a Smoke On The Water kezdésére. És ahogy lenni szokott, a Husht és a Black Nightot a végén jammeléssel húzzák el, méghozzá remekül, hiszen ebben ők mindig is köztudottan erősek voltak.

NAPKELTE. A tokiói Budokan csarnok – amit eredetileg az 1964-es olimpiára építettek – mérföldkő a Deep Purple pályafutása szempontjából, hiszen a kultikus ’Made In Japan’ koncertalbum egy részét – a kisebbiket – itt rögzítették 1972 augusztusában. Ez egy zárt téri koncert, nem kell küzdeni a természeti erőkkel. Itt már nagyobb teret kap az új album, a műfények is jobban érvényesülnek, látványosabb a háttér. A teljesítménnyel nincsen probléma, profi munka folyik a színpadon ezúttal is. Tetszetősek azok a vágóképek, amelyeken közelről láthatjuk a vén muzsikusok arcát, elkapva egy-egy érzelmi megnyilvánulásukat. A Jon Lord-emlékdalt, az Above & Beyondot nagyon fegyelmezetten adják elő – míg a háttérben a Mester portréi váltják egymást.

Természetesen a gyűjtőknek mindkét anyag erősen ajánlott, de ha választani kell, nekem a Wackenben lezajlott események jobban tetszenek, dacára annak, hogy a tokiói fellépés összeszedettebb. A napnyugtában több a lendület, több a spontaneitás, és természetesebbnek hat.


Bár az utóbbi időben ismét aktív a King Crimson (nemrég egy koncertalbumot is kiadtak), az új szerzemények még váratnak magukra. Persze Fripp mester nem volt tétlen: megkereste egykori zenésztársát, David Cross hegedűst, akivel együtt zenéltek a Crimson hetvenes évekbeli periódusának utolsó szakaszában (Cross játszott a ’Larks Tongues in Aspic’ és a ’Starless and Bibleblack’ lemezeken), és elkészítettek egy albumot, amely inkább a kortárs komolyzene kategóriájába gyömöszölhető be, mint a progresszív rockba. Sebaj, ez sem idegen Fripptől vagy a Crimsontól, istenigazából inkább az előzőbe tartozik (egyébként Crimson csodás nagy korszakának terméséből is elő tudok húzni egy ilyen lemezt, méghozzá, az ’Islands’ albumot, amit sokan az egyik legjobb alkotásuknak tartanak).

Bár bizonyos nyilvánvaló különbségek azonnal felismerhetők. Az ’Islands’ is a komolyzene felé mutat, ez a termés még inkább. Felismerhetők a Crimson jellegzetes dallamai, de itt sokkal elmélyültebb, rétegeltebb zenét hallhatunk, és hiányoznak a klasszikus rockhangszerek, inkább a hegedű viszi a prímet.

A már említett 1974-es lemezéhez hasonló címmel valószínűleg a zenekar nagy korszakára akarták emlékeztetni a hallgatót. Arról nincs hír, hogy a két zenész turnézik-e az anyaggal, mindenesetre érdekes lenne ezt a hangzást egy élő koncerten hallani. Crimson-rajongóknak erősen ajánlott. 


Huszonnégy évvel ezelőtt Bill Wyman úgy döntött, elhagyja a Rolling Stonest (gondolván, hogy szólóban egyszerűbb), összehozta a Rhythm Kings nevű formációt, melyben inkább saját szórakozására játszotta a bluest (egyszer még hazánkba is eljöttek). Utoljára 1992-ben, ’Stuff’ címmel adott ki szólóanyagot.

Alapjaiban bluesos témákkal szembesülünk, de persze becsúszik egy kis funky meg egy kis rock and roll is. Laza, szórakoztató anyag, de igényesen összerakott, de valahogy mégsem érzem, hogy annyira komolyan gondolta az alkotó. Főleg a könnyedebb dalocskákat – jó, tudom, a Stones is követett el pár borzalmat, különösen a hetvenes években, de akkor is... Gondolok itt az énekhangra, amit magára vállalt, de bár ne tette volna. Ez a suttogó-beszélő, éneknek nem igazán nevezhető kántálás sokat ront az összképen. Pedig a kezdő dal, a korábban megismert What & How & If & When & Why sodró boogie-ja elsőre komolyabb koncepciót sugall, de például a Stuff már mosolyra fakaszt azzal a „Can’t Get Enough" refrénnel, amit unásig ismételnek. Ha a Madness veszi fel ezt a nótát, teljesen elfogadható lett volna.

Bill Wyman jövőre nyolcvanéves lesz, nem hiszem, hogy foglalkoztatja a rockzene megváltásának kérdése, azt inkább a fiatalabb generációra hagyja. Lazán elzenélget, azt játssza, ami eszébe jut. Bizonyítani nem kell neki semmit. Harminc éven keresztül nyomta a Stonesban, és ezzel mindent elmondtunk. Ha nem is ilyen kis tingli-tanglit, de a Rhythm Kingsszel készített jó kis blueslemezekből párat még várunk tőle. Azért Bill bácsi, örülünk neked, hogy itt vagy!


44 éven keresztül pihent ez a remek koncertanyag valahol. A Canned Heat a hatvanas-hetvenes évtized azon bluesbandái közé tartozott, melyek a leghagyományosabban közelítették meg a műfajt. Nem véletlen, hogy John Lee Hookerrel is együtt dolgoztak abban az időben, és együtt készítették el a szintén ’71-ben kiadott ’Hooker’s Heat’ albumot. Ez a koncertanyag is azokból az évekből származik. Az öreg blueslegendának nem is kell belesimulni a Canned Heat koncepciójába, ez a kollaboráció nagyon hitelesnek tűnik.

Hallhatunk hosszú gitár-, illetve dobszólókat, amelyek meg is felelnek annak a kornak, amikor nem volt szégyen progresszív gondolkodásúnak lenni. A közönség pedig nem indult el a kocsmába egy nagyobb lélegzetű hangszeres fantáziát hallva.

Mai füllel kicsit korszerűtlennek tűnik ez a zene, a fiatalok biztos avíttnak fogják tartani, de az effajta bluesnak pont az a lényege, hogy minden figyelmeztetés nélkül, a maga nyersességével támad neki a hallgatónak. Egyszerű, őszinte gondolat, persze csak látszatra, hiszen nem sokan csinálták utánuk. Így szólt a Canned Heat élőben fénykorában, New York legpatinásabb koncerttermében.

A banda ma is létezik. Bár két meghatározó tagja, Al Wilson és Bob Hite régóta a túlvilágon zenélnek, a társak továbbviszik a zászlót, idén ötven éve, az eredeti gondolat jegyében.


2015-ben valószínűleg idegenül hat az ennyire tradicionális blueszene, de van, aki igenis rögzít ilyet, és van rá igény, talán még a tinik között is. Nos, John Mayall nem sokat pihent, egy év után ismét új albumot készített. Újdonság ugyan nem hallható rajta, most is a jó öreg hagyományos muzsikát nyomja azokkal a jó kis billentyűs jazzfutamokkal, amit ő nagyon tud. A gitár sajnos most sincs sehol. Nagy nevek kezelték a hangszereket Mayallnál az évtizedek során: Eric Clapton és Peter Green is nála tanultak, majd később Coco Montoya és Walter Trout is pengetett mellette, végül pár évvel ezelőttig Buddy Whittington. Rocky Athas a 2009-es, egyébként kitűnő ’Tough’ lemezen mutatkozott be, ez a harmadik album vele. Nincs olyan íz a játékában. Megcsinálja a kötelező köröket, nem több ennél. Igaz, súlyos örökséget cipel a hátán, ha a fenti parádés névsorra gondolunk. Nincs is nagyon előtérben a hangszere, de ez egyáltalán nem baj.

Mindezek ellenére ez az album jobban sikerült, mint a tavalyi ’A Special Life’. Több élet van benne, úgy tűnik, mintha Mayall megrázta volna magát, és határozottabb játékra ösztönözte volna társait. Jó, hogy a fúvósok jelen vannak, és erősítik az amúgy is markáns jazzvonalat, de nagyon jók azok a részek is, amikor csak kísérik a billentyűsöket.

Őszintén szólva nekem nem tűnik fel, hogy egy 82 éves nagypapa lemezét hallgatom. Nagyon kellemes meglepetés, különösen azok után, hogy ilyen rövid idő alatt ekkorát javult a zene minősége. Mindhalálig blues!