A béke álmos földje: Orphaned Land - A38, 2015.10.21.

írta Bazsa | 2015.11.10.

Ha van zenekar, aminél valahogy eleve adta magát az ötlet, hogy dalaikat akusztikus hangszereléssel gondolják újra, akkor az az Orphaned Land. Nem csupán azért, mert az izraeli csapat zenéje legalább akkora mértékben épít a népi hangszerekre és a keleti motívumokra, mint a torzított gitárra, hanem azért is, mert „hangos” koncertjeiket még a legnagyobb zúzás közepette (már amennyiben beszélhetünk itt ilyesmiről) is belengi az a fajta bensőséges, nyugodt hangulat, ami általában jellemzi a csendes-ülős bulikat.

Így tehát nem különösebben volt kérdés, hogy a dolog működni fog-e, az már sokkal inkább, hogy sikerül-e ezzel valami pluszt hozzáadni az Orphaned Land különleges zene- és hangulatvilágához. Kicsit patetikusabban: hogy megtörténik-e a csoda, és lesz-e részünk olyasféle katartikus zenei élményben, amit évekkel később is borzongva idézhetünk majd fel. A koncepcióban ez bizony erősen benne volt.

A legtöbb hasonló akusztikus projekt körülbelül ott szokott elbukni, hogy az áthangszerelést összekeverik az igénytelen tábortűzi bohóckodással, amit pedig ezáltal létrehoznak, az végeredményben nem más, mint önmaguk satnya paródiája. Egy hagyományosabb metalzenekarnál az efféle újragondolás meglehetősen bonyolult procedúra, az Orphaned Land viszont azzal a nagy előnnyel indult, hogy zenéjük egy igen tetemes része eleve akusztikus/népi hangszerekre íródott. Így a feladat nem jelenthetett különösebb kihívást, tulajdonképpen elrontani lett volna nagy teljesítmény, a dalok ennek megfelelően igen kellemesen szóltak ebben a verzióban is. Noha tulajdonképpen a tempók lelassításán, valamint az elektromos gitárok akusztikusra, illetve buzukira cserélésén kívül (amelyeket mind Chen Balbus, mind Idan Amsalem gyönyörűen szólaltatott meg) nem variálták túl a dolgot.

Pedig itt volt a kiváló alkalom arra, hogy a zenekar hangzásában fontos szerepet játszó vonós-, fúvós- és billentyűharmóniákat ne samplerről, hanem élőben játsszák be – több értelme lett volna, ha a valamiért 15 tagúként beharangozott, valójában mindössze 6 (talán 7) fős kórus helyett inkább egy kamarazenekart hoznak magukkal. Már csak azért is, mert az énekesek érdemben nem sokat tettek hozzá a produkcióhoz; az eredeti verziókban is erős vokálszólamokkal megtámogatott részek persze hatásosak voltak, de ennél igazán kaphattak volna több/nagyobb szerepet).

Kifejezetten zavaró volt viszont az amúgy rém tehetséges Matan Shmuely dobolása, aki valószínűleg a „Szarok rá, itt a szokásosnál egy kicsit halkabban, ott egy kicsit kevesebbet ütök, aztán majd jó lesz!” mentalitással állt hozzá a feladathoz. És nem arról van szó, hogy rosszul játszott volna, csak éppen ez a fajta rock-dobolás baromira nem illett ebbe a produkcióba. Az ilyesmit kongával, bongóval, cajonnal és hasonló ütőhangszerekkel, diszkréten szokás megoldani – furcsa stílusidegenség egy ennyire ízléses dobostól.

Hogy a dalok még a fenti hiányosságok ellenére sem szóltak rosszul, az az eredeti változatok érdeme, nem pedig az átdolgozásokba fektetett munkáé. Ez valahol nagy kár, de önmagában még nem lett volna tragédia, ahhoz viszont épp elégnek bizonyult, hogy a csodából végül ne legyen semmi. Az egész előadásból hiányzott a mélység, az intimitás, a pátosz, ehelyett – néhány kitüntetett pillanattól eltekintve, mint például a zseniális Brother, a The Simple Man, a The Beloved’s Cry, vagy a hidegrázósan lecsendesített In Thy Never Ending Waykicsit az volt az ember érzése, mintha az Orphaned Landnek nem a speciális, hanem a fapados verzióját hallgatná. Ez különösen a pörgősebb daloknál (Sapari, Norra el Norra) volt nyilvánvaló, melyek túl azon, hogy nem is működtek igazán jól, zavarba ejtően hitgyülis színezetett is kaptak – noha a közönség jelentős része őszinte lelkesedéssel fogadta őket. (Ez már nyilvánvalóan ízlés dolga.)

Az egész átdolgozósdiba igazából Kobi Farhi tudott valamiféle különlegességet beleadni. Frontemberként nem hozott mást, mint általában (sőt egy kicsit enerváltabb és szűkszavúbb volt a szokásosnál), ez a zenei környezet viszont iszonyatosan jól állt neki. Akadémiai végzettség nélkül is bárki megmondja, hogy technikailag nem egy különösebben jó énekes; őt elsősorban hangjának megnyugtató tónusa, valamint kifejezőképessége miatt lehet szeretni, ami pedig itt kiválóan érvényesült. Ha látni nem is lehetett, hogy mennyire élvezi valójában ezt az egészet, a hangján ez nagyon is érződött, ennek köszönhetően messze felülmúlta önmagát: végig rendkívül magabiztosan, hiba nélkül énekelt (pedig nála azért gyakorta be szokott csúszni egy-egy hamis hang), talán még jobban is, mint a lemezeken és a hagyományos koncerteken. A koncert végén megeresztett hatalmas hörgés pedig jó kis slusszpoén volt.

A koncert tehát nem volt rossz, de igazán jó sem. Inkább a méla közöny az az érzés, ami így utólag visszagondolva elfogja az embert; olyan kávé előtti, álmos reggel hangulata volt, mintha úgy istenigazából meg sem történt volna. Talán a megfelelő előkészítés, talán Yossi Sassi ex-gitáros/dalszerző személye és muzikalitása hiányzott, de lehet, hogy csupán az elvárások voltak irreálisan magasak. A fene se tudja. De megvolt ez is, lépjünk tovább, és várjuk az új lemezt, no és persze a következő hangos bulit!

Szerző: Bazsa
Képek: Vica
Köszönet az A38-nak!