"Kai hangja sajnos nem bírta a gyűrődést": Interjú Dirk Schlächterrel, a Gamma Ray basszusgitárosával

írta Csemény | 2015.11.30.

A Gamma Ray már több mint 25 éve a power metal meghatározó tényezője. Miután bearanyozták a sokszor megtalált ’90-es éveket, 2005-ig töretlen lendülettel jöttek a jobbnál jobb albumok. A megosztóbbra sikeredett ’Land of The Free II’ és ’To The Metal’ után a tavaly megjelent ’Empire of The Undead’ sokkal meggyőzőbb lett. A banda szíve-lelke, Dirk Schlächter már a ’Heading for Tomorrow’ óta húzza a szekeret, legyen szó a hathúrosról, a basszusgitárról, vagy a vokálokról. A Gamma Ray bőgősét kifaggattuk az új énekesről, Frank Beckről, az elmúlt huszonöt évről, a szövegvilágról, a priestes és maidenes dallamokról, és a zenekar gondolatvilágáról is. Nem mellesleg egy roppant barátságos figurát ismertünk meg benne, aki talán még Kai Hansennél is lököttebb.

 

 

Hard Rock Magazin: Először is engedd meg, hogy gratuláljak a Gamma Ray negyed évszázadához! Milyen érzések kavarognak bennetek a 25 éves jubileum kapcsán?

Dirk Schlächter: Köszönjük szépen! Alig hiszi el az ember, hogy ez mind mögöttünk van, nagyon gyorsan repül az idő. Hihetetlen, hogy Kai-jal kibírtuk egymás mellett ezt a 25 évet, de a zene még mindig örömet okoz. Másrészt büszkeséggel is eltölt minket nemcsak az idő, hanem hogy a sikerekkel és mélypontokkal együtt véghez tudtunk vinni nagyon sok mindent.

HRM: Pontosan mit értsünk az alatt, hogy Kai-jal kibírtátok egymást?

DS: Azt, hogy Kai és én különböző és magunknak való karakterek vagyunk, és pár dolgot totálisan máshogy látunk. Nyilván ilyenkor a közös cél az, ami két különböző álláspontot egy mederbe tud terelni. Viszont előnye is van annak, ha a felmerülő dilemmákat ilyen módon több szempontból vizsgáljuk, és megpróbáljuk a legjobbat kihozni az adott körülmények közül. Ha pedig mindketten azt mondjuk valamire, hogy "wow, ez jó", akkor az tényleg jó, tehát az eltérő ízlésünk meg is tud erősíteni döntéseket. Hú ez nagyon diplomatikusra sikeredett! (nevet)

HRM: Folytassuk egy újabb aktualitással: újra öt fősre duzzadt a Gamma Ray legénysége. Mi indokolta Frank Beck csatlakozását?

DS: Eredetileg úgy terveztük, hogy Frankot az új albummal, és a megjelenést követő turnén mutatjuk be. Viszont amikor a jubileumi turnéval idén Amerikába látogattunk - bár itt kissé vegyes volt a kép, és több EoU-dalt nyomtunk, mert náluk még nem voltunk az új anyaggal - 7 bulit nyomtunk le. A hetedikre pedig Kai hangja teljesen szarrá ment. És mivel az Empire of The Undead turné kellős közepén voltunk, Frank kisegített minket 5 dalban, de beugrott 3 dalra Fabio Lione is a Rhapsody of Fire-ből. Kai hangja sajnos nem bírta a gyűrődést, mivel nagyon sűrűn jöttek a koncertek és headline-settel mentünk, ami másfél órás intenzív terhelést jelent. Az utóbbi évtizedekben már rengeteget visítozott és kiabált, ami nem megy örökké. Félreértés ne essék, meg tudná csinálni, most is el tudja énekelni a dalokat, ha van ideje regenerálódni, de egy turné nem működik hosszú szünetekkel.

A turné után aztán elkezdtünk újra próbálni, ezúttal a mostani szettet és megesett akkor is, hogy Kai letette a gitárt, mert egy hang nem jött ki a torkán. Választanunk kellett, hogy a turnét lemondjuk, vagy kitalálunk valamit. Természetesen az előbbi szóba sem jöhetett, úgyhogy többször is próbáltunk Frankkal, aki szerencsére már márciusban bizonyított, amikor spontán feladat előtt állt.

HRM: Münchenben Ralf Scheepers is fellépett veletek, így a Gamma Ray összes énekese egy színpadon állt. Szerinted miben különbözik az énekstílusuk?

DS: Talán kezdjük Ralffal, neki egy kifejezetten erős hangszíne van, ami nem véletlen, hiszen mindig Rob Halford volt a nagy példaképe, és igyekezett erőteljesen, hangosan énekelni. Kainak egyedibb a hangszíne, őt azonnal fel is lehet ismerni. Frankban valami Ronnie James Diora emlékeztet, ami új színt hozhat. A régi dalokat például nagyon jól tudja interpretálni, amiket Kai nem szívesen énekelt. Sok szerzemény egy énekeshez passzol jól, ha valaki más próbálja meg előadni őket, az valahogy nem adja vissza a dal lényegét. Vannak dalok, amelyekben Ralf kiváló munkát végzett, vannak amelyek Kaijal, de érdekes, hogy pár dalban Frank hangja talán még egy kicsit szebben is szól, mint Kaié. Ez a daloktól és az énekesek hangfekvésétől függ. Mindhármukat együtt hallani különleges élmény volt, előre le is beszéltük a dolgot, mert megneszeltük, hogy Ralf Münchenben lesz, úgyhogy beleesett a csapdánkba. (nevet)

HRM: A Gamma Ray hangzásában a vokálozás révén kulcsszereped van, amit a korai időkben a gitár, később a basszus mellett láttál el. Mit gondolsz, Frank érkezése segíthet a vokálozásban, vagy abban, hogy jobban tudj a basszustémákra koncentrálni?

DS: Mindez már most is egyértelműen érzékelhető. Csodálatosak azok a részek, ahol kórusok vagy páros ének található. Megnőtt a lehetséges variációk száma a felelgetős részeknél, vagy máshol, ahol eddig Kai és én énekeltem, most már beszáll Frank is, és együtt toljuk a kórusokat is, amitől sokkal erőteljesebben szól az egész. Ezek most klasszul szólnak, majd nemsokára meghalljátok.

HRM: Kai az 'Empire of The Undead' megjelenése kapcsán azt nyilatkozta, hogy a szűkös határidők kihozzák belőletek a maximumot. Hogyan álltok a következő lemezzel, ott hogy néz majd ki a időbeosztás?

DS: Ha lemegy a turné, neki fogunk ülni karácsony vagy szilveszter környékén. Akkor majd beindul a dalszerzés, aztán lesz két tengeri bulink a 70000 Tons of Metal fesztiválon, aztán megyünk a wackenes management által szervezett Full Metal Mountainre. Ezután két időszakunk lesz, amikor kicsit visszahúzódhatunk, először megírjuk a nyers témákat, amiket körbeküldözgetünk, a másodikban pedig már a felvétel és a csiszolás következik. Nem is kell, hogy az egész album egyben legyen, ha 5-6 téma megvan, akkor már össze tudunk ülni együtt átnézni őket. Közben azért foglalkozni kell az újrakiadási láncreakcióval, ami most beindul. A régi lemezek újra megjelennek remasterizálva, és minden lehetséges bónusszal, különböző demókkal, házifelvételekkel, stúdiósessionökkel és egyéb verziókkal. Aztán jön majd egy EP felvezetésképp, az új album pedig a 2015 végén, 2016 elején jelenhet meg.

HRM: Sok zenekarnál megfigyelhető a tendencia, hogy az idő múlásával lágyul a zenéjük. Ti tudatosan mentetek az ellenkező irányba? Az 'Empire of The Undead'-en mintha keményítettetek volna, több heavy és thrash metalos hatást érezni rajta.

DS: Thrash? Végülis igaz. Ha a gitárt figyeljük, tényleg vannak riffek, amik a ritmust tekintve thrashesnek hatnak. Szerintem az összbenyomás alapján tényleg keményebb lett az új lemez. Nem nevezném tudatosnak, de egy valami biztos, lightosabb irányba nem fogunk elmenni. Mielőtt végleg bekerültem a Gamma Raybe, akkor jött ki a 'Heading For Tomorrow' lemez, ami azóta is egy alapvetés és kiindulópont számomra. Amikor hallottam az első 1989-es demókból áradó energiát, magával ragadott. A későbbiekre is igaz volt, és a jövőre is igaz, ha ez az energia hiányzik, akkor már nem beszélhetünk Gamma Rayről. Ha a dolog puhul, vagy egyszerűen már öreg, az sosem fog a Gamma Rayhez illeni. Egy Bon Jovi-stílusig sose fogunk elkényelmesedni. Lehet, hogy ha tovább öregszünk, nem tudunk már olyan gyorsan játszani majd, akkor a technikán kell valamit változtatni. (nevet) A zenének izgalmasnak kell maradnia.

HRM: Van még valami, ami számomra a Gamma Rayt egyedivé varázsolja. Ez az archaikus kultúrák iránti érdeklődésetek. Az 'Insanity & Genius' borítója a kínai univerzalizmusra utal, találkozunk ősi egyiptomi ikonográfiával, vagy ott a Gardens of The Sinner bibliai szövege, ami a Jelenések Könyvéből származik. Milyen közös gondolkodásmóddal kötitek össze ezeket, hogyan tudnád összefoglalni a Gamma Ray alapgondolatait?

DS: Ezek mind érdekfeszítő és izgalmas témák. Ha az ember alaposabban elgondolkozik a világon, akkor a hétköznapi dolgok mellett sokkal mélyebb kérdésekhez is eljuthat, amiket nem biztos, hogy egyébként feltenne  magának. Miért úgy alakultak a dolgok, ahogy alakultak? Mi miért történt? Mi okozhatta a történelemben az ugrásszerű fejlődéseket? Az emberiség egyedül, vagy valami külső segítséggel, esetleg isteni beavatkozással boldogult? Vagy a nyelvek hogyan fejlődtek ilyen sokrétűen az egész világon, milyen alapokon nyugszik a babiloni történet? Ott vannak a piramisok is, amelyekről máig csak feltételezésekbe bocsátkozunk, hogyan épülhettek az akkori technológiával. Úgyhogy amit csinálunk, az alapvetően egy játék a gondolatokkal, és ez egy vonal mentén jelenik meg a szövegekben is.

HRM: A Gamma Ray néhány számát hallgatva az az ember érzése, hogy a zenei témák ismerősek valahonnan. Mondok néhány példát. A Solidot a Rapid Fire-rel, a To The Metalt a Metal Gods-dzal, a Hell Is Thy Home-ot pedig a Leather Rebellel lehet párba állítani. Ez isteni beavatkozás, tudatos adaptáció, vagy a bennetek felgyülemlett zenei gyökerek akaratlanul törtek felszínre?

DS: Igen, a Solid esetét már hallgatjuk egy ideje. (nevet) A dolognak viszont két oldala van. Nem tudsz egyetlenegy metalriffet sem játszani, ami valahogy ne lenne visszavezethető korábbi zenekarokra. A power metal viszonylag friss, hiszen a New Wave of British Heavy Metalból nőtte ki magát. Olyan együttesek voltak ránk hatással, mint a Judas Priest vagy az Iron Maiden, mi egy utánuk felnövő generáció vagyunk. Ha például elkezdesz egy dalt E-dúrban, „E-C-D”-t játszol, esélytelen olyan akkordot találni, hogy az ne hasonlítson egy kicsit valamelyik Iron Maiden-számra. Teljesen esélytelen egy izolált metalriffet úgy létrehozni, hogy valaki ne találjon minimális hasonlóságokat, legfeljebb ritmikailag vagy technikailag lehet őrjíteni egy kicsit. Vannak harmóniák, megoldások, amik a műfaj alapjait jelentik. Amikor Kai előállt a Soliddal, eléggé megdöbbentem, de vannak dalok, amik úgy hangzanak jól, ahogy vannak. Előfordul, hogy dalszerzés közben a stílus, a klasszikus zenék egyszerűen ott vannak az ember fülében, mint egy vízió, ez Kai-jal is gyakran így van, és így csak a szám megszületése után jöttünk rá, hogy ez-az ismerős valahonnan. Egy jó példa To The Metal és a Metal Gods. Itt sem koppintásról van szó, egyszerűen ott motoszkált a téma Kai fejében. De mondhatnám az egyik basszusmenetemet, amit az Opportunitybe raktam össze a 'Land of The Free II'-n. Az pedig a Clairvoyantra hasonlít. Aztán amikor hallottam, hogy mit sikerült összehoznunk, mondtam is magamban, hogy a picsába. Nagyon mérges voltam. Ilyenkor persze próbálunk változtatni rajta, minél többet hozzátenni magunkból. Van, amikor egy részletet inkább tributenak neveznék, de van, amikor teljesen véletlenül alakul egy dal úgy, ahogy. Vannak olyan részletek, amiket még utólag sem veszünk észre, hanem meg kell valakinek mutatnia nekünk, hogy hallgasd csak itt meg itt. A minta példa, amikor egyáltalán nem is gondoltam rá, hogy ez bármire hasonlíthat, az az All of The Damned volt a 'Land of the Free I'-ről. Hallgasd meg a szólót, aztán tedd be a Hotel Californiát az Eaglestől. Mikor megírtuk a dalt, a harmóniák nem voltak tudatosak, amikor viszont észrevettük, begyorsítottuk, és speed metalt csináltunk a szólóból.

HRM: A szövegeiteket hallgatva az az érzésem, mintha át lennének itatva a német irodalom Sturm und Drang-korszakával. A céltudat mellett középpontban találjuk az egyén szabadságát, a harcot a sötétség és a gonosz ellen, valamint az emberiség jövőjéért és a szabadságért.

DS: És a harcot a saját hibáink ellen is. Kicsit olyan ez, mint amikor a kamaszok lázadnak a szülők ellen és minden ellen, de mindezt részben megtaláljuk az egész metal színtéren. Ez a bölcsnek hangzó szövegeink mögött is valahol mind ott rejlik. A felnőttek estében is használjuk a kifejezést, a „belső gyermek”. Ha valami, ami nem úgy alakul, mint szeretnéd, előtörnek belőled az érzelmek, mint a kisgyerekből, aki nem kapja meg, amit akar. A szövegeink mögött inkább lázadó tinédzsert kell látni, innen ered az egész.

HRM: Végül jöjjön két sablonkérdés! Ha egy lakatlan szigetre kényszerülnél, melyik három lemezt rock-, vagy metallemezt vinnéd magaddal?

DS: Te jó ég, ez nehéz feladat. Az egyik Stanley Clarketól lenne a 'Schooldays'. Másodikként Frank Zappától a 'Sheik Yerbouti'-t vinném, és az 'Electric Ladyland'-et kell még mondanom Jimi Hendrixtől.

HRM: Már nem először jártok Budapesten a Gamma Ray-jel. Nem tudom mennyire volt időtök szétnézni, de mi a benyomásod a városról?

DS: Nagyon szép város. A budai és a pesti oldal is. Bár én a nagyvárosokat nem szeretem, mert sokszor nem érzem őket természetesnek. De azoknál a városoknál, amikben találok egy történelmi lelkületet, vagy melegséget, az teljesen más. Budapest pedig ilyen. Vagy egy másik példa, ami a nagyvárosokat illeti, és amivel a helyzetet szemléltetni tudnám, az Szentpétervár, ahol szintén érzem ezt a történelmi lelket, Moszkvában viszont ez nincs meg. Bár Moszkva is régi város hideget és természetellenességet sugároz, legalábbis én így érzem. Budapesten az épített környezet teljesen más, itt az a benyomásom, hogy azért ilyennek épült, mert azzal valamit ki akartak fejezni, és így van egy kisugárzása.

Készítette: Csemény
Képek: Savafan

Legutóbbi hozzászólások