"Ez az egész rockdolog a béka segge alatt van most": Interjú Lőrincz Károllyal (Asphalt Horsemen)

írta Tomka | 2015.11.05.

Játszott Carmine és Vinnie Appice-szel, Brian Tichyvel, de volt már heavy metal dinoszarurusz is, mostanság pedig southern rock énekes. Valószínűleg neki van Magyarországon a legnagyobb Whitesnake-gyűjteménye, és ő (volt) David Coverdale magyar hangja a Snakebite-ban és a Whitesnake Tribute Bandben. Jelenleg a második lemezére készül és a The Joystix-szel turnézik Asphalt Horsemen nevű remek bandája (következő állomás: november 6., Backstage Pub), melynek apropójából a magyarországi koncertezés realitásairól, a southern rock magyar és európai helyzetéről kérdeztük, de végül úgy alakult, hogy az egész életútját kiveséztük. A hajtás után nyolc fizetős bulikról, Marco Mendoza elmaradt fretless szólójáról, és egy szőrös torkú rockénekes kitartásáról olvashattok.

Hard Rock Magazin: A Joystix-szal játszotok jó pár koncertet ősszel, a bulik többségén már túl is vagytok. Hogy sikerültek?

Lőrincz Károly: Maradjunk annyiban, hogy a második koncertre majdnem megdupláztuk a nézőszámot. (nevet) Hazudhatnánk akármit, de a jó nagy büdös magyar valóság kellős közepén vagyunk. Mondom a pontos adatokat: első buli 21 fizető, második buli 35, aztán Győr kitett magáért: 8 fizető. És mindez két zenekarra, ahol teljes zenei lelkesedésből 110 %-on égetik a színpadon a deszkákat a srácok. A nyolc fizetős bulin ki se pakoltunk, visszaadtuk a publikumnak a málnát, és húztunk haza. Ilyenkor az ember azért elkezd agyalni, hogy mi a búbánatért érdemes ezt csinálni? Többünk már meglett családapa, akinek van jobb dolga is szombatonként otthon. Erre másnap már láttam is, hogy Szöszö elkezdte hirdetni a cuccait. Itt egy kicsit azért megijedtem. (nevet)

HRM: Sikerül azért megismertetni a Joystix rajongóival is a zenéteket?

LK: Azzal a maroknyivel igen, de nekik már a személyigazolványszámukat is tudjuk fejből. (nevet) Még lesz pár buli, reméljük azokon sikerül a közönségfúzió!

HRM: Másfél év telt az első lemezetek megjelenése óta. Mi történt ez idő alatt a zenekar háza táján?

LK: A lemez fogadtatása nagyon pozitív volt mind a közönség, mind a szakma részéről. Magunk erejéhez mérten haladunk a dolgainkkal, sok koncertet csináltunk országszerte és volt egy finn, egy olasz és két rövid cseh turnénk. Forgattunk egy klipet a Ride On dalhoz és tervezünk még a Wasting Time című óriás slágerünkhöz is egy képi anyagot. Nem mellesleg pedig egy világsztárral is együtt muzsikáltunk Brian Tichy személyében. Majd az egész album dalait akusztikus változatban is megcsináltuk, és ezzel is sok bulit nyomtunk. Pályázatok terén is indultunk és több támogatást is nyertünk a bandának, amik nagyon jól jöttek nekünk. Így köszönet az NKA-nak is!

HRM: Mai fejjel mi a véleményed a debütalbumotokról?

LK: Maximálisan elégedettek vagyunk vele és büszkén vállaljuk a sírig. Csak az idősíkon csúsztunk el. Nagyon sok melót és időt raktunk bele, rengeteget foglalkoztunk a dalokkal, mire a végleges verziók megszülettek. Most nem a felvételekre gondolok, mert az gurult rendesen, inkább a külső tényezők húzták el az időt, például a komplett dobsáv és doboscsere a zenekarban, nekem volt közben egy kézműtétem, vendégművészek időbeosztása, majd a maszterizálás húzódott el. De a lényeg a végeredmény, hogy mind hangzásban, mind a dalokat és a stílust tekintve megszületett egy olyan anyag, ami még nem volt itthon. Ezt nem mi mondtuk, de most már elhisszük!

HRM: Miben fejlődnétek, merre indulnátok a következő lemezen?

LK: Fejlődni? Azt lottó ötössel tudnánk a legjobban. (nevet) De komolyan, ha mindennap ezzel foglakoznánk, vagy ebből élnénk, és nem lenne más dolgunk, mint hogy nyomjuk a rock and rollt, akkor fejlődnénk. Család és munka mellett megpróbálunk kihozni annyit a dologból, amennyit tudunk. A mostani anyagnál nem szeretnénk tökölni sokat. Jelenleg az új dalok írásával foglakozunk, kb. 12-15 dalunk van előkészületben, most ezeket demózzuk. 2016 elején rögzítjük az anyagot és valamikor tavasszal hozzuk ki. Maradunk azon a vonalon, amit elkezdtünk.

HRM: Minden interjútokban előkerül, hogy a southern rock nem ismert, nem bevett műfaj Magyarországon, bár ti azért jóval keményebb, hard rockosabb zenét játszotok, mint pl. a Lynyrd Skynyrd. Hogy érzed, az elmúlt években népszerűbb lett a southern rock Magyarországon?

LK: Igen, a mi stílusunk sokkal rockosabb, úgyhogy ez inkább egy „közös nevező” a bandában, így egyszerűbb volt ráhúzni a southern jelzőt. Itthon pedig ez annyira rétegzene, hogy csak na. Már-már underground lett (lesz), de ez más stílussal is így van már. Ez az egész rockdolog a béka segge alatt van most, és ez szerintem a tudatos közízlésrombolásnak szerves része. Generációk esnek ki, akik nem tudják, ill. nem is tudhatják meg, hogy mi az igazi rockzene. Az internet pedig, amennyit használt volna, annál jóval többet rontott az élőzenés rockvonalon. Pedig ha adott a dolog, akkor működhetne a kémia a fiatalok között is, erre legjobb példa a két fiam, Lázár és Zalán. Persze ők belebotlanak otthon a muzsikába, de suliba menet kérik is a kedvenceket, amit ők szűrnek meg maguknak. Most pl. Lynyrd Skynyrdtól a ’God and Guns’ vagy éppen Blackberry Smoke megy, sőt Lázárt el is vittem Bécsbe Blackberry Smoke-koncertre, hogy érezze, lássa, hogy van más kulturált szórakozási lehetőség is, mint a tucat.

HRM: Szerinted miért nincs több southern rock rajongó nálunk?

LK: Pont ezért, mert nincsenek meg a megfelelő csatornák, ahol szembejöhetne valami más, mint a „nyomott” kultúra. Gondolok itt a rockrádiók és -tévék mellőzésére. Ahhoz pedig már lusta az új nemzedék, hogy utánanézzen, vagy információhiányos. Magyarul nem botlik bele abba, aminek utána kellene ásnia. A cseheknél ez egy kicsit másképp van, baromi sok southern banda van és erre a stílusra még össze is hoztak több fesztivált, és ezek egyikén 2014-ben és 2015-ben ott voltunk, de már 2016-ra is van meghívásunk. Külön dixie rádiót is csináltak, plusz van 24 órában sugárzott, országos rockrádió és -tévé is (country szintén). Ezáltal megvan a sokszínű tálalás, lehet választani. Itt meg beülsz a kocsiba, és ha nem viszel magaddal hallgatnivalót, csak a szar ömlik. A tévére pedig még hatványozottabban igaz ez, és nem csak a zenére gondolok! Finnországban pedig olyanokat tapasztaltunk, amik innen nézve egy álomvilág lehetne. Három-négy rockadó (és a szerkesztők nem csak a „tándört” ismerik az AC/DC-től), plusz minden negyedórában lenyomnak egy hazai bandát. Mi fényévekre vagyunk ezektől. Mint ahogy az aszfaltozástól is, azt csak mi csináljuk rendesen. (nevet)

HRM: Kik a kedvenceid a műfajból? Ínyenceknek milyen kevésbé ismert southern rock bandákat ajánlanál?.

LK: Nekem igazából a Lynyrd Skynyrd vonal jön be nagyon. Gyermekkori nagy kedvencem a Blackfoot zenekar, onnan a gitáros/énekes frontember, Ricky Medlocke hatalmas torok. De ne különítsük el ezt a stílust, a southern, ill. a blues vagy a country egy csomó király rockbandában ott van, pl. Cinderella, ZZ Top, Little Caesar, Black Stone Cherry stb. Kevésbé ismert bandát meg nem ajánlanék, mert itt mindegyik kevésbé ismert. (nevet) Bár az A38-as Black Stone Cherry nézőszáma minket is meglepett.

HRM: A Whitesnake Tribute háza táján mi a helyzet? Nem nagyon lehetett hallani rólatok azóta, hogy élőben kísértétek Brian Tichyt a tavalyi Győri Nemzetközi Ütős Fesztiválon.

LK: A WSTB gyakorlatilag megszűnt létezni. Ennek Hirleman Berci szerint méltó lezárása volt a Brian Tichyvel való közös muzsikálás. Ez egy ilyen gyermekkori álom beteljesülése volt, legalábbis nekem. Egy színpadon, együtt egy élő legendával, aki a Whitesnake-ben is muzsikált. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy Briannek kötődése volt a southern muzsikához a Zakk Wylde-féle ’Pride & Glory’ lemez kapcsán, amin ő dobolt. Így az anyabandám, az Asphalt Horsemen is nyomhatott ezen az estén – ez a két legyet egy csapásra!

A WSTB  mindannyiunknak a Whitesnake szeretetéről szólt, és nem megélhetési tribute balhé volt. Viszont ha nincsenek meg a tisztességes feltételek, akkor nem játszunk. Na, ez van most! Szerintem csak akkor hozzuk össze újból, ha valamelyik korábbi vagy mostani WS muzsikus kis hazánkba látogatna és nyomhatunk közösen. Ez a Whitesnake-történet is hasonlít kicsit a southern muzsika hazai ismertségéhez. Mindig le kell vezetni egy matematikai egyenletet ahhoz, hogy képben legyenek a hallgatók. Így: „Tudod, David Coverdale, aki játszott a Deep Purple-ben. Tudod, Smoke on the Water! Ja, tudom. Na, annak a bandája. Jaaaa….” A southern egyenlet pedig: „Tudod melyik stílus, nem? Nem. Dehogynem, a Sweet Home Alabama. Ja, tudom!” Majd visszakérdezel: Lynyrd Skynyrd? Az meg mi? (nevet) Persze tisztelet a kivételnek!

HRM: Hogyan találkoztál először a Whitesnake, illetve a Deep Purple zenéjével, és a southern muzsikával?

LK: Gyerekkori első emlékem, kapcsolatom a zenével a Beatles Egy nehéz nap éjszakája című film, amit még az átkos rendszerben is műsorra tűztek. Aztán jött a kazettás magnó korszak a Petőfi rádión, ahol el lehetett csípni ezt azt, Beatlest, Deep Purple-t, satöbbit. Tizenkettő voltam, amikor a szomszéd csaj megmutatta a Smoke on the Watert. Az a dal baromi nagy hatást gyakorolt rám. Ennek egyenes következménye volt a Purple-családfa felkutatása, Rainbow, Gillan, Whitesnake, aztán valahogyan nálam ez lett a number one. Majd a suliban volt egy testvérpár, a Csikós testvérek, akik nagy Blackfoot-rajongók voltak, és akikkel együtt vertük el a pénzünket bakelitlemezekre meg Metal Hammerre. Ők mutatták meg a Blackfootot, ami óriási hatással volt rám, és Rickey Medlocke a mai napig az egyik kedvenc énekesem. A Skynyrdet csak később, a kilencvenes évek közepén mutatta meg Bene Attila cimborám, de az is nagy szerelem lett, úgyhogy hamar ki is kupáltam magam az életművükből. Innen már adta magát a dolog, Molly Hatchet, Allman Brothers Band, Pride & Glory stb.

HRM: Mi a legkedvesebb emléked, ami a Whitesnake-hez fűződik?

LK: Olyanból nagyon sok van. Az első, amikor 1990-ben kivonatoztam Berlinbe és megnéztem a bandát a ’Slip of the Tongue’ turnén, az Aerosmith és a Poison társaságában. Hatalmas élmény volt. Vagy amikor 1997-ben még David Coverdale öltözőjében is járhattam a prágai bulin (de a mester nem volt ott), vagy amikor a budapesti buli végén személyesen találkozhattam a tagokkal és DC-vel, és Zalán fiamnak aláirt pár LP-t. De a legkedvesebb emlék, amikor az A38-as Marco Mendoza–Kip Winger bulin a Snakebite akusztikus projecttel nyitottunk, és a beállás alatt Marco odajött, hogy ő játszana egy kis fretless basszust a Here I Go Againben. Aztán lekéste a bulit… (nevet) Majd a koronát a Brian Tichyvel való közös muzsikállás tette fel a Whitesnake-imádatra.

HRM: Mesélj a Whitesnake-gyűjteményedről: mik a legkedvesebb darabjaid?

LK: Már egy ideje nem számolom, hol tart a dolog, de ha minden formátumot egy kalap alá veszünk, kb. 300-400 darabos ez a gyűjtemény. Persze vannak benne egyforma dolgok is, például az LP/CD-k vagy videók, DVD-k tekintetében. Sok bootleg is van, de ezt a mai internetes felhozatal miatt nem olyan nagy cucc beszerezni, régen viszont úgy kellett vadászni lemezbörzéken. Szeretem az élő kalózfelvételeket, de most már csak a jó minőségűek érdekelnek, vagy ha olyan dalokat játszanak, amit nem sokszor hallunk a bandától. Ezek közül a pesti koncertek igazi ritkaságok. Vagy pl. a Picture LP-ék, ill. az aláírt anyagok. Amúgy még egy ilyen banda van, akiktől minden kell, ez pedig a Little Caesar.

HRM: Hogyan kezdtél el énekelni?

LK: Az ének-zene tanárom, Sás Károly terelgetett pár srácot a rockzene felé, neki sokat köszönhetek. Ő tanított meg minket élvezni a jó zenét. Annak idején még a P.Mobilba is hívták billentyűsnek, ráadásul kiköpött Jon Lord-fazon a mai napig. Mindössze annyit mondott: csináljatok egy sulizenekart! Ennyi bőven elég volt, délután már a képzeletbeli mikrofon mögött találtam magam, merthogy énekkaros voltam. Tuti, hogy nem voltunk százasok, fantasztikus álmokat dédelgettünk, miközben csak saját magunk eszkábált cuccunk volt. Aki talált egy hangszórót, az már hangfalban gondolkodott, hihetetlen lelkesedéssel próbálkoztunk. Még most is vigyorgok, ha eszembe jut. Szép időszak volt!

Gyakorlatilag ebből nőtt ki egy évvel később a Commando, néhány fellépésünk volt a környéken, aztán meg is szűntünk. Egészen 1989-ig nem nagyon csináltam mást, mint suli után nap mint nap gyakoroltam otthon a szobában. Megpróbáltam Coverdale mester frazírjait kicsiholni magamból, de mást is hallgattam, például Beatlest, Blackfootot, Ted Nugentet, Van Halent, Dio-t, Black Sabbathot, Led Zeppelint, Purple-t, P.Mobilt, Dinamitot, P.Boxot, Karthagót stb. Autodidakta módon képeztem a hangomat. 1984-ben kezdtem amatőr zenekarokban énekelni. 1989-ben aztán indult Gödöllőn egy Blues kocsma nevű klub, ahol rendszeresen nyomtuk a feldolgozásokat a gödöllői művházban. Itt muzsikáltam majd két éven keresztül szinte hétről hétre a Good Evening Gödöllő Blues Bandben. A feleségem szerint ez volt a legnagyobb iskola számomra. Minden második héten játszottunk, 2-300 ember előtt. Ezt minden évben megrendezzük egyszer, mint egy osztálytalálkozót. Amolyan időutazás ez. Még a sör is kb. 20-30 Ft ilyenkor. (nevet) De visszatérve a zenei pályára, közben elkezdtem járni az Országos Szórakoztató Zenei Központba, ott voltak tanáraim, akik hangképzésben segítettek. Ezt két évig csináltam, minek köszönhetően hivatásos előadóművész lettem, pontosabban „A” kategóriás táncdalénekes. (nevet)

HRM: Ezek mellett milyen zenekarokban játszottál még?

LK: 1992-ben voltam katona, utána a budapesti Notre Dame zenekar énekest keresett, mert a lemezfelvétel közben kiderült, hogy az elődömmel nem működik a dolog. Rögtön stúdiózással kezdtem és felvettünk vagy 8 dalt, amiből persze nem lett semmi. Itt ismertem meg Alapi Pistit, aki ekkor az XL Sisters-t csinálta, és nagyon sokat segített nekünk, még vokálozott is az anyagon. Ezután jött a Ki mit tud, kétszer szerepeltünk a régi királyi tévében, majd több ajánlatot kaptunk, de nem lett belőlük semmi. A Notre Dame szépen csendben kihunyt, ekkor megalakítottam a Welő produkciót. Helyesen: WeLő (Weisz Laci–Lőrincz Kari). Kicsivel másfél éven keresztül írtuk a dalokat, amik igazán jók lettek, de emberhiány miatt ennek vége lett. Kemény egy bulink volt 1997-ben. Mindig felmerül, hogy egyszer megcsináljuk project szinten, már küldözgetünk egymásnak anyagokat. Remélem, sikerül.

1997-ben aztán adódott egy lehetőség egy szólólemez kiadására, a Tom Tom Stúdió vezetése érdeklődött. Megbeszéltük, hogy írok, íratok, ill. gyűjtök sok dalt, amolyan AOR, west-coast, USA háziasszony rock stílusban.  Közel 40 dalt vittem „váz állapotban”, nagyon sokan segítettek nekem, pl. a Csányi testvérek a Black-outból, Vámos Zsolti, szegény Pribil Gyuri, Vidák Robi, Kozma Tomi, Kovács Barna, sőt még Hirleman Berci is írt egy nótát. És ebből elsőre azt mondták, hogy egy sem jó. Na, ez egy kicsit mellbe vágott. Aztán egyik este elkezdtem felénekelni egy Richard Marx-slágert, amire az EMI engedélyt adott, és teljesen kifordítottak magamból. Énekileg totál nem én voltam, így ez is szép csendben kihunyt…

Ekkor kicsit elegem lett az egészből, plusz még hozzájött az is, hogy a feleségem ekkor már jó ideje a lemeziparban dolgozott egy multinál, és nap mint nap láttam belülről a szakmát és a médiát. Hányinger, amit tapasztaltam, hogy hogyan ítélnek meg a média emberei dalokat és előadókat és, hogy kik dolgoznak ebben és kapirgálnak a szemétdombon a mai napig… Elszomorító, persze itt is tisztelet a kivételnek!

Utána közreműködtem többek között a Carmen ’Vitamin C’ és a Jesse James & Bandája ’Wanted’ albumokon, majd 1999-ben egy régi haverral, Bátorfi Attilával (Tér-Idő, S-modell) felvettünk egy demót. Régi Tér-Idő dalokat akusztikus hangvételben dob és basszus nélkül. Ez a produkció az Idő One volt. Nagyon jól sikerült az egész dolog és sok pozitív visszajelzést kaptunk.

Év végén pedig megalakult a Snakebite project Kozma Tamással (ex-Mobilmánia). Annyira megérintett a Whitesnake ’Starkers In Tokyo’ lemeze, hogy azt mondtam, nekem is ezt kell csinálni, itt minden hallatszódik, nincs, ami elnyomja az éneket. Itt érkezett egy kis segítségkérés egy régi Notre-Dame-os cimborától, Mátyás Szabolcs gitárostól, aki a Hot Shotban muzsikál, hogy a hirtelen távozott Tüdőt helyettesítsem. Több mint egy évet töltöttem velük, mire megtalálták a megfelelő embert (azóta voltam még helyettesíteni újból).

Az akusztikus Snakebite szépen elkezdett fejlődni és a mai napig létezik, és időnként koncertezik is. Ennek köszönhetően jött létre később a Whitesnake Tribute Band. A WSTB ötlete évekkel korábban felmerült, amikor Bercivel beszélgettünk erről. Kicsit féltem tőle, sőt sokáig nem is akartam a hangos verziót, mert az akusztikus formába öntött dalokban nagyon jól kijön a hangom, itt meg teli tüdő és magasak meg minden, de ahogy Joe-nál elkezdtünk próbálni, nagyon jól hallottam magam. Frankó volt az egész és a többieknek is nagyon bejött. Amikor felvettük a próbákat, mi magunk is meglepődtünk, hogy milyen jól szól. Berci ekkor tette fel a kérdést: „na, akkor megalakulunk?” És igen… 2008-ban megalakult a Whitesnake Tribute Band Alapi–Hirleman–Vedres–Kanóc–Lőrincz felállásban, több site is supergroupként emlegette a bandát. Több sikeres koncert után a nevek ellenére ebben a világban alig tudtunk játszani.

2009-ben csatlakoztam a legendás Besenyő Blues Bandhez, tudod, „az öreg járgány szívatóval indul” banda. Ide Berci javasolt Majsai Gábor helyére, hatalmas megtiszteltetés és elismerés számomra ilyen legendás zenészekkel dolgozni. Mukk Feri hívott, majd az első próbán jöttek a dicsérő szavak, Köves Miklós „Pinyó” 60. születésnapi buliján is nyomtunk a Pecsában, ami DVD-n meg is jelent. Ennek a zenekarnak csak a logisztika árt, hiszen tíz embert összehozni nem semmi. No meg a gázsi (régebben Alapi és Berci is játszott itt). Ennek valamilyen szintű folytatása a Pókidómúak nevű Gyulai formáció, ahol családias vendégszeretet közepette nyomjuk a blues-rock klasszikusokat évente 2-3 alkalommal. Itt még kicsi feleségem is énekel!

2010-ben aztán a Sony Music felkérésére felénekeltem az első magyar nyelvű heavy metal gyereklemezt, a Hevisaurust. Finnországból importálták az egészet, ahol iszonyat sikeres a dolog, már túl vannak a harmadik részen is. A skandináv metal élvonala dolgozik ezen a cuccon, és stadionturnék is zajlanak dínónak öltözve! A finnek kértek valami hangformátumot tőlem, kaptak egy full élő WSTB anyagot, ami nagyon tetszett nekik, csak nem értették, hogy a szögegyenes skandináv éneklést hogyan oldom majd meg ezzel a szőrös torokkal. Mondtuk nekik, hogy kicsit rekesztve. A magyar nyelvű Hevisaurust végül a Minimax szövegírói követték el, és Kicska Laci stúdiójában énekeltem fel hat-hét délután alatt. Szerintem nagyon jól sikerült az anyag, és aki hallotta, mind dobott egy hátast tőle. Persze aztán megint jött a nagy magyar valóság, sikerült elcseszni az egészet. Sajnos nem az az ember foglalkozott a lemezzel, aki megkeresett, hanem senkiházi barmok gyülekezete, és így mindenféle javaslatom ellenére a megjelenést a nyári szünet elejére tették. Öngól, ennek az anyagnak ugyanis a szájhagyomány lett volna a kulcsa, ami az iskolákban és az óvodákban kiválóan működik, a szünetben viszont nem igazán.

Aztán 2010-ben megalakult az Asphalt Horsemen, a jelenlegi anyabandám, 2011 augusztusában két bulin is Rudán Joe-t pótoltam a Mobilmániában. Közben pedig csináltunk egy Ronnie James Dio emlékestet Szakáts Tibi cimborámmal, ami jótékonysági koncert volt, rengeteg fellépővel. Vendégszereplés is akadt, például a P.Mobilban és a Cry Free-ben, vagy a nagysikerű 80-as, 90-es évek AOR estjén is játszottam, és Alapi Pistinek is szoktam segíteni, ha énekesre van szüksége.

2012 márciusában egy hatalmas felkérés érkezett számomra, és csak egy buliról volt szó öt dallal, de akikkel muzsikálhattam, azok nem ma kezdték: Vinnie Appice és Carmine Appice dobos testvérekről van szó. Álmomban nem gondoltam, hogy egyszer őket fogom bemutatni a buli végén. Ez volt a Drums Wars koncertsorozatuk záró bulija, és nagyon meg voltak elégedve a K3 muzsikusokkal, Kállai Jancsival és Szuna Petivel, és velem is. Carmine megpendítette, hogy a következő turnén is szívesen látna minket a színpadon… Nem így lett. (nevet)

2014-ben pedig a már többször említett Brian Tichy-élmény jutott. Egyébként, ahogy kicsit többet játszottam, minden hónapra jutott, ill. jut ma is egy felkérés vagy érdeklődés, kérdezősködés, így volt már Hard, P.Mobil, Omen, Trans Express, Damned Road, Pokolgép, Slamó Band, Mobilmánia stb. Sokan kérdezik, hogy hol voltam eddig. Hát itt voltam én mindig, csak most kerültem helyre. Sodortattam magam az árral, aztán ez lett. Lehet, hogy ez így jó, hogy a szó nemes értelmében megmaradtam amatőrnek, így csak annyit játszom, amennyit tudok, így 100%-os a buli és nem ég el a gyertya.

HRM: Miket tartasz a zenei pályafutásod legfontosabb állomásainak?

Bizonyos szempontból minden állomás fontos volt, amiket említettem. Valamilyen tapasztalat mindenhol ragadt rám. De ennek az egész muzsikálás féleségnek a legszebb része a világsztárokkal való közös játék volt. Carmine Appice-szel, Vinnie Appice-szel, Brian Tichyvel játszani hatalmas inspiráló élmény volt, olyan, mint egy álom. Vagy nagy, világhírű bandáknak nyitni, mint például a Uriah Heep, Kip Winger, Marco Mendoza, Graham Bonnet, T.M. Stevens. De a legfontosabb az Asphalt Horsemen. Ebben a bandában sikerült hosszú évek után megvalósítanunk önmagunkat, ill. önmagamat. Ez végre egy saját dalos banda lett, hivatalos anyaggal . Nincsenek elvárások, azt csináljuk, amit szeretünk. A hangulat és a munkamegosztás is frankó, és mindannyian hajlandóak vagyunk kompromisszumokra a „cél” érdekében és elviseljük egymás hülyeségeit is! És még hiszünk ebben a „rock and rollnak hívott szarban”. Egy darabig…

Készítette: Tomka
Képek: Scanifoto, Dr. Kovács Ákos, Köhler Ágnes, Burger Zsolt, Török Hajni, Gyuricza Ferenc, Zebegnyei Károly