fbpx

Érnyiszálás-mesterkurzus hala(n)dóknak: Paradise Lost - Dürer Kert, 2015.10.26.

írta Mike | 2015.11.04.

A helyzet az, hogy a Nagy Brit Búsongó Triumvirátusnak már csak a legszelídebb tagja ódzkodik visszaásni a múltba. Jelesül az Anathema, akik konokul haladnak előre a pedánsan tisztára kitapodott ösvényen, és ugyan a legutóbbi turnéjuk éppen a retró jegyében telt (legalábbis részben), mégis ők azok, akik köszönik szépen, de nem kívánnak ismételten megmerítkezni a zordon csikóévek mélabújában; míg másik két kortársa vén fejjel is egyre mélyebbre fúrja magát a nagybetűs Doom Metalba.

A My Dying Bride-ról meg a Paradise Lostról beszélek nyilván, s míg ez előbbi igazából sosem tért le ama bizonyos ösvényről, addig Nick Holmesék elmentek egészen Kukutyinig zabot hegyezni, hogy aztán újfent visszataláljanak oda, ahonnan elindultak: merthogy embereink talán csak a Scooter-féle dance/EDM hidrogénturbózott lavórjába nem nyomták bele csatakos fejüket, egyébként megfordultak mindenhol, amerre a szélkakas ellát. Tudjuk a históriát: volt ott már minden, mint a falusi búcsúban, kezdve a nyers, zsigeri death/doomon át a gótikus metalon keresztül egészen a Depeche Mode-mániákus dark rockig, hogy aztán egy röpke elektronikus zenei kitérővel szép lassacskán visszaevezzenek a maguk kényelmes konzumközegébe, azaz az éjsetét doom metal akol-meleg holdudvarába, ahová tulajdonképpen mindig is tartoztak. Akár a luzitán Moonspell: nézd csak meg, mennyire hasonló pályagörbét mutat a két csapat munkássága!

Én magam nem tudom kárhoztatni ezeket a srácokat, mert valahol mindig minőséget teremtettek, bármerre is tekergőztek el, mi több, az utolsó 3-4 lemezük szerintem minimum 8 pontos, ami magazinunk roppant szigorú mércéjével mérve igencsak böcsületes munkát feltételez. Az ez év májusában napvilágot látott ’The Plague Within’-ről pedig azt kell tudni (amellett, hogy tényleg kurva jó anyag!), hogy itt aztán valóban második tinédzseréveiket élik meg, mindenféle izzadságszag nélkül, teszem hozzá, hisz a bárdolatlan muzsika mögött még mindig ott lapul a kreatív zsenialitás. Nem beszélve arról, hogy Holmes mester ismét elrágcsált egy kiló Gillette-pengét, hogy visszanyerje mélyről felbugyborgó hörgését.

Nick Holmes pedig egészen jó formában és jó kedvében találtatott ezen az estén. No, nem csoda, ha szétnézett, hónaljig teltház fogadta őt a Dürer nagytermében, és nem mondom, hogy ettől érzékenyülhetett el, de a színpadnak nem igazán nevezhető pallókról szemlélve nyilván nem tűnt csúnya látványnak a tekintélyes heringraj. (Merthogy valamiért az utóbbi időben inkább csak a fesztiválokon csíphette el őket a hazai közönség, ami aztán szépen feltüzelhette azokat, akik végre egy tisztességes klub-bulin akarták már látni a bandát. Mint ahogy jómagam is…) Vajon mit tud a Paradise Lost 2015-ben a deszkákon? Lemezen – mint mondottam – igen szépen gyalulnak az elmúlt években, ehhez kétség nem férhet, no de a koncert egészen más közeg, és a csapattal kapcsolatban szokás megjegyezni azt is, hogy élőben nem mindig vannak ám a helyzet magaslatán. Most ott voltak.

Pedig semmi egyebet nem csináltak, „csak” belénk injektálták a hűvös és sötét brit gótikát. Kell ennél több? Aligha. (Főként, hogy sajnos lemaradtam a My Dying Bride idei – az elmondottak alapján ugyancsak kiváló! – fellépéséről, amelyet pedig kiemelten piros betűs napként jegyeztem be anno…) A talpig feketébe – mi másba? – öltözött urak méltóságteljesen helyezkedtek el a színen, nem futottak ádáz sprintversenyt, mint valami pelyhezett arcú punk & roll brigád, mondanom sem kell, sosem voltak ilyenek; egy dolgot tettek, de azt vérprofin: uralták a pódiumot. A koncertprogram pedig minden igazhitű rajongó arcára vigyort csalhatott, kivéve azokéra, akik csupán a The Last Time / True Belief / One Second-féle slágerekre ejakulálnak a hálószoba melegében: merthogy baromira nem erről szólt az este. Már a ragyogó újalbumos No Hope In Sight után olyan számokkal álltak elénk, mint az ’Icon’-os Widow, majd a szalagról szóló női énekkel kísért Painless a ’90-es ’Gothic’-ról… Ugye, ez mindent elmond a 2015-ös Paradise Lostról? Ahogy az is, hogy a friss ’The Plague Within’-t hét szerzemény képviseltette – szó sem volt tehát a kvázi-MTV-s slágeréra hónaljszagú kigyomlálásáról. (Bizony, bizony, a legsikeresebb korszakukat – az ’Icon’-tól a ’One Second’-ig bezárólag – ezúttal igencsak a háttérbe szorították. Jómagam személy szerint azért hiányoltam a Mortals Watch Day Day-t, az Embers Fire-t vagy a Forever Failure-t, de hát ez legyen az én bajom.)

Személyes kedvencek is voltak szép számmal: a monumentális Enchantment, a banda No. 1 slágere, az As I Die, vagy például az újdonsült anyag egyik, ha nem a legfogósabb tétele, az An Eternity Of Lies megmutatta, miben rejlik a Paradise Lost ereje: nem feltétlenül a koncertteljesítményben, hanem magában a kreatív zeneszerzés zsenialitásában. Merthogy teszem azt a frissiben napvilágot látott, doom metalos Beneath The Broken Earth úgy magasodott ki a terem füstgomoly sötétjéből, mint valami lovecrafti csápos szörnyeteg az óceán förgetegéből: a banda életművének leglassabban vánszorgó dala ez, énnálam bizony az est fénypontját jelentette, még ha közben a szurokfekete, nyomorult hangulat ki is oltott mindent eközben. Ám épp ettől volt szép az egész: a gyászmenet közelsége adott megnyugvást az erre fogékony léleknek.

Nick Holmesunk pedig elemében volt: tudjuk, hogy nem egy Bruce Dickinson, sem torok-, sem kiállásügyileg, nem szántotta föl a deszkákat, nem adott leckéket a Dürer padlásfáin lakó, négyoktávos denevéreknek, ám frontemberként nem vallott szégyent, sőt, a fanyar brit humorból is futotta neki, főképp, amikor az egyik rajongó felkiabált neki, hogy semmit nem hall belőle, ő pedig akképp válaszolt, hogy „én sem magamból, ember!” (És mondott olyat is, hogy „mi vagyunk a Paradise Lost, egy norvég death metal banda Svédhonból.” Haha.) És eközben csuda jól énekelt, legyen szó dallamos témákról és hörgésről egyaránt. Mert hát a hörgés megint visszatért, mint a ’Shades Of God’ óta semmikor, és Nick nemhogy jól vette az akadályokat e tekintetben, de bizony felettébb jól is vizsgázott ezen az este!  No, és mint már mondottam volt, humora is van neki: az As I Die előtt azongya, „ez a dal a halálról szól”. Tényleg? Hűha.

A Say Just Words után Nick csak annyit mondott, hogy „thank you!”, és máris az öltözőben találta magát. Így ért véget hát az aktuális hazai Paradise Lost-hangverseny. És jó volt ám. Jó bizony. Szépen megmerítkeztünk a brit gótikus sötétségben…

Szerző: Mike
Képek: T T
Köszönet a Hammer Concertsnek!

Legutóbbi hozzászólások