"Egyetlen rosszabb dolog van annál, ha letöltenek: az, ha nem": Interjú Jósa Tamással (DivideD, Invader, Iron Inside, Chemical Wedding)

írta Tomka | 2015.11.03.

A nevét még nem ismeri minden hazai metal rajongó, pedig tehetsége alapján megérdemelné. Hiányzik még az igazi áttörés, és az a zenekar, amelyben énekesként és dalszerzőként is kiteljesedhet. Jósa Tamás, akit a legtöbben Maiden tribute bandákból és az Invaderből ismerhetnek, nemrég alapította meg Szabó Dániellel a klasszikus metalelemeket modernebb stílussal ötvöző DivideD-ot. Ennek apropójából kérdeztük ki az énekest, de szóba került az is, mit érdemes hallgatnia annak, aki az énektechnikáját akarja fejleszteni, mi a véleménye az új Maiden-lemezről és miért kellett 24 liter kávé az Ed Hunterhez.

Hard Rock Magazin: Nemrég új zenekart indítottál többedmagaddal, a metal zenébe modern ízeket keverő DivideD-ot. Mit kell tudni róla azoknak, akik még nem ismerik az együttest?

Jósa Tamás: A DivideD-ban kellően modern elemekre épülő, de a klasszikus megközelítést sem száműző, fogós dalokkal és ezekhez fűzött látvánnyal olyan magasra szeretnénk emelni az underground metalban számunkra elérhető szintet, ameddig még egyik próbálkozásunkkal sem sikerült eljutnunk. Személy szerint már több mint tíz éve próbálkozok értékelhető produktumot letenni elsősorban saját magam elé (célom egy olyan LP megírása, amit a stúdiózás után is szkippelés nélkül végig tudok hallgatni), és ez sajnos hol a kezdeti tapasztalatlanság, hol a saját énekbeli hiányosságaim miatt, vagy hol a rosszul választott zenésztársak miatt eddig nem sikerült, pedig a grindtól a thrashen át egészen az EU powerig minden lehetséges úton voltak próbálkozások.

HRM: Hogyan született meg a zenekar?

JT: Psyklone, alias Szabó Dániel (Salvus, Keeper of Dreams, Chemical Wedding) barátommal volt egy rettentő kreatív időszakunk tavaly előtt, a Chemical Wedding-es bulik közben olyan előadóktól dolgoztunk fel dalokat pusztán kíváncsiságból, mint King Diamond, az Into Eternity vagy az Arch Enemy. Ezek alatt már kiismertük egymás munkamódszereit, és amikor a pecsás Within Temptation-koncert után Dani azzal hívott, hogy bizony ő valami ilyesmit akar csinálni, másnap már dolgoztunk is az első dalkezdeményen, ami a végleges verzióban a From Inside címet viseli. A rengeteg együttmelózás alatt mindkettőnkben tudatosult, hogy az elképzeléseinket csak úgy tudjuk megvalósítani, ha nem engedünk beleszólást, és olyan tagokkal dolgozunk, akik 100%-ig bíznak bennünk. Purnhauser Pál ’Sol’ már a második dalkezdemény meghallgatásakor nyakig benne volt az ügyben, és a jelenlegi dobosunk is SMS-áradattal szidott minket, hogy bizony ezt a témát ő akarja játszani és punktum. Akkoriban nekem is beindultak a fogaskerekek, és elkezdtük egymásra halmozni az ötletek szemétdombját, amiből másfél év kapirgálása után letisztult a DivideD debütálása az ’Ends Of Earth’ EP-vel.

HRM: És hogyan állt össze ez a sajátos, eklektikus stílus, ill. a színpadképek, karakterek, a futurisztikus design?

JT: A megalakulást követő majd másfél éves előkészületi időszak alatt Psyklone kollegával rengeteget dolgoztunk a megfelelő képleten, legalább annyit a dalíráson, mint a színpadképen, voltak elgondolásaink két énekesre, sokkal merészebb színpadi kiállásra, de ezek szépen tisztultak. Kulmináris hely volt a Nyugati téren akkor még álló hamburgerező és éjjel-nappali mini-késdobáló. A legtöbb ötletet ott hámoztuk ki a fejünkből, aztán egy reggel munkába menet szomorúan konstatáltuk, hogy az a hely, ahol még előző éjjel búzasörözgettünk, reggel 8-ra a földdel vált egyenlővé. Amíg a dalokon és a koncepción dolgoztunk, addig az élő szekciót, a zenekari részt is elkezdtük összeállítani. A kezdeti öt tagból „csak” ketten koptak ki, egyikük külföldi munka miatt, másikuk meg csupán emberi dolgok miatt került ki a számításból. Azóta, Vaczó Stalkher csatlakozása után jöttünk rá, hogy nagyon jól megvagyunk négyesben – plusz a samplesávok –, és egyszerűen nincs szükségünk többre, legalábbis a színpadon nem. Viszont állandó hangosító és technikai crew-ban erősen gondolkodunk, ha jól tudom, már meg is vannak a fix embereink.

A dalokban rengeteg különböző hatás lelhető fel, ezek mind annak köszönhetőek, hogy hónapokig bombáztuk egymást a gyerekkori kedvenceinkkel, progos elszállásoktól a legrongyabb ezredfordulós román rapszemétig bezárólag, tanulmányoztuk, hogy miket is lehetne feláldozni a modernség oltárán. Amennyire tudatosan írtuk meg a dalokat, vettünk ki részeket, írtunk át témákat az utolsó pillanatban is, annyira ad hoc volt a színpadi megjelenés véglegesítése. Igyekeztünk a klasszikus és modern dolgot egy kalap alá hozni, aztán amikor Psyklone előállt a teljesarcos maszkkal, már tudtam, hogy akármilyen kényelmetlen is lesz, ezt nem fogjuk megúszni, így új kapuk nyíltak a színpadi megjelenés előtt. A kinézetet jelen pillanatban is fejlesztjük, sajnos eddigi két koncertünk egy erős tesztüzemnek mondható a részünkről, a november 7-i Düreres Legion Fesztre már sokkal több mindent tető alá tudunk hozni az eredeti elképzelésből. Szigorúan a látványra építjük a dolgot, nem egy tipikus koncertet szeretnénk adni, hanem egy olyan látványszínházat, élményt, amiben mi mint zenekar is csak egy kis rész vagyunk, egy habarcs, ami összeköti a zenét és a vizuális hatásokat.

HRM: Szerinted mennyire fogékony a magyar közönség erre a stílusra?

JT: Az eddigi visszajelzések nagyon pozitívak. A legjobban a hammeres lemezkritika tetszett, ott egy az egyben le lett írva, hogy mit is szerettünk volna az egésszel kifejezni. Voltak persze olyan megnyilvánulások is, hogy klisés, amit csinálunk, de sajnos ennek a szónak a használatát meg pont én tartom klisésnek itthon, megfelelő alátámasztások nélkül ez sehol sem érv, márpedig azok sehol sincsenek soha, ahol felüti a fejét ez a szó. Amikor a debütkoncertet befejeztük, sokan jöttek oda kérdezni, hogy mi volt ez az egész, és mikor említettem, hogy bizony ez a fények és vetítés hiánya miatt sajnos 60%-a volt a tervezettnek, akkor kinevettek, hogy „nem zavar, hogy Magyarországon vagy?”. Természetesen poén volt, de beindította a fogaskerekeket a fejemben, hogy bizony igen, ki tudja mennyire vannak erre felkészülve, nemcsak a közönség, hanem a klubok. Hallottam olyan véleményt is, hogy modern metalosnak túl klasszikus vagyunk, klasszikus metalosnak pedig túl modern… Ebben lehet valami igazság, de ha már nyitunk egy hidat a két dolog között, és sokan elkezdenek hasonló fejjel gondolkodni, és kicsit elszakadni a 80-as évektől, akkor már megérte számomra a dolog. Addig is teljes biztossággal mondhatom, hogy hazaértem, ezt a hangzást, ezt a dalszerző társat és ezt a kiállást kerestem évekig. A tanulság: nem keresni kellett volna, hanem megcsinálni.

HRM: A te ízlésedben simán megfér egymás mellett az Invader-féle old school heavy/power és ez a modernebb, elektronikusabb vonal, amit a DivideD képvisel?

JT: Hát az én ízlésemben nagyon sok minden megfér egymás mellett. Igen, imádom a klasszikus heavy metalt, és az EU powert is, a keményebb US powerről nem is beszélve, de ugyanígy vannak gore-grind, thrash vagy death zenekarok is, amikért meghalok. Ha tetszik, amit hallok, akkor nem húzok határt stílusban. Ugyanolyan alázattal tudom újrahallgatni a Fleshcrawl ’As Blood Rains…’ lemezét, mint Robbie Williams „szerintem” zseniális ezredfordulós dolgait. Ugyanolyan sokat tanultam énekben és dalszerzésben Tony Kakkotól és Tobias Sammettől (korai Sonata- és Edguy-lemezek etalon értékűek, ha énektechnikát szeretnél fejleszteni) , mint amennyire megtanultam egyszerűen gondolkodni a Linkin Parktól vagy a Staindtől. Az első két komolyabb metal zenekar, amivel találkoztam, az az Iron Maiden és az In Flames volt, a kemény zenei nevelés mellett, amit apámtól kaptam, mikor ráfigyelt a Limp Bizkitre meg ilyesmikre, amiket akkoriban hallgattam.

A Gary Moore–Deep Purple–Black Sabbath–Beatles vonalból sok minden a mai napig elkísért, de az első két saját kedvencem a mai napig meghatároz. Kérdésedre visszatérve, az Invaderben igyekeztem új színt, új elgondolásokat hozni, jobban beletolni a US powerbe az összképet, mint ahogy érkezésem előtt állt a dolog. Hálistennek Puccerék türelmesen kezelték az ötleteimet, és a tavalyi ’Szép Új Világ’ lemez igazi csapatmunka eredménye lett, habár a kedvenc anyagom sose lesz. Tudom, hogy sokkal többre és jobbra is képesek voltunk akkoriban, de akkor úgy éreztük, ez a max. Amúgy eleve sosem voltam a végletekig oda a magyar nyelvű heavy metalért. Vallom, hogy ennek a zenének az anyanyelve az angol. Nemcsak nemzeti és megérthetési szempontból, hanem a megfelelően választott szavak, a szöveg, még a magánhangzók rendje is olyan, mint egy hangszer, mint a hat húr. A magyar nyelv a maga játékosságával és baromi hosszú szavaival nagyon nehezen illik a képbe a kétlábas témáknál, könnyen gagyiba csaphat át a szóhasználat, ellenben az angol a rövid szavaival és azzal a ténnyel, hogy a leggagyibb szavaiknak is brutális csengése van (lásd: Manowar), szinte tökéletes erre a feladatra. Arról, hogy a mondatokban a hangsúlyozás tök ellentétes a két nyelvben, csak akkor szembesülni, mikor van egy dalnak magyar és angol verziója, és biza még sose láttam olyan esetet, hogy mindkettő ugyanazon a szinten megállná a helyét.

HRM: Három zenekarban is játszol, de a kreatív energiáidat a DivideD-ra összpontosíthatod. Itt végre kiélheted magad a dalszerzés terén is?

JT: Igen. Ahogy fentebb is elmondtam, Szabó Danival ketten írjuk a dalokat, és ez a képlet tökéletesen működik. Simán vissza tudjuk egymást húzni a földre, ha ő esetleg elszállna progosan, vagy pont én mennék bele már-már komikusan egyszerű témákba. A legjobb az, hogy továbbgondoljuk egymás ötleteit, hozzáteszünk, és csak akkor veszünk el, ha nagyon szükséges. A legjobb példa erre a From Inside, amit szinte az utolsó pillanatban írtunk át, az eredeti verzió ének- és szövegrészéből szinte semmi sem maradt. Ugyanilyen az Ends Of Earth, aminek refréntémáját az utolsó pillanatban, a stúdióban írtam újra, ők pedig a fejüket fogták, hogy mi lesz ebből. És az a jó, hogy vannak olyan témáink, amiket már elég jónak gondolunk, és az utolsó pillanatban tudunk úgy változtatni, hogy még jobb sül ki belőle. Igazi puskaporos hordónk gyűlt már tele olyan ének- és gitártémákkal, amiket nem találtunk elég jónak, de egy kezdő zenekar simán évekig tudna táplálkozni belőle.

A másik jó része a DivideD-nek a grafikai és vizuális koncepció. Végre azt valósíthatom meg, ami a fejemben van, olyan borító, olyan látvány, olyan vetítés van, amilyet elképzeltem. Saját magammal könnyebb kompromisszumot kötnöm, mintha valakivel csináltatnánk a dolgokat, és kopaszodó fejjel 24 órákat kellene ütnöm az embert, hogy milyen legyen. A legszebb, hogy teljesen szabad kezem van, a többiek eddig 0 %-ban szóltak bele ezekbe a dolgokba. Sőt, többször olyanra mondják rá a tutit, amivel én nem vagyok megelégedve. A Facebook, az internet, a Youtube egy baromi nagy vizuális játszótér. Akárcsak a szem, ami befogadhat egy több méter széles vetítést is, nem csak négy figurát a fények közt. Miért ne használnánk ki?

HRM: Mik a rövid és hosszú távú terveitek a zenekarral?

JT: Egyszerűen és tömören: minden. És semmi. Szeretnénk persze minél nagyobb tömegeknek játszani, csúcsra járatni a dolgot, szeretnénk, ha MAN teherautókkal hordanák az Andrássy úti pincéinkbe a dollárokat, amiket negyven négyzetméteres vetítőkre és lángcsóvákra költhetünk. De amúgy csak szeretnénk ezt normálisan csinálni. Tisztában vagyunk vele, hogy megélni ebből sosem fogunk, de mindünknek tizenéve van benne a zenélésben, és siránkozás helyett mi csak jól akarjuk érezni magunkat a színpadon. Elképzeltünk valami újat, valami mást, ha ez az egész közönséget is lel, akkor mi leszünk a legboldogabbak, hogy mégse vagyunk olyan földtől elrugaszkodottak, és működik a dolog. Legtöbbünk ezt az utolsó komoly próbálkozásnak fogja fel, amiben alkothat valami újat. Én is. Ha ez nem jön össze, nem talál magának nagyobb közönséget vagy hallgatóságot, akkor szívesen elbohóckodok tribute bandákban, amíg bele nem öregszek, de igazán őszinte saját zenével nem hiszem, hogy elő fogok rukkolni, ha esetleg bebukik a projekt. Amúgy meg persze ha tök ismeretlenek meghívnak egy sörre a buli után, az mindenképp pozitívum.

HRM: Az Iron Maiden és a Bruce Dickinson tribute zenekaraid, a The Iron Inside és a Chemical Wedding háza táján mi a helyzet?

JT: Mivel a Chemical Wedding egy tag kivételével a DivideD-dé változott, így az a projekt parkolópályára került. Sajnos Bruce munkássága még a Maiden-fanok között is megosztó, Magyarországon pedig nagyon nem találtuk meg a közönségünket, pedig mindent megtettünk. Többkamerás video, akusztik estek, változó szett. Persze, sokszor felemlegetjük, hogy kéne csinálni még egy pár bulit, semmi sem lehetetlen, de számomra ugyanoda került, mint a Crew From Hell Pantera Tribute. Egy nagy kövér pipa, hogy ezt is megcsináltuk, jöjjön valami új.

Az Ironside egész más tészta. Ott a legtöbb tagnak nincs szüksége arra, hogy saját bandában ropja a deszkákon, ott annyira élvezetből csináljuk az egészet, hogy amikor tudatosság kerül a gépezetbe, akkor többnyire pont az lesz a hibás fogaskerék. Baromira élvezzük, imádjuk a Maident, kb. ötpercesek számomra a koncertek, úgy elrepülnek. A közönség is tudja, mit várjon tőlünk, de persze nem szeretném, ha ezzel azonosítana bárki. Ez nekem legalább annyira szórakozás, mint nekik. Én is Maiden-fan vagyok, vehetjük ezt rajongói találkozóknak, csak nekem nem elég, ha hallgatom a Maident, nekem üvölteni is kell. Tavaly megjelentünk a floridai Shark Bite Maiden-tribute válogatásán a Paschendale című dallal (ahogy a DivideD Bring Your Daughtere is itt debütált), továbbá olyan helyekre jutottunk el, mint a tokaji Black Dragon vagy az Open Road fesztivál. Party on!

HRM: Hogy tetszik az új Maiden-lemez?

JT: Rettenetesen. Odáig vagyok érte, mind a borítóért, mind a kivitelezésért, mind az anyagért. Habár a kettes lemezt kicsit gyengébbnek tartom (inkább bónusz B oldalnak fogom fel), mégis ez a legegységesebb Maiden-anyag a ’Brave New World’ óta. Ha őszinte leszek, én szerettem a ’Dance’-et, baromi nagyot csalódtam a ’Matter’-ben, a ’Final’ teljesen padlóra küldött, tehát minden okom megvolt rá, hogy totális érdektelenségbe fulladjon előttem a ’Book of Souls’. Főleg, miután kijött a tracklist, és 8, 14 meg 18 perces dalok voltak rajta. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez nekem tetszeni fog. Aztán jött a Speed of Light klip, és azt mondtam, VÉGRE, végre csináltak egy olyan CGI klipet az angolok, amit 10 éve kellett volna, merthogy ehhez sose értettek igazán, elég megnézni a Wildest Dreamsben és a Differentben szegény Bruce fejét, vagy csak megpróbálni végignyomni az Ed Huntert (kb. 24 liter kávé kellett hozzá, de megcsináltam, vizuális hányingerem volt utána napokig). A Speed of Light dal sehol se talált be, aztán galádmód leloptam a netről a kiszivárgott lemezt, leültem, és… egész nap szólt az anyag, körbe-körbe. A nyitó If Eternity Should Fail valami zseniális, egyértelműen lejöttek a Dickinson-szólós sajátosságok már elsőre is. A Red And The Blacken napokig vitatkoztunk Danival, hogy az most jó-e vagy nem, én nagyon csípem a rengeteg old school gitártémát a középrészben. Aztán a Book of Souls egy hidegrázós dal, a Death or Glory nagyon az ’Accident of Birth’-re emlékeztet, és a végén az Empire of the Clouds az valami bravúr. Ahogy szépen, lassan rátelepszik az emberre, a vidám, optimista hangulat átmegy szorongásba, aztán a léghajó felszállása után jön az SOS jelzés és a katasztrófa, szinte jelen van az ember az R-101-en. Elsőre átérezni, hogy miről is szól a dal, és el is repült az az előzetesen aggodalomra okot adó 18 perc. Nagyon örülök, hogy a Maiden újra megtalálta magát, még ha csak egy jó pillanat is volt, és nagyon örülök, hogy Bruce jól van. Kegyetlen igazságtalannak tartottam, hogy a rák pont egy olyan embert vesz célba, aki nem adócsal, nem károsít senkit, hiperaktív, sportol, dokufilmeket készít, repülőt vezet és a saját zenekara sörét csapolja. Egy szó mint száz, mi is fogunk több új dalt játszani az Ironside-dal jövőre, és remélem, el tudom kapni a turnén a Maident. Csak egy verziót hagyok ki: ha a Szigetre jönnek. 2010-ben megfogadtam, hogy ha egy DeLoreannal hozzák el az ős-Zeppelint, én akkor sem megyek még egyszer arra a trágyadombra.

HRM: Dickinson mellett kik hatottak rád leginkább énekesként?

JT: Rengetegen… A teljesség igénye nélkül: Michelle Luppi, Tony Kakko, Matt Barlow, John Gallagher, Jonas Heidgert, Ian Gillan, King Diamond, Andi Derris… még Dömötör Balázs is. De az abszolút két favorit az elmúlt tíz évben Alessandro Conti és Stu Block. Stu Block Into Eternity-s dolgait imádtam, nem hittem el a ’Scattering’ lemezen, hogy ilyet egy torokkal lehet, aztán az Iced Earthben olyat mutatott, amire egyáltalán nem számítottam, továbbá egy rettenetesen kedves arc. Conti pedig egy másik pólus, de amit Luca Turilli kihozott a srácból, az valami hihetetlen. De hiba lenne kihagynom Tomi Joutsent, mert ha tavaly nem megyek el az Amorphis ’Circle’ turnés koncertjére, sose szeretek bele az újkori lemezeikbe, és sose jutok el odáig, hogy a dörgő mély hörgést kisajátítsam. Emlékszem, a koncert előtt unalmamban vettem egy sört, aztán az Amorphis show végéig földbe gyökerezett lábbal álltam, nem akartam egy másodpercet sem kihagyni a műsorból. Az élő- és a lemezteljesítményük között Grand Canyon-méretű szakadék tátong.

HRM: A többi zenekarodban mennyire befolyásolja az énekstílusodat, hogy rendszeresen énekelsz egy Iron Maiden tribute zenekarban?

JT: A Dickinson-féle folyamatos finom aláintonálások nagyon kijönnek a matekosabb vokálokkal támogatott DivideD-ben, de amúgy tök különböző dolgokról beszélünk. Amíg a Maiden ösztönösen jön, addíg a DivideD iszonyat koncentrációt igényel, a legkisebb tévedés is a sample rovására mehet. Továbbá egyenes ének, nem igazán bírja el a modern megközelítés a vibratót. A Salvus legénységével szoktunk néha In Flames-műsort játszani, na az már feladat, leginkább az nyírt ki a legutóbb, annyira nehéz Anders Fridén váltogatásait hozni. Ellenben a Wolverine Blues Brothers-es Entombed-műsor az idei év legkellemesebb élménye volt számomra, ott megtaláltam mindent, amit a CFH-ban és Panterában kerestem, de túl whiskeyszagúnak találtam. Aki pedig arra kíváncsi, stúdiós viszonyok közt meddig lehet elmenni és változtatni a hangot, annak javaslom a Cover Syndicate feldolgozásaink bármelyikét, King Diamond, Into Eternity, just for fun alapon feljátszva.

HRM: Énekesként mi volt az eddigi legnagyobb sikerélményed?

JT: Mondhatnám azt, hogy délután kettőkor megtöltöttük a sátrat az Open Road Feszten, vagy hogy mekkora partyk szoktak lenni a Dürer Kertben, gyakorlatilag hazajárunk oda, de ez mind tribute. Ezeket nem fogom fel igazán sikerélménynek, ez nekem is csak szórakozás. De egyszer jártunk Szombathelyen az egyik első zenekarommal, a Lost In Time-mal. Sajnos a banda azóta jobb létre szenderült, pedig fénykorában Kárhozat néven rettegett tőlünk az undergrund. Nos, ott voltunk, a Savaria Centrumban, pár feldolgozással, rakat saját dallal, egy új dobossal, akinek nem ment a kétlábgép, egy gitárral mert épp szörnyű mód búcsúztattunk egy tagot… És hát hatalmas siker volt, a teljesen ismeretlen közönség majd megveszett, nagyon jól éreztük magunkat. Első alkalom volt, hogy a hangosítók és a személyzet is jött beszélni velünk utána erről-arról, sok év után akkor ott éreztem egy olyan szintlépést, amire előtte nagyon sokat vártam. Csupán az akkor bennem lévő érzések miatt is ezt találom a legnagyobb sikernek. (Persze aztán borult az egész Lost In Time dolog pár hónapra rá, aztán még azóta vagy négyszer,  de ott, akkor sokat tanultunk belőle.)

HRM: Jó pár éve énekelsz különböző heavy metal bandákban. Milyennek látod a magyar heavy metal színtér mai helyzetét a 2000-es évekhez képest?

JT: Ha a heavy metalt kérded, arra nem tudok válaszolni, sajnos nem követem annyira a magyar heavyt. Ismerem a fiatal bandákat, ismerek sok öreget is. Vannak, akiket halálukig nem fogsz lecibálni a színpadról, vannak, akik stúdiókba vonultak vissza segíteni az utánpótlást (sajnos ez a ritkább). Sajnos a név és a zenei teljesítmény nem áll arányban. Láttam már nagyon jól játszó ajkai fiatalokat, akik Helloweent megszégyenítő teljesítménnyel zenéltek a hangosítópultnak, és láttam már nagy öreg zenészektől vállalhatatlan műsort több ezer ember előtt. Annak idején az emberek szerették a zenét is, a plusz tartalmat, nem volt elég egy bejáratott név és egy GuitarProban összetákolt dal két 30 éves sláger közé. Az ember lement a Kultiplexbe, a Wigwamba, de még a Total Metal Klubba, és zeneileg vállalható koncerteket kapott. Nem volt Lady Gaga feldolgozás-orgia meg szódával felhígított Sepultura. Amíg a modernebb irányzatoknak tökéletes otthont ad a Dürer Kert, addíg a klasszikusabb dolgokat kicsit elfonnyadtnak érzem, hiányzik az a „true” lendület, ami az egészet övezte, mint mikor annyira kivoltak egymásra az irányzatok képviselői, hogy a Kulti bejáratában volt egy áthúzott sárkány ANTI TRUE ZONE felirattal. Azt vettem észre, hogy akik akkoriban leálltak vagy eltűntek, azok már hiába térnek vissza, nincs meg a megfelelő visszhang. Imádtam a Dying Wish-t. Szomorú voltam, mikor feladták, pedig én is megjártam a próbatermüket anno. Most, hogy visszatértek, a weboldalukról tudtam meg, totál véletlenül, szinte semmilyen visszhangja nem volt a dolognak.

Sok barátom van, akikkel együtt kezdtünk zenélni 2006 környékén. Voltak, akik leálltak munkára, családra hivatkozva. Most jó páran úgy érezték, hogy hiányzik az életükből a zenélés, visszatértek, és látom rajtuk, hogy azt hiszik, minden ott állt meg, ahol abbahagyták. És sajnos, amikor a színpadon nem működik az, amivel anno egy Rocktogont megtöltöttek, mert manapság senkit se érdekel, mit csinálnak, látom a szemükben a kétségbeesést, hogy bakker, hiba volt, kezdhetik a nulláról. Azt is látni, hogy az akkoriban világszínvonalú anyagot lerakó énekes most nem talál magának normális zenésztársakat, és ennek semmi, de semmi jót nem tett az, hogy a zenészeket Magyarországon már az X-faktor meg Megasztár-féle karaoke-show trágyák után ítélik meg. Magyarán: van az énekes, és vannak valahol a többiek. Énekes egyenlő a bandával. Ez a roppant kártékony szemlélet sajnos a metalba is beszivárgott, nagyon oda kell pakolja magát egy hangszeres, hogy megjegyezhetővé váljon. A másik nagy baj az, hogy sír a zenész. Szidja a közönséget, hogy „csak” ennyien voltak. Nem az fog megharagudni, aki nem ment el, hanem az, aki ott volt. Az érzi magát ilyenkor hülyének, hogy ő nem volt elég. És nem csak öregek, hanem fiatal, friss bandák is módszeresen savazzák a saját közönségüket. Az első cédét még hallgatták, de a másodikat már nem annyira? Akkor kivel van a baj? Ha az úszni nem tudó nő fejest ugrik a tengerbe és megfull, akkor a víz a hülye? Ez a dolog totálisan hiányzott a 2000-es évekből. Mindenki tudta, hol a helye, nem volt panaszkodás, hogy a média megtagadja a rockzenét. És? Megtagad? Nézzük csak, kiknek is megy ki a tömegmédia? Már bocsánat, én örülök neki, hogy nem cikiznek az „egyszerűbbek” vagy tudják az Éjjel-nappal Butapest nézői, hogy ’nnna, ez az a lúzer metalos’. Aki kiváncsi ránk, megkeres. Kb. tizenkétezerrel több módja van annak, hogy a zenéd eljusson a hallgatóidhoz, minthogy a tömegmédiába bekerülj. Gondolj bele, az emberek a zsebükben hordják az internetet. Kinek kell a média? A tévéképernyő az okostelefonhoz képest egy korlátolt információhalmaz. Az már másik dolog, hogy a sok ingyenesség miatt baromi nehéz kiszűrni a jó zenét, és biza a zenekar ebbe pénzt kell fektessen, netán ingyen kell adja a produktumát. Én speciel imádom, ha felkerülünk torrent oldalra, és „nem mi vótunk”. Mert egyetlen rosszabb dolog van annál, ha letöltenek: az, ha nem. És egyetlen jobb: ha fel is.

HRM: Szerepeltél a Vazul vére rockoperában is. Ide hogyan kerültél be?

JT: Igen, ide direkt meghívást kaptam Vörösmarty Ermitől, személyesen keresett meg, azt mondta, hogy Torda leszek, akarom-e vagy sem. Természetesen igent mondtam, és egy nagyon jó döntés volt, teljesen új oldalamat tudtam kiélni a színpadi játékban. Könnyű dolgom volt, mert a Torda karakternek nagyon kevés interakciója van a többi szereplővel, tehát sose volt megmondva, hogy a saját dalaim közben hova álljak, kihez menjek, mit csináljak. Reményhozás, aztán tömény lázítás, majd halál a szerepem, és mindegyiket kifelé mondom, a közönségnek, abban pedig a metal igencsak adott tapasztalatot. Csak annyira kellett ügyelnem, hogy ne menjek neki egy táncosnak sem véletlenül. Soha kétszer ugyanúgy nem csináltam a szerepet, valahogy nem tudom berögzíteni a fejembe a dolgokat. Nagyon jó volt Silló Sándorral dolgozni, és részt venni abban, ahogy a darab összeáll. Sajnos az egyéves szünet egyikünk lelkének sem tett jót, sokan támadták is a darabot, többek között egy olyan zenészkollegám, akit én nagyon tiszteltem eddig, de az, hogy a MAHASZ első helyén nyitottunk, és hogy a kezdeti teltházhoz képest is tudunk új embereket megfogni, ezek mind olyan eredmények, amiket nem vesz el már tőlünk senki.

HRM: Itt más oldaladat is meg tudtad mutatni, mint a heavy metal zenekaraidban?

JT: A kettő igazából szimbiózisba lépett egymással. Amíg a Torda-szerepbe áthoztam pár klasszikus heavy beállást, addig az Invader rengeteg színpadiasságot kapott, mind énekben, mind gesztikulálásban és mozgásban, a DivideD-nál pedig már eleve a színpadiasságra építettem a koncepciót. Épp most, ezen sorok írása közben is egy új fellépő kabátot tanulmányozok, tehát a fejlesztás állandóan folyamatban van. Állandóan.

HRM: Előbújt belőled mostanság a színészi éned?

JT: Kevesen tudják, hogy gyerekkoromban voltam már őzike, kiscsillag meg apród is egy Tündér Ilona című mesében, és szívesen foglalkoztam volna színészkedéssel, ha a megfelelő partokhoz sodor az élet tengere, de sajnos nem így lett. Örülök neki, hogy ilyen dolgokba kapaszkodhatok, és megvalósíthatom magamat, nagyon ritkán volt olyan, hogy ne készültem volna külön fellépőruhával egy akármilyen mezei koncertre is, ez a részem mindig is jelen volt.

HRM: Úgy tudom, nagy képregényrajongó vagy. A DivideD-os Belmont-karakteredbe honnan merítettél és mit építettél be a comicsok világából?

JT: Csak annyira nagy, amennyire a pénztárcám meg Bittorente nagybácsi engedi. Igyekszek követni új megjelenéseket, de a polc is szépen görbül a klasszikus gyűjteményes kiadások alatt. A DivideD karaktereknek eleve lesz egy külön sztorija, amit a nagylemez bookletéig nem szeretnék ellőni, főleg, hogy egyelőre több sebből vérzik, talán túl klisé sci-fi lenne, ha most mutatnánk meg. Szeretnék valami egyedit, gyorsan felfoghatót és 2015-höz képest is „cool” anyagot csinálni. Belmont karaktere sokat merít a Castlevania játékokból, rá lehet mondani, hogy mechanikus kiegészítőkkel felélesztett középkori vámpírvadász akármi. Ha ezzel a résszel kész leszünk, ígérem, te tudod meg elsőnek.

HRM: Ha a három, rád legnagyobb hatást gyakorló képregényt kéne megnevezned, miket említenél?

JT: Őszintén, ezen a kérdésen gondolkodtam a legtöbbet. (nevet) Az első talán a Pókember – The Child Within, ami a giga-klasszikus Kraven’s Last Hunt (egyik) folytatása (épp idén jelent meg magyarul, hála a Kingpin kiadónak), és olyan mélységekre nyúl a három főszereplő karakterében (Vermin – Peter – Harry Osborn), hogy egyszerre öröm és jeges borzongás olvasni. Sajnos a régi magyar kiadásból okvetlen módon kimaradt, de amikor huszonévesen sikerült elolvasnom, akkor tanultam meg, hogy akárhány joghurton, babapólón vagy strandlabdán lehet rajta Pókember, ez a karakter nagyon nem a gyerekeknek szól. Eleve egy olyan felelősségtudat Peter lényege, amit szerintem egyetlen gyerek sem fog fel addig, amíg valami hasonlót meg nem él, és akkor képzeld mellé, hogy a csatornában élő kannibál patkányember is ember, és volt gyerek. Pont ahogy az őrült Norman Osborn fia, Harry is, akinek vállára szakad apja elmebaja és öröksége. Többet nem mondok, megéri az olvasást!

Második lenne a Watchmen. Sokan tisztelik, sokan szeretik, sokan túlértékeltnek tartják, és sokan csak a mozifilm alapján szarozzák. De az tény, hogy Alan Moore a műfaj totális fikázásával megalkotta azt, amiről maga az egész műfaj szól. Baromi szép panel elrendezések, rengeteg mögöttes tartalom, tökéletesen felépített alternatív világ, szinte semmi sincs feleslegesen lerajzolva, mindennek értelme van. Amíg egy átlag Supermen-kötet 20 perc a WC-n, addíg egy Watchmen, ha figyelmesen olvasod, amputálásig elzsibbadt lábakat jelent, tehát vigyázni.

Harmadikként gondoltam a Spawn-ra, hisz mindenki odáig volt a cool karakterért, aki a pokolból jött vissza, útját démonok és levágott végtagok övezik, és Todd McFarlane végletekig túlzó stílusára eleve grafikusok tömegei maszturbáltak, nade nem. A Spawn dolog nagyon gyorsan belefullt a cikiség tengerébe, részben meg is érdemelte, a karakterek kiárusítása ellen kampányoló McFarlane alaposan kiárusította gyermekét azóta. Emiatt mégsem ő a harmadik, hanem…

Neil Gaiman az egyik legjobb kortárs író, elég csak megnézni, mit művelt a DC Swamp-Thing sorozatával, vagy milyen részeket írt a Doctor Who-ba, mégis, a legjobb műve kétségkívül a Sandman. Az első négy kötet magyarul is beszerezhető, és ha az eleje kicsit döcögősen is megy az egyedi mesélés és képi világ miatt, utána garantáltan letehetetlenné válik és örök élményt nyújt. Legalább olyan merészen és szépen nyúl a misztikus és megfoghatatlan dolgokhoz, mint a szuperhősökhöz és a modern világhoz. Páratlan élmény, néhol a lelkedig lemar, és nem tudod, hogy épp röhögsz vagy a refluxtól csuklasz ijedtedben.

Készítette: Tomka