"Egy magyar együttes igenis játsszon magyar számokat": Interjú Rudán Joe-val

írta Csemény | 2015.10.24.

Rudán Joe nem tűnt el, csak átalakult. A jelenleg saját zenekarával turnézó énekessel utoljára 2008-ban beszélgettünk. Azóta pedig történt egy s más, úgyhogy Joe-t, aki holnap a Kalapács zenekarral együtt búcsúztatja a Pecsát, kronologikusan kérdeztük ki az elmúlt évek eseményeiről, új zenekaráról, szólóprojektjéről, valamint az egyéb jelenlegi és egykori formációkról. De a jazz-zel kötött régi barátság és a tengeren túli kalandok mellett a megjelenésre váró kiadványokról is szót ejtettünk.

Hard Rock Magazin: 2007 óta kiléptél a P.Mobilból, a Mobilmániából, és a Pokolgépből is. Látsz valamilyen összefüggést ezek között a váltások között?

Rudán Joe: Az igazság az, hogy talán mindig túl sok volt egy-egy zenekarban a teendő és az elfoglaltság. Utólag úgy látom, előfordult, hogy összeakadtak ezek a dolgok, és van abban igazság, hogy egy seggel csak egy lovat lehet megülni. Sajnos a szervezésben is adódtak olyan gondok, hogy olykor ütötték egymást a zenekarok programjai, valamelyik formáció pedig mindig a kárát látta. Vagy nem tudtam a P.Mobillal menni, mert Pokolgép volt, vagy a Mobilmánia is ütközött a Pokolgéppel nagyon sokszor. De az „i”-re az tette fel a pontot, amikor megcsináltam az akusztikus projektet 2010-ben. És ez együtt sok volt már, nem tudtam ennyi felé szakadni.

De azt hadd tegyem hozzá, hogy a különböző zenekarokban megfáradtak a sztorik. A Pokolgépben énekeltem húsz évet, P.Mobilban tíz évet, a Mobilmániában ötöt. Ha az ember azért csinálja tovább a dolgot, hogy csak menjen, annak úgy nincs sok értelme. Ha nem tudok úgy alkotni, vagy valamiért már nem érzem jól magam abban a környezetben, azokkal az emberekkel, akkor fölösleges magamat megerőszakolni. Nem akarok jó pofákat sem vágni, ha nekem valami nem szimpatikus, akkor azt megmondom, és ez volt például a P.Mobilnál is. Ott egyértelműen az új lemez csúszása volt a probléma, és ment az egymásra mutogatás, hogy ki mit miért nem csinált.

HRM: És a többi zenekarnál mi történt? A Pokolgépnél például kívülről úgy tűnt, hogy egyben van a csapat, és a ’Pokoli mesék’-ig futószalagon hoztátok a jobbnál jobb albumokat. Ott megtört valami?

RJ: Ha bármelyik csapatot megnézzük, nemcsak én jöttem el, hanem jó pár tagcsere történt. Utánam a Pokolgépből kilépett Nagy Dávid és Czébely Csabi, a P.Mobilból is eljött Egon, Németh Gabi, meg Tornóczky Ferike. Aztán ott a Mobilmánia, ami szerintem úgy volt jó, ahogy elindult Vikidál Gyulával és Tunyóval. De hát nézzük már meg, mi az, ami ebből megmaradt. Egyedüli énekesként már nem volt olyan könnyű a feladat, főleg úgy, hogy a zenekarvezető elég erős frontemberi ambíciókkal bírt, amiket én egyre nehezebben tudtam tolerálni. Ha egy zenekarban én vagyok az énekes, akkor nem annyira szeretem, ha mások beleénekelnek, mert akkor minek kellek én oda. Már a Mobilmánia sem az, aminek indult, meg lehet nézni, hogy ki játszik még ott, a Bajnokon kívül már senki sem maradt a zenekarvezetővel. A lényeg, hogy én azért nem vonnék le ezekből a változásokból messzemenő következtetéseket, mert mindhárom zenekar átjáróház lett az elmúlt években.

HRM: A Mobilmánia után villámgyorsan a Dinamit frontembere lettél. Hogyan történt ez a váltás?

RJ: Németh Gábor még Kálmán Gyuri előtt szólt nekem, hogy énekesként számítana rám, csak abban az időben még egy negyedik zenekar már tényleg sok lett volna. Viszont miután kiléptem a Mobilmániából, pár nappal később jött is a megkeresés, de sokat vacilláltam rajta, mert akkor már pontosan tudtam, hogy mivel jár egy nagynevű zenekarban játszani. Kívülről csak a jót és a szépet látja ebből az ember, de hogy mondjam, megjártam én már a hadak útját és a mélypontokat is. Végül mégis elvállaltam, mert Németh Gábort nagyon jól ismerem, és nagyszerű zenészek közé léphettem be. Meg hát tinédzser koromban a Tinédzser dalt sokat énekelgettem, és nosztalgikus élményt is jelentett, hogy élesben is eltolhattam ezeket a dalokat. De amikor a P.Mobilba kerültem, ott is óriási motivációt jelentett, hogy azokat a dalokat énekelhettem, amiket anno Vikidál Gyulával ismertem meg.

HRM: Végül is ma már egyedül énekelsz a Dinamitban is. Mennyiben más ez a helyzet számodra, mint Kálmán Gyurival volt?

RJ: Mindkét verzió jól működött és működik. Gyurival átnéztük a dalokat, és fele-fele arányban elosztottuk őket, általában úgy, hogy ahol lehetett, a refréneket együtt énekeltük. De nem adódtak nehézségek, ahogy mondtam, a régi dalok már rendesen belém ivódtak, a ’Játszd, ahogy akarod’ pedig megtetszett, azt is szeretem, és a magaménak érzem. Nagyon sajnálom, ami itt az utóbbi idők tagcseréit, de nem én vagyok a zenekarvezető.

HRM: Németh Gábor korábban megszellőztette, hogy a Dinamit új kiadványt tervez. Hogyan álltok jelenleg?

RJ: Először a ’Játszd, ahogy akarod’ lemezt tervezzük kiadni az én énekemmel. Részemről a meló megtörtént, felénekeltem. Megjelent a lemez magánkiadásban, a terjesztéssel kapcsolatban Gábornak vannak tervei. Aztán új számokon is dolgozunk, szövegek is vannak, és Totya is küldött már anyagot, hogy énekeljem fel.

HRM: Ha már Dinamit, éppen a 2014-es jubileumi koncerteden mutatkoztatok be. A többi blokkban úgy tűnt, mintha az ’Én ez vagyok’ élő verzióját vitted volna a színpadra, angolszász örökzöldek kíséretében.

RJ: Ez is volt a cél. Azokat a zenészeket hívtam meg, akik írtak a szólólemezemre, de az is hozzátartozik, hogy a határidő miatt akadnak jó páran, akik sajnos nem szerepelhettek a lemezen. Mobilosoktól és Pokolgépesektől is érkeztek volna a készülő dalok, de sajnos nem tudtunk a kiadás miatt tovább várni, sőt még így is csúsztunk a lemezzel. Jó lett volna a buli előtt pár hónappal kiadni, de így alakult. Egyébként a 18 dalban így is 30 olyan barátom működött közre, akikkel korábban együtt zenéltem. Szerettem volna mindenkit meghívni a koncertre is, de nem lehetett. Még így is majdnem öt órás volt a műsoridő, és nem bizonyult könnyűnek a szervezés.

HRM: Hogy nem kaptál agyvérzést?

RJ: Azért kaptam. (nevet) De ha a zenészek jóban vannak, és kellő zenei múlttal, rutinnal, és tudással rendelkeznek, akkor megoldhatók ezek a nehézségek is. Tulajdonképpen itt az én nevem fogta össze a muzsikusokat, és mindenki azért jött, hogy jól érezze magát velem, nem azért, hogy megmutassa, mennyivel jobb, mint a másik. De tervezek még hasonló estet, ami úgy néz ki, jövőre fog átcsúszni, talán januárra.

HRM: Nyílt titok, hogy a koncerten rögzített anyag DVD-lemezen is megjelenik. Mit érdemes tudnunk az új kiadványról?

RJ: Én szeretném, ha karácsonyig megjelenhetne, de még csiszolgatnunk kell. Mivel ötórás a felvétel, meg is kell vagdosnunk. Szerintem a fele lesz körülbelül, ami rákerül, mert egy DVD-t se hiszem, hogy öt órán át elnézegetne valaki. A jelenlegi terv szerint a 43 dalból huszonvalamennyi megmarad, csináljuk a bookletet is képekkel, és azóta készültek máshol is felvételek, amelyeket extraként meg szeretnék jelentetni. Egy-két codás régi sztori is szóba jöhet, amik még nem jelentek meg, például az 1988-as EFOTT felvétele. Emellé lesz CD is a pakkban, hogy lehessen kocsiban is hallgatni, vagy az is beszerezhesse, aki nem akarja látni az ábrázatomat.

HRM: A szólólemezeden inkább a lassabb, középtempósabb bluesos és lírai dalok dominálnak. Hogyan született a lemez, konzultáltál a szerzőkkel, vagy teljes mértékben rájuk hagyatkoztál?

RJ: A szerzőknek szabad kezet adtam, rájuk bíztam, hogy csinálják saját megérzésük és ízlésük szerint, csak fasza legyen. Aztán ebből az kerekedett ki, hogy valamiért mindenki inkább lassabb, középtempósabb témákat írt, és talán háttérbeszorultak a rock ’n’ rollos tempók és a keményebb riffek. Utólag nézve ez azért nehezíti meg a dolgomat, mert a dalválasztásnál jól meg kell gondolni, hány dal kerülhet fel a setlistre. Bulin nem szerencsés túl sok lírai dalt tolni, ha eljátszunk 4-5 számot a lemezről, amihez jön még a Hol van a szó meg a Kopott ház, akkor már a határon mozgunk. De mivel ennyi szerző írt, pont ezért ilyen színes az ’Én ez vagyok’, és ezért is ilyen hosszú. Ki akartam használni azt a kapacitást, ami ráfér egy CD-re, és elég jó anyagok születtek. Én nem vagyok híve annak, hogy minden évben kötelezően jelentessünk meg egy rövid lemezt, akkor is, ha nem vagyunk teljesen elégedettek vele.

HRM: A szólóprojekted mellett már több éve tagja vagy az Atilla Fiai Társulatnak is. Hogyan kerültél a csapatba, és miért kedves számodra ez a formáció?

RJ: Az Atilla – Isten kardja, rockoperában – amit Szörényi Levente írt 1993-ban – ott Mr. Basaryval és Kalapács Józsi barátommal mi voltunk Atilla három fia. A három Józsi. Innen jött az ötlete Kalapács Józsinak. A társulat szó pedig azt hivatott jelezni, hogy az alaptagokon kívül bővülhet a zenészek száma. Aztán kiegészültünk Tóth Renivel, jött Varga Miki, aki annyiszor fellépett már velünk itt az utóbbi években, hogy tulajdonképpen már ő is a zenekar tagja. Összesen tizenegyen vagyunk, Závoti Zoli gitározik Totyával, Gál Péter hegedül, Szebényi Dani billentyűzik, és Talabér Laci és Gábor is minket erősít. A zene pedig teljesen élőben megy, nem alapokra énekléssel. A főcsapás a rockoperák, mint a Szupersztár, az István, a király, a Dobó, a Megfeszített, a Honfoglalás, és ez szélesedik még, de elővehetjük akármelyikünk ismertebb dalát.

HRM: Nemrég még Amerikát is megjártátok. Hogyan sikerült ezt megszervezni?

RJ: A különböző városok magyar közösségeitől jöttek a felkérések. A nyugati parton kezdtünk, és rengeteg helyre eljutottunk a keleti partig, de Kanadában is jártunk. Szerencsések voltunk, mert maradt időnk és szét tudtunk nézni, New Yorkra maradt két napunk, de láttuk a Grand Canyont is, próbáltuk úgy csinálni, hogy ne csak az amerikai színpadokat lássuk. Erről a tengerentúli utazásról órákat tudnék mesélni, itt kevés lenne a hely.

HRM: Felléptél a Szekszárd Jazz Orchestrával is, akik egy másféle vonulatot képviselnek, mint a rockoperák, a metal, vagy a hard rock. Hogyan viszonyulsz a jazzhez?

RJ: A ’80-as évek közepén egy szekszárdi bandába hívtak, akikkel elég sok ilyen dalt játszottunk, a tagok közül egyébként később többen világjáró hajóra kerültek. Itt a zenekarnál előkerültek jazz-sztenderdek, úgyhogy nem idegen tőlem ez a zenei világ. A Jazz Orchestrával néhányszor léptem fel, jazz-klasszikusokat toltunk, és az azért elég jó, amikor megszólal melletted tizenkét fúvós. Viszont nagyon felkészültnek kell lenni, és szépen kell énekelni! Egyébként a harkányi Big Bandben harsonázik a billentyűsünk, mostanában rendszeres vendégük vagyok a koncertjeiken. Ezek komoly darabok, meg kell tanulni őket rendesen, de szívesen foglalkozok vele. Nem szívesen ragadok le egyfajta énekstílusnál, és nagyon sokat lehet tanulni abból, ha kipróbálod magad más műfajokban is.

HRM: Kívülről úgy néz ki, mintha a metal és hard rock zenekarokból kilépve tartalékba tetted volna magad. De a szülinapi koncerteden belegondoltam, hogy órákig Coverdale- és Gillan-dalokat énekelni se piskóta. Szerinted melyik a nehezebb?

RJ: Ez jó kérdés. Mindkettő, de úgy érzem nálam az egyikből jött a másik. Én a nagy öregektől tanultam meg úgymond énekelni, például úgy, hogy felraktam a Rainbowtól a ’Rising’ lemezt, és végigüvöltöttem Ronnie James Dioval, vagy a ’Machine Head’-et Gillannel. Én így tanultam, mert nem oktatták ezt még a ’70-es években. De mondhatnám a Black Sabbathtól a ’Heaven And Hell’ lemezt, vagy a Uriah Heepeket, ezek mind megvoltak nekem, és az összes nagyszerű iskola. Mostanság pedig annyit tudok tenni, hogy nem dohányzom és nagyon vigyázok a hangomra, így  még mennek a régi dalok is hangnemben, nem kell lehangolni a zenészeknek miattam.

HRM: Idén nyáron újra egy rockoperában játszottál.

RJ: Az az érdekes, hogy még sok erdélyi sincs teljesen tisztában Csaba királyfi személyével, mert az iskolákban nem nagyon tanítják, hogy mi az alaptörténet, inkább mende-mondák keringenek róla. A darab már 2011-ben megszületett, és bemutatót is tartottak. Így aki utánanézett, az láthatta és hallhatta, hogy jók a dalok, a történetet szépen megírta Ilián, és zömmel erdélyi zenészek énekelték, hangszerelték és játszották fel, akiknek Csíksomlyó hazai pálya. A debreceni Hajdú Táncegyüttest és a püspökladányi Kenderkóc táncegyüttest nem számítva ketten voltunk a csonka Magyarországról egy többszáz fellépős előadáson. Maga a helyszín is különleges, szakrális, és még a vihar sem tudta az emberek kedvét szegni. Az eddigi legszebb élményemnek tartom, mert az biztos, hogy én soha az életben nem fogok többé ennyi ember előtt énekelni. Tíz évig kéne énekelnem a zenekaros koncertjeimen, hogy ennyi nézőhöz összesen eljussak. Több, mint 200 ezer ember előtt színpadra lépni, ezt nem adja vissza semmilyen felvétel, szinte remegett a lábam, amikor kimentem. Jó lenne, ha tovább élne a Csaba királyfi darab. Eddig konkrétumok nincsenek, de szóba jött egy pécsi vagy egy debreceni előadás lehetősége, és az is lehet, hogy valamilyen lemezen megjelenik majd.

HRM: Ha valaki nem látta volna a művet, kérlek, mutasd be a szerepedet, Látód karakterét! Könnyen tudtál azonosulni vele?

RJ: Én vagyok Atilla főpapja, és tulajdonképpen celebrálom a darabot. Az elején elindítom a cselekményt, aztán szépen levezénylem a történéseket, mint egy pap. A zenéről még annyit, hogy rengeteget dolgoztunk mi is, és az erdélyi csapat is G.Nagy Ilián szerzővel és a hangszerelőkkel, nagyon nagy meló volt benne. Más hangnemekbe kellett transzponálni a dalokat, jöttek komolyzenei kíséretek, kórusok, kemény volt, nem is mennék ebbe bele részletesen. Számomra csak egy szépséghiba adódik, hogy csak a darab feléig szerepelek, de legalább utána tudtam nézni az előadást. (nevet)

HRM: Az Attila Fiai Társulat és a Csaba királyfi mellett idén egyéb koncerteken is felléptél Erdélyben. Hogyan került képbe a Cold Taste, illetve mi motivál arra, hogy más zenekaroknál vendégeskedj?

RJ: A Cold Taste működő együttes, állandó énekessel, engem vendégnek szoktak hívni, ha a repertoárjukba felvesznek egy-egy klasszikust. Fele-fele arányban szoktunk énekelni Molnár Józsival a Hobo Blues Bandtől kezdve a Piramison át mindenfélét. Ha úgy érzem, hogy egy zenekarnak sikerül megütni azt a zenei szintet, amit én vállalhatok, és sikerül jól begyakorolni a dalokat, akkor szívesen fellépek fiatalokkal más formációkban. Énekeltem már például a Radar együttessel, a mosonmagyaróvári PoWeR együttessel, vagy a Transylvania Rock Banddel. De más is szokott kalandozgatni, jó ez egyébként, mert sokat tanul belőle az ember.

HRM: Én úgy látom, a sok kötöttséggel járó állandó zenekari tagságokat leráztad a válladról. Mennyiben segítség számodra ez a fajta szabadság, az, hogy saját turnéra indulsz, és a magad ura vagy?

RJ: Én onnan indulnék, hogy a legtöbb zenekarban mindig valaki más után kellett énekelnem, és bizonyítanom, sőt nem is akárkik után. A Rudán Joe Bandnél viszont most már én választhatom ki azokat a dalokat, amelyek a legjobban eltalálják a közönség ízlését és az enyémet is, meg úgy általában a legjobban működnek koncerten. Egyébként nem szívesen hagyom ki a régi klasszikus hard rock nótákat, de ha a közönségnek esetleg ez az igénye, hogy a magyar dalokat hallja, azzal is tudok azonosulni. Van abban igazság, hogy egy magyar együttes igenis játsszon magyar számokat. A legjobb az, hogy bármihez hozzányúlhatunk, játszottunk olyan együttesektől is, ahol én sohasem voltam tag, például P.Boxot meg Piramist is. De nagyon sokan hiányolták azokat a lemezeket, amelyek velem készültek, gondolok itt az ’Adj új erőt’-re, a ’Vedd el, ami jár’-ra, vagy a ’Kutyából szalonna’-ra. Úgyhogy az a csapda állt elő, hogy van kettő darab kétórás repertoárunk, és nagyon okosan kell majd az idővel gazdálkodni. Ilyenkor jönnek majd vicces dilemmák, hogy akkor most a Dől a lé vagy egy Highway Star jöjjön. De aztán vannak olyan helyek, ahol még nem voltam akusztikus formációval, és erre érkezett igény, úgyhogy valószínűleg akusztikus blokkal fogunk kezdeni, aztán toljuk a keményebb cuccokat. Kisülhetnek hosszú estek is a dologból, Kaposváron például három órát nyomtunk.

HRM: Jelenleg mi különbözteti meg az Akusztikot, a Codát és a Bandet?

RJ: Az Akusztikban Tóth Laci barátommal kettesben játsszuk azokat a dalokat, amik duóban is megszólalnak, a Coda repertoárja leginkább külföldi hard rock klasszikusokból áll. A Banddel pedig azokat a hazai dalokat játsszuk, amit velem ismert meg a közönség az eddigi zenekaraim albumain, de bármelyik kedvenc dalomat is elénekelhetem ezzel a felállással.

HRM: Ahogy arról beszélgettünk, rengeteg zenekarban megfordultál, sokféle felállás, hangzás, stílus van mögötted. Hogyan tudja mindezt egyetlen zenekar visszaadni? Nem okoz ez nehézséget?

RJ: Alapesetben négyen vagyunk Tóth Lacival, Matterrel [Matus Péter, a zenekar dobosa] és Gyenes Attilával, aki szerencsére minden hangszeren játszik, és a basszgitár mellett billentyűzik is. De olykor be tud segíteni Gyenes Máté gitáros mellett Fidó is [Friskó Péter], úgyhogy házon belüli hangszercserékkel meg tudjuk oldani a dolgot. Szerencsére olyan zenészekkel játszom, akiknek nem okoz nehézséget eljátszani ezt a színes repertoárt.

Készítette: Csemény