Visszatértek a nyolcvanas évek: House Of Lords, Stardust - Backstage Pub, 2015.10.15.

írta CsiGabiGa | 2015.10.20.

Már megint este, már megint eső. Dézsávű érzésem van. Mintha dézsávű öntenék... És újra rám tört ez a film noir érzés, ahogy az esőcseppek kíméletlen támadásával harcolva jobbra-balra csapkodnak az ablaktörlő lapátok, miközben én meredten bámulom az előttem haladó féklámpáját, és csak a szemem sarkából látom az elsuhanó útmenti fényeket. De jelet kaptam! Egy HOL rendszámú kocsi fordult elém egy kereszteződésben, és tudtam, ha őt követem, nem késhetek el a ma esti buliról. Hiszen a House Of Lords fellépésére igyekeztem.

A koncert helyszíne a Backstage Pub volt, amiből már előre sejteni lehetett, hogy itt nem számíthatunk többszázas, többezres tömegre. De az a kb. 100 rajongó, akik jegyet váltottak, a cudar idő ellenére a meghirdetett időben ott voltak, hogy a ritka csemege egyetlen percéről se maradjanak le. Hiszen a Lordok Házát csak 3-4 évente láthatja az ember élőben. És ami szomorú, hogy évről évre kevesebben kíváncsiak rájuk. De hát ez az old school rockzene sorsa Közép-Európában. Amíg egy Foreigner-koncert vagy egy Michael Schenker-fellépés érdektelenség hiányában elmarad, addig örüljünk, hogy ezek a veterán rockerek még kiállnak 100 ember elé, és teljes intenzitással, valamint látható élvezettel nyomják le a bulit nekünk.

De vissza az elejére! Mint mondtam, a közönség ott volt időre, de a zenekarnak (állítólag) nem volt kedve a meghirdetett korai időpontban (21 óra) fellépni. Így maradt a kellemes sörözgetés, beszélgetés a haverokkal, nézelődés, rácsodálkozás az ismerős arcokra: egyrészt vannak, akik minden hasonló koncerten részt vesznek, és már szinte régi ismerősként üdvözlöd őket, bár azt sem tudod, hogy hívják; másrészt voltak zenészek is, akik ezúttal a nézőtérről figyelték az eseményeket.

A Stardust bár papíron egy éve alakult (és a tavaszi 80-as évek hajmetal fesztivál alapcsapata volt), ezen az estén debütált önálló műsorával. Így aztán nem csoda, hogy Charlie is eljött megnézni fia fellépését, és én mondom, nem volt szégyenkeznivalója. A zenekar mozgatórugója Horváth Ákos énekes, akinek a 2008-as szólóalbum óta ez a legígéretesebb projektje, és Gellér Tamás gitáros, akit – ha nem marad el az idei turné – majdnem örökös Soto-előzenekari tagnak kiáltottam ki, hiszen az előző két évben Avatar nevű zenekarával ők vezették fel a kiváló énekes produkcióját, és most a Stardust bemutatkozását is Soto előtt tervezték. A koncert elmaradt, a jegyek becserélhetők voltak a HOL-bulira, az előzenekarral együtt.

És a Stardust engem lenyűgözött. S láthatóan nem voltam ezzel egyedül. Műsoruk első felében ízelítőt kaphattam az említett hajmetal fesztivál műsorából is, amin sajnos nem tudtam részt venni, pedig nagyon az én estém lett volna. Volt itt egy kis Poison, egy kevés Starship, csipetnyi Stage Dolls, diszkrét gitárintró után egy leheletnyi Europe, és ha már Ibanez Jem gitár, akkor ahhoz leginkább illően egy David Lee Roth-dal, még a Steve Vai-korszakból. Pazar!

A végére maradtak a saját dalok, ami a műsor szerkezetét tekintve nem volt túl optimális, hiszen az egymás után következő ismeretlen szerzemények egy kicsit leültették a buli végét, de ettől eltekintve remekül illeszkedtek a többi nótához, mind stílusban, mind hangulatban. Ha elszórják azokat a nagy klasszikusok között, nem éreztünk volna színvonalbeli ingadozást, legfeljebb az jutott volna eszünkbe, hogy „Lám, valami még kimaradt a 80-as évekből! Ez kinek is a száma?”

Szóval jó kis hangulatkeltés volt a House Of Lords előtt. Ennek örömére fel is sorolom a „Csillagpor” többi összetevőjét: Nagy György billentyűs, Papp Zoltán basszusgitáros, Kiss Tibor dobos. De ahogy a kaszkadőrmutatványok végén is mondják: „Ne próbáld utánuk csinálni!” (Legfeljebb egyedül, a fürdőszobatükör előtt.)

Setlist:

Love Cries (Stage Dolls) / Just Like Paradise (David Lee Roth) / Unskinny Bop (Poison) / It's Not Enough (Starship) / Girl From Lebanon (Europe) / Live Fast / Blue Jeans Eyes / Shine

Azt mondják, a rák nem válogat. Vagy mégis? James Christian még mindig él! És zseniálisan énekel. Csupán pár másodpercig tűnődtem el azon, hogy ez a saját haja, vagy egy Robin Becktől kölcsönzött paróka, de hogy ilyen frizurája 2015-ben már csak neki van, az biztos. Meg Joe Lynn Turnernek. Nemrég az új lemezük kapcsán azt írtam, hogy a nyitó Go To Hell a legjobb dal, amit a Come To My Kingdom óta írtak. Nos, gondold el, mit érezhettem, amikor ez utóbbi nyitotta a műsorukat!

Az ős-HOL már több mint húsz éve nem létezik, csupán az énekes képviseli a 80-as évek gárdáját. Ez a társaság viszont 2006 óta együtt van, ami nem kis teljesítmény a mai világban. Így aztán műsoruk is elsősorban a fix csapat 2000-es évekbeli diszkográfiáját ölelte fel, a ’World Upside Down’ albumtól az ’Indestructible’-ig. A Stardusttal éppen ellentétes módon a koncert végére hagyták egy csokorban a 80-as évek slágereit. James csak egyszer emelte fel pár másodpercre napszemüvegét, hogy megtekintse lelkes közönségét, aztán nyomta tovább, ahogy a torkán kifért. Zseniálisan énekelt. Vagy ezt mondtam már? A hely adottságait kihasználva többször lement a közönség közé is, külön extázist szerezve az első sorokban állóknak. Igazából leírhatatlan, ahogy röpködtek a jobbnál jobb dallamok, miközben a háttérben B.J. Zampa ütötte a nem hétköznapi ritmusokat, a könnyebb részeknél meg dobálta a dobverőit, hogy egy kis extrát vigyen a produkcióba.

Chris McCarvillról nagyjából ugyanazt tudom elmondani, mint az előző napi Stratovarius-basszerről: folyton mosolygós, közvetlen, jó srác, de azt a fránya basszusszólót nem kellett volna erőltetni. Még ha samplerről ment is alá valami halk szintetizátorkísérlet, és külön nevet is adott a produkciójának (Demon Wheel), akkor sem volt különösebben szórakoztató az egyébként rendkívül technikás bemutató. Jimi Bell gitárszólója már egy fokkal jobban tetszett, ennek én adtam címet magamban: Malmsteen balkézről. Az ötlet onnan jött, hogy a balkezes gitárost – a többi zenészhez hasonlóan – az egykori Malmsteen-énekes Michael Vescera mellől szipkázta el James Christian, amikor gyakorlatilag önmagában, a nulláról szervezte újjá zenekarát. Ráadásul Bell bizony nagyon jól tudja a neoklasszikus futamokat, de remekül egészíti ki azokat bluesos nyújtásokkal, így adva önálló karaktert játékának. De a szólók közül legjobban B.J. Zampa produktuma tetszett, aki szintén samplerre dobolt (ahogy Cozy Powell a régi szép időkben), hiszen a dob végül is mégiscsak ritmushangszer, és önálló szerepeltetése keveseket tud lekötni. Így viszont sokkal élvezhetőbb volt az előadása, amit még egy-két dobverő-trükkel is feldobott.

Igazából a dobszóló után kezdődött a nosztalgiázás, a Blind Faith-feldolgozással (Can't Find My Way Home). Innen aztán már nem volt visszatérés, az első két lemez öt sikerdala zsinórban, a korábban szinte véletlenül elcsöppentett első kislemez slágerével együtt (Love Don't Lie) kielégítették azokat is (vagy nem, sokak szerint lehetett volna több), akik a korai idők dalait sírták vissza. Én megmondom őszintén, bár Gregg Giuffria és a bakelitkorszakom Angel-imádata miatt kezdtem House Of Lordsot hallgatni, a mai modern dalaikat sokkal jobban szeretem. Úgyhogy remekül szórakoztam ebben a másfél órában (is).

És nem csak én. Lőrincz Tibi stresszmentesen csápolt az első sorban, előttem Fischer Laci meredten bámulta a színpad bal oldalát, hogy a balkezes gitáros mozdulatait lefordítsa (jobb kézre és magyarra), tőlem 2 méterre (elvégre itt nem voltak túl nagy távolságok) BZ egyik fülét befogva önfeledten vokálozott a Can't Find My Way Home alatt. A többi rajongó meg ugrált, énekelt, lepacsizott a színpadon állókkal, minden lehetséges módon élvezte az előadást.

A zenészek közvetlensége a koncert után sem apadt el, kijöttek beszélgetni, fényképezkedni a rajongóikkal, szívesen aláírták a hozott CD-borítókat; egyetlen hibájuk az volt, hogy ők nem hoztak magukkal semmit, nem számítottak ilyen lelkes közönségre. Szomorúan könyveltem el a tényt, hogy ezeknek a nagyszerű zenészeknek ilyen kis helyen kellett fellépniük, de amíg kiállnak, és lelkesen tolják végig a koncertet akár 100 ember előtt is, addig a rock örökké élni fog!

Setlist:

Come To My Kingdom / Rock Bottom / Big Money / Go To Hell / Cartesian Dreams / Battle / Basszusgitár szóló (Chris McCarvill) / Call My Bluff / Love Don't Lie / I'm Free / 100 Mph / Dobszóló (B.J. Zampa) / Can't Find My Way Home / Sahara / I Wanna Be Loved / Gitárszóló (Jimi Bell) / Pleasure Palace /// Slip Of The Tongue

Szerző: CsiGabiGa
Képek: Savafan
Köszönet a Hammer Concertsnek!