Egypercesek #10: Leah, H.E.A.T., Like A Storm, Eden's Curse, Issa

írta Hard Rock Magazin | 2015.10.29.

Újra összejött jó pár érdekes lemez az Egypercesekbe, melyeket ezúttal is lényegretörően vettünk górcső alá. Mielőtt Bigfoot doktorral újra visszafordulunk a nagyöregekhez, TAZ ötösfogatában a dallamoké és a fiatalságé a főszerep. Nemcsak a két rocker csalogány, Leah és Issa, hanem a kollega urak is igazi különlegességekkel rukkoltak elő. Végre a H.E.A.T. és az Eden's Curse is megjelentette a várva várt első koncertanyagát. A Like A Storm esetében pedig egy ausztrál hangszerkülönlegesség adja a pikantériát.

Piros ruha, kivont kard, szigorú nézés és kész is a tökéletes csajos szimfometal promókép. Giccses és talán nevetséges a körítés, de nem csak ezért szeretjük McHenry kisasszonyt, ugyanis a nem túl ötletes csomagolás ellenére zenéje egészen meggyőző.

Leah tavaly kúszott be a tudatalattimba, amikor is a Testament főnökével készített egy dalt, ennek apropójából hallgattam bele munkásságába, ami akkor még csak egy lemezt és egy EP-t jelentett. Nagy örömömre egy kellemes hanggal találkoztam, ami azért fontos a frontcsajos bandáknál, mert rengeteg olyan énekesnő ténykedik ezen a vonalon, akinek hangja szó szerint a macska vonyításával vetélkedik. A jó hangtónuson kívül a dalok is rendben voltak, nem kliséhalmazokra épülnek, hanem felfedezhetőek benne egyedi ízek is, úgyhogy pozitív élményekkel eltelve ültem neki az új lemeznek, ami kicsit vakmerően a 2015-ös év legjobb szimfometal albumának lett kikiáltva. Ehhez vajon mit szól Tuomas Holopainen? Bár a lemezt hallgatva nekem úgy tűnik, hogy a Nightwish túlságosan átfordult a sok sípolással és langymeleg dallamokkal kísért giccsparádéba, de azért ne temessük őket, szerintem bőven van még meglepetés a tarsolyukban.

Hogy Leah megfeleljen a saját maga által felállított hatalmas elvárásoknak, körbevette magát sokat látott muzsikusokkal: Timo Somers és Sander Zoer a Delainből ugrott be játszani, míg az örökmozgó Barend Courbois a Blind Guardian lemezfelvétele közben szakított időt a gyönyörű vörös angyalra. Persze gyorsan hozzátenném, hogy a dalokat és a szimfonikus zenekari  részeket Leah írta, sőt a hangszereléssel kapcsolatos dolgokban is övé volt a döntő szó, de ebbe azért Timo Somers is besegített. A ’Kings & Queens’ ennek köszönhetően egy erős anyag lett, ami a szokásos szimfonikus metal paneleken kívül progresszív elemeket is felvonultat, bár a rengeteg 6-7 perc körüli szám között azért akad olyan is, amire ráfért volna egy-két vágás. Némelyik túlságosan hosszú, nincs bennük annyi ötlet, hogy szórakoztatóvá tegyék a perceken keresztül tartó utazást a keleties és kelta ízekkel megbolondított világban, ahol találkozunk Within Temptation-utánérzéssel átszőtt dalokkal (Enter The Highlands), azonban mégis az Enya munkásságát idéző világzenés megoldások dominálnak a lemezen. Nem véletlenül hívják egyesek a „metal Enyának a kanadai énekesnőt.

Az album műsoridején kívül a hangzáson kellett volna még faragni kicsit, a dobok elég erőtlenül puffannak, de a gitárok is lehetnének agresszívabbak, marhatnának jobban. Ennek ellenére stíluson belül mindenképpen egy kiemelkedő alkotás a 'Kings & Queens', de azért így sem 2015 legjobb szimfonikus metal albuma. Hogy megelőzzem az unalomba fulladást, jöjjenek az ajánlott dalok: Arcadia, Angel Fell, Enter The Highlands, Heart Of Poison, Palace Of Dreams, Remnant.


Míg néhány éve elsősorban az a kérdés foglalkoztatott, hogyan lehetséges, hogy az 5 milliós Finnországban szinte minden bokorból előugrik egy kiváló rock/metal csapat, addig mostanában arra keresem a választ, hogy miért a skandináv térségből bukkannak elő a jobbnál jobb dallamos rock zenekarok. Erre gyakran az érintettek sem tudják a választ, ilyenkor a sötét tél ellensúlyozásával magyarázzák rendíthetetlen optimizmusukat és jókedvüket. Ha így van, akkor nagyon remélem, hogy az éghajlat még sokáig nem változik abban a térségben, ugyanis szükségünk van az olyan fiatal, tehetséges dallamos rock bandákra, mint a svéd H.E.A.T., akik nemrég rukkoltak elő első koncertlemezükkel.

Azt már tavaly summázhattuk, hogy ezek a srácok bizony megérkeztek az élmezőnybe, hiszen lemezről lemezre egyre magasabbra rakták a lécet, és a ’Tearing Down The Walls’ című albumuk már egyszerűen zseniális lett. Sokkal változatosabb, mint az előző alkotásaik, így érthető, hogy ezek után már csak egy jó koncertlemezre volt szükség. Nos, most ezt is megkaptuk, igaz csak hangzóanyag formájában, pedig a bulin a kamerák is forogtak, amit a promóciós időszakban kiposztolt videók is alátámasztanak. A felvétel a csapat első headliner turnéján készült a londoni The Garage színpadán, és nagy meglepetésre úgy szól, mintha egy hatalmas arénában játszanának a fiúk. Ez a keverésért felelős Tobias Lindellnek köszönhető, akinek produceri munkájával készült a H.E.A.T. legutóbbi két lemeze is.

A műsor a 1000 Miles és a Late Night Lady című dalokat leszámítva az Erik Grönwall-lal készült albumokra támaszkodik, ami egyáltalán nem rossz pont, hiszen ezek a legsikeresebb korongaik, azonban szívesen meghallgattam volna mondjuk egy Beg, Beg, Beget, de egy Never Let Go is jólesett volna a korai időkből. Helyettük viszont van pörgős nyitódal a Point Of No Return formájában, pattogós Better Of Alone, Hammond-alappal megtámogatott Inferno, de az erősen ’80-as éveket idéző Downtown is bekerült a kalapba. Mindez természetesen hatalmas profizmussal előadva, a felvétel pedig autentikusan adja vissza a H.E.A.T. koncertek hangulatát, ahol a fiatalos energiától majd szétszakad a színpad, melyben a lelkes közönség is nagy szerepet vállalt féktelen tombolásával. Még azt sem lehet hallani, hogy egy gitárossal, Eric Riversszel működik a banda (Dave Dalone az ’Adress The Nation’ után kilépett), Jona Tee billentyűi vaskosan megtámasztják a dalokat, így a korábbi számokhoz is elegendő az egygitáros felállás. Nem nagyon lehet belekötni az anyagba, hiszen minden másodperce profi, nem véletlen, hogy a fiatal svédekről olyan rutinos rókák vesznek manapság példát, mint a P.Boxban és az Omenben is bizonyító Koroknai Árpi, aki a legutóbbi ’Mindenekfelett’ album kapcsán hintette el egy interjúban, hogy nagy inspirálói az északi srácok. És hogy mikor hallhatjuk a csodabogár svédeket idehaza? Jó ég se tudja, azonban amint elérhető közelségbe kerül egy H.E.A.T. buli – gondolok itt elsősorban Bécsre –, úgy gondolom, azonnal rá kell mozdulni. Addig pedig marad a ’Live In London’ és egy üveg sör a hűtőből.


„Né’ má’! Vuvuzela metal!” – mosolygok meglepődöttségemben, mire azonnal jön a válasz, hogy: „Nem, nem. Ez didgeridoo!”

El tudom képzelni, micsoda értetlenséget okoztam ezekkel a hangszernevekkel, de ne aggódjatok, én sem tudtam, miről van szó, amikor megérkezett a helyesbítés a menyasszonyomtól, aki nélkül nem jöhetett volna létre ez az írás. Na de zárójel bezárva. Mielőtt azt hinnétek, hogy ez megint valami csajozós glam/hard rock, gyorsan leszögezném: nem erről van szó. Aki a 2010-es foci vb-t naprakészen követte, annak a vuvuzela méhrajra emlékeztető, duruzsoló hangja valószínűleg még a most is a fülében zúg, azonban míg ez a dél-afrikai hangszer inkább bántja a fület, addig az Ausztráliában oly’ elterjedt didgeridoo (magyarul didzseridu) inkább melengeti hallójáratainkat. Ez a hang volt az, ami miatt felfigyeltem az új-zélandi Like A Storm fiaira is, hiszen érdekesen ötvözik zenéjükben ilyen formában az ősi, népi hagyományokat a modern rockkal, metallal. A csapatot három testvér, Chris, Matt és Kent Brooks alapította 2005-ben, idén megjelent ’Awaken The Fire’ című lemezük pedig már második a sorban, ami elsősorban a 2012-es ’Chaos Theory’ EP dalaira épül, ugyanis kisebb változtatások után hét dal került fel erről az új korongra. A srácok a kezdeti új-zélandi sikerek után hamar kinőtték a kis szigeteket, úgyhogy kihasználva kanadai gyökereiket átmentettek egy szelet egzotikumot Észak-Amerikába és ott folytatták sikersztorijukat. Olyan zenekarok társaságában turnéztak már az Államokban és Európában, mint az Alter Bridge, a Shinedown, a Korn vagy a Black Veil Brides.

Sokak számára a banda zenéje kicsit kommersznek és divatosnak tűnhet, ezt az érzetet a modern fizimiska és a nu metalból, valamint a metalcore-ból kölcsönvett screamek tovább fokozhatják, ezt leszámítva viszont azonnal megjegyezhető dallamok és az igazi unikumnak számító ősi hangszer jelenléte miatt emlékezetes a csapat teljesítménye. Dalszerkezetek terén nem agyalták túl a dalokat a srácok, a szokásos verze-refrén-verze körforgást kapjuk, néha egy keményebb kiállás is beszalad, gitár- vagy egy váratlanul jött didgeridoo-szólóval, csakúgy, mint a lemez talán egyik legjobb dalában, a Love The Way You Hate Me-ben. Üde színfolt még a southern rockos Wish You Hell is, de rengeteg meglepetést hordoz magában a Gangster's Paradise is, ami a népszerű amerikai rapper, Coolio dalának a feldolgozása. Az új-zélandi fiúk azért az előző EP dalaihoz írtak még pár erős tételt, ilyen a nyitányként érkező Chaos vagy a lírai Ordinary, ami kicsit megnyugtatja a felfokozott hangulatot a lemez közepéhez érve.

És hogy mire viheti az új albummal a Like A Storm? Nem tudni, hiszen ebben a zenekarokkal túltelített világban különleges és egyedi dolgot kell felmutatni a naggyá váláshoz, ami a srácok zenéjében valamilyen szinten megvan, azonban jobban rá kellene feküdniük a didgeridoo-vonalra és azt sokkal elmésebben beépíteni a zenébe. Ha így tesznek és még a szerencse is melléjük pártol, akkor hamar főbandaként járhatják a világot.


Végre! – kiálthatnak fel a brit zenekar rajongói, ugyanis hosszas várakozás után megérkezett a banda első koncertkiadványa. Thorsten Koehne gitárossal tavaly készítettünk egy interjút, amiben beismerte, hogy még a Michael Edent és Alessandro Del Vecchiót is magába foglaló felállással volt tervben egy élő anyag összerántása, azonban vízumproblémák miatt az olasz billentyűs lemaradt a buliról, így a terv meghiúsult. Azóta viszont történtek személyi változások a bandában, hiszen a 2013-as ’Symphony Of Sin’ lemezre már új énekessel, az idehaza is ismert Nikola Mijiccsel fordult rá a gárda, illetve a Power Quest feje, Steve Williams is csatlakozott a producerkedést választó Del Vecchio helyére. Nem is jöhetett volna jobbkor tehát egy élő fellépés rögzítése, hiszen a friss vér még fáradhatatlanul kering a srácok ereiben, ráadásul Pete Newdeck dobos is kiszállt tavaly, úgyhogy most John Clelland is megmutathatta magát a felvételen. Ennek és természetesen a zenészek profizmusának köszönhetően egy gyilkos, 100 perces koncertanyagot adtak ki ’Live With The Curse’ címmel, amit Glasgowban rögzítettek a Classic Grand színpadán, a legvérmesebb Curse-rajongók előtt, akik között még Japánból érkezett fanatikusok is akadtak. Így a kémia azonnal létrejött, miután a srácokat bekonferálta a népszerű rádiós DJ, Tom Russell, majd pedig berobbant a legutóbbi lemez címadója.

Az albumokat általában a hitelességet megtartva polírozza fényesre Dennis Ward, aki már jó ideje dolgozik az Eden’s Curse-szel, úgyhogy ezúttal sem hibázott, hiszen egy energikus, ám a hibákat el nem rejtő „száundot” csiholt ki az anyagból. A közönség frenetikus, hihetetlen lelkes támogatása nagyon jól szűrődik át a hangszórókon keresztül, bár itt érdemes megjegyezni, hogy eredeti, telefonos rajongói felvételeket nézegetve hamar kiderül, hogy ezen a téren kicsit csaltak a fiúk, hiszen skót testvéreink bizony nem tartoznak a legvadabb rajongók közé, ezért a technika segítségével rá kellett segíteni buzdításukra. De ez nem zavarta a csapatot, mert egy vaskos és jó dalokkal telepakolt műsort rittyentettek Glasgowban, amiben új és régi szerzemények mesteri keverékét kapjuk. Nikola előadásában nemcsak saját dalai, hanem még az olyan Curse-klasszikusok is nagyon jól szólalnak meg, mint a Masquerade Ball, a Trinity, vagy a koncertet záró Angels & Demons. Énekét a vokálozás terén is aktív és kiváló teljesítményt nyújtó Paul Louge basszeros-zenekarvezető és Steve Williams is megfejelte, a méltatlanul alulértékelt Thorsten Koehne gitáros pedig élőben is bizonyította, hogy képességei és témái alapján a hard rock húrvarázslók élmezőnyében kellene lennie. És hogy az új dobos személye se maradjon ki, nos, John Clellandre sem lehet panasz, becsülettel eljátszotta a Pete által írt témákat, mindenféle bizonytalanság nélkül, úgyhogy innentől kíváncsian várom mit tud majd hozzátenni a banda következő albumához, ami a hírek szerint jelenleg is készül.

A ’Live With The Curse’ egy kiváló koncertanyag, ami ugyan nem makulátlan, de bármiféle apró baki felemlegetése felesleges szőrszálhasogatás volna, úgyhogy ehelyett inkább élvezzük a csapat történetét körbeölelő 100 perces utazást és reménykedjünk, hogy egyszer idehaza is megtapasztalhatjuk élőben ezt az élményt.


Nagyon gyorsan dolgozik a gyönyörű norvég üdvöske, Isabelle Oversveen, hiszen 2010-ben debütált, ám a most bemutatásra kerülő ’Crossfire’ már a negyedik lemeze a szőkeségnek. Míg az első albumok évente követték egymást, addig az új korongra közel 3 évet kellett várni, a legutóbbi ’Can’t Stop’ ugyanis 2012-ben jelent meg. Ebből akár arra is következtethetnénk, hogy egy végletekig csiszolt, érett produkció kerül most terítékre. Természetesen ezúttal sincs baj a dalok minőségével, hozzák a kötelező, slágeres AOR védjegyeket, mégis úgy érzem, a végeredmény kicsit langyos lett. Issa kisasszonytól eddig sem állt távol a pop világa – elég megnézni egy-egy Britney Spears beütésű klipjét –, de most már a zenében is a nagyon rádióbarát, ragadós megszólalásra fókuszál. Mindezt nem azért mondom, mert rossz a lemez, igazából hallgattatja magát rendesen, sőt talán az eddigi leginkább függőséget okozó korong a norvég énekesnő diszkográfiájában. Ennek ellenére nekem hiányoznak az olyan igazán rockos nóták, mint a How Will I Konow, a What Does It Take, vagy amilyen a Can’t Stop volt – csak hogy mindegyik lemezről hozzak egy példát.

Issa egyébként baromi jól csinálja a dolgait, gondolok itt arra, hogy minden albumot más zenészekkel hoz össze, így nem lesz egyforma a lemezek zenei világa. Most például Alessandro Del Vecchiót, valamint olasz barátait hagyta hátra, úgyhogy ezúttal James Martin, Tom Martin valamint Michael Crusie adják a talpalávalót, rajtuk kívül pedig ráadásképpen rengeteg vendéget is meghívott. Tiszteletét teszi Robert Sall a Work Of Artból, Steve Overland az FM-ből, aki egy gyönyörű duettet énekel (Raintown) a szőke énekesnővel, az Eden’s Curse egykori dobosa, Pete Newdeck vokálozni ugrott be, de természetesen a jó barát, Alessandro Del Vecchio is szerepel az albumon, az Electric Light-ban szólózik egyet. A vendégzenészeknek és természetesen a más koncepciónak köszönhetően tehát ez a lemez sem hasonlít a korábbiakra, sokkal dallamosabb lett elődeinél, gyakrabban bukkannak fel a billentyűszólamok a háttérből, de a vaskos és ötletes vokálok is nagyot dobnak a végeredményen. Azon viszont érdemes lett volna még agyalni egy kicsit, hogy a számok milyen tempóban zakatoljanak, hiszen az albumot végigpörgetve kis túlzással mindegyik dal kvázi középtempóra van belőve. Kivételt a korábban említett ballada, a Raintown, valamint a címadó Crossfire jelent, és talán még az Only You tud felpörgetni a lemez végén. Vixen- és Heart-rajongóknak, valamint az egyéb dallamos zenéket kedvelőknek kötelező vétel a ’Crossfire’, de aki jobban szerette a ’Sign Of Angels’ és a ’The Storm’ karcosságát, az először csak óvatosan próbálkozzon az új anyaggal!