Méltó megemlékezés - méltatlanul kevés ember előtt: Mindenki menjen a PeCsába! - Városligeti Napozórét, 2015.09.17-20.

írta CsiGabiGa | 2015.10.04.

Miskolci gyerek lévén a budapesti Ifipark 1984-es bezárása csupán egy újsághír volt számomra, hiszen sohasem jártam ott. Mi a miskolci Ifiparkban láttuk a P. Mobilt, a Skorpiót, az Eddát, a Hobót, a Karthagót, a Beatricét vagy az ős-Bikinit. '87 óta azonban Budapesten élek, úgyhogy a PeCsa 30 évéből 28 engem is érintett. Ezért szomorú és fájdalmas számomra, hogy a Budai Ifjúsági Park után ezt a másik kultikus koncerthelyszínt is végleg bezárják.

Az Ifipark helyén is teljesen más épült idővel (Várkert Bazár), de legalább az egy évvel később megnyitott Petőfi Csarnok átvehette a szerepé mint koncerthelyszín. 30 év alatt sok kormány sok rossz döntése kellett ahhoz, hogy eljusson mai állapotába – hogy már nem érdemes felújítani. De a legrosszabb döntésnek azt tartom, hogy kiállítás-komplexumot építenek a helyén. Amikor a Budapest Sportcsarnok leégett, újjáépítették, és mindegy, hogy Papp László Budapest SportArénának hívják (mert mindent bele kellett gyömöszölni a névbe), nekem mindig csak BS marad. A funkciója ugyanaz azóta is: sportrendezvények, nagyszabású koncertek helyszíne. De a párszáz, maximum ezer fős rockkocsmák és a tízezres Sportaréna között a PeCsa megszűnése után nem marad semmi!

Pedig micsoda jó koncerteket láttam itt! Queensryche, Stratovarius/Symphony X/Thunderstone, Yngwie Malmsteen, Joe Bonamassa, Asia, Hammerfall/Krokus/Poodles stb. A rengeteg magyar bandáról nem is beszélve! Persze ma már ezek a zenekarok sokkal kisebb helyekre jönnek hozzánk, de a Whitesnake, vagy a 3 hónapja teltházas bulit adott Toto nem tudom, hova mehetne ezek után… Majd az idő megmutatja. Talán marad a Syma Csarnok, ahol még jól hangosított koncertet nem hallottam. De reméljük a legjobbakat, hogy ha kell, felnőnek a feladathoz!

Azt hiszem, végső soron egész jól levezethető közgazdaságtanilag a folyamat, ahogy a szocialista rendszerben a feszültség levezetésének szelepeként létrehozták a Budai Ifjúsági Parkot, mint a Nemzet Kloákáját. (Ha Nagy Feró volt a Nemzet Csótánya, akkor ez a hasonlat pont szinkronban van az akkori állapotokkal.) De – képletesen szólva – „kitörölni már senkinek sem volt kedve”, így a felújítás rendre elmaradt, és egy szép napon be kellett zárni. De felépítették helyette a Petőfi Csarnokot, ami fokozatosan átvette a szerepét. Rockklubok alakultak, Csillagfény Diszkó és Old Boys koncert volt minden héten. És persze volt egy nagyon jó koncerthelyszín, ami az említett közepes nézőszámú koncerteknek helyet adhatott. De hiába volt a rendszerváltás, a fene nagy demokráciában sem volt soha pénz a karbantartásra, felújításra, így inkább a már kellőképpen lerobbant épületet kiadták üzemeltetésre. „Gebinbe”, ahogy régen mondtuk. Csakhogy a vállalkozónak sem volt elég pénze a huszonvalahány év kárainak helyrehozására, ezért inkább csak kihozta még, amit ki lehetett az épületből. De a PeCsa sorsa megpecsételődött: 30 év után az Ifiparkhoz hasonlóan bezárja kapuit, lebontják, és más épül a helyére.

Amikor véglegessé vált ez a dolog, Köves Gábor koncertszervezőnek támadt az az ötlete, hogy méltóképpen kellene elbúcsúztatni a kultikus épületet, jórészt a zenei élet olyan kiválóságaival, akik kötődtek anno a PeCsához. Hogy a jelenlegi üzemeltető miért nem állt az ügy mellé, nem tudom. Szerintem lehetett volna egy észszerű kompromisszumos megoldást találni az ingyen rendelkezésre bocsátás és az olyan horribilis bérleti díj között, amelynél olcsóbb volt a PeCsa szabadtéri színpada mögött 50 méterrel újra felépíteni egy színpadot és kivinni oda az infrastruktúrát (áram, WC, kerítés). Ráadásul a járulékos bevételektől is elestek, külsős vendéglátósoknak adták azt a bevételt, amit a PeCsa vendéglátó egységei realizálhattak volna. Persze ettől megemelkedtek a költségek, amit kvázi magasabb jegyárakkal próbáltak kompenzálni.

Itt viszont a szervezők követtek el több hibát. Először is szerintem nem volt túl szerencsés az időpontválasztás. Ugyanezen a hétvégén volt a Street Food az Andrássy úton, a Nemzeti Vágta a Hősök terén, továbbá egy 40 éves jubileumi Piramis-koncert a Barba Negra Trackben, és egy 25 éves jubileumi Republic-koncert a Budapest Parkban. Másodszor a jegyárat a sokszereplős fesztiválhoz képest olcsón, de egy szólókoncerthez képest drágán állapították meg. Az elővételben 10.000 forintos négynapos bérlet egyáltalán nem volt drága, ha azt vesszük, hogy a Szigetre már 13.000 volt a napijegy. De szeptemberben, munkanapokon már senki nem megy fesztiválozni, és hétvégén is azt láttam, hogy inkább mindenki kijött a kedvence koncertjére, aztán hazament. Kevesen voltak, akik hozzám hasonlóan igyekeztek az eredeti elképzelésnek megfelelően végignézni a PeCsa 30 éves történelmének ezt az összefoglalását.

Ezért aztán a másik oldalról a kitelepült vendéglátósok sem jártak jól: a kifizetett helypénzekért nem a remélt forgalmat kapták cserébe. Volt, aki péntek este össze is pakolt, és szombattól áttelepült a Street Foodra. Valószínűleg a koncertszervező is bukott az üzleten és a PeCsa is tisztességes bevételtől esett el a „sokat akar a szarka” elve miatt. Akkor ki járt jól? Azok az emberek, akik mindennek ellenére eljöttek, akár egy, akár 4 napra, vagy csak 1-2 kedvencük koncertjére, mert a színpadon leadott műsoron semmit sem lehetett észrevenni a háttérben zajló háborúkból. Minden tiszteletem a koncerten részt vett zenészeké, akik emberileg jelesre vizsgáztak, amikor teljes odaadással lenyomták a bulit azon emberek előtt, akik megtisztelték őket jelenlétükkel és figyelmükkel.

Hogy a műsorról is mondjak valamit: a fesztivált Schrott Péter Tűzmadár-énekes projektje, a Continoom nyitotta. Nos, szerény véleményem szerint a Tűzmadár zenéje közelebb állt volna az itt felvonult zenekarok produkciójához, de talán éppen a változatosság volt a szempont, amikor ezt a dubstep-metalt mutatták be a közönségnek. Mindenesetre élőzenés koncerten furcsa volt ez a playback ritmusalapokra élőben játszó 3 fiatalember. De ha valaki fogékony ezekre a kísérletezős zenékre, annak kellemes hallgatnivaló volt. Hardcore Maiden-rajongók viszont garantáltan hánynának tőle!

Őket Gidófalvy Attila 30 évnyi hibernálás után feltámasztott Fáraója követte. Gidó egyébként a 4 nap alatt háromszor is fellépett, kétszer elénekelte a Szóljon a rockot, egyszer meg a Csaszti-Lasztit. Szóval a fesztivál egyik legaktívabb résztvevője volt. A soproni Moby Dick, a magyar thrash metal – és ha az 1980-as megalakulást tekintjük, egyáltalán a magyar metal – úttörőjeként jó barátságba került a punk rock hazai apostolával, Nagy Feróval, így többször játszottak a Beatrice előzenekaraként. Most is így tettek, Smici, Mentes, Göbl Gábor és Hoffer Péter 1992 óta nyomják ebben a felállásban, kisebb megszakításokkal. Én ugyan nem vagyok a műfaj híve, de amikor a koncert végén előkerültek a legnagyobb számok, az Ugass kutya, a Pokol rock, a Gazember és a Keresztes vitéz, én is bemozdultam.

Nagy Feró a baboskendőt babos nyakkendőre cserélte ugyan, és nem mindenki örül megélhetési celeb szerepléseinek, de ezen a koncerten ő is kitett magáért. Láttam már többször a Tabánban, volt olyan, hogy – udvariasan mondva – nem volt már szomjas, és lenyomott egy haknit, sok hibával, sok káromkodással. Most egy hibátlan bulit csináltak, kezdve a hangulatkeltő playback Ramones-slágertől (Blitzkrieg Bop) a 70-es évek koncertjeinek őrületét idéző Üzeneteken át („Kedves álomképpel... / Az íróasztalt elérte... / Csóró gyerek voltam, nem volt pénzem...”) egészen a popkultúra részévé vált Azok a boldog szép napokig. De volt itt a korai időkből Nem kell, Nagyvárosi farkas, volt a kultikus XX. század, voltak a csajozós dalok, a Ronda lány („Jöjjön hozzám minden ronda lány. A szép csajokat, úgyis lenyúlják.”), A szépség agressziója („Lehetetlen megkapni minden lányt, de törekedni kell rá.”), A balfék fiú balladája („Gyalázatos módon meggyömöszöltek, nem baj, én így is szeretlek.”), és még egy Neoton-paródia is idefért („Amikor húzogatod, olyan jojó.”), az ős-Bikinit idézve.

Apropó ős-Bikini: a Dolinát például már nagyon régen hallottam élőben, utoljára éppen az emlegetett miskolci Ifiparkban. Aztán amikor legközelebb gyanútlanul elmentem egy vasgyári Bikini-koncertre, akkor már D. Nagy Lajos volt az énekes, én meg csodálkoztam, hogy hova kerültem. Szóval most a Dolina régi emlékeket ébresztett. Ahogy a Bikininek írt Mielőtt végleg elmegyek, vagy a Fagyi is, de a Cipő emlékére előadott Repül a bálna volt az igazi katarzis. A „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás”-t meg már rutinból énekeltük. Elvégre az ott lévő közönség nagy része még abban a korban nőtt fel, amikor ez a pártállam szlogenje volt. Magasvári Viktornak a Vissza a jövőbe filmet idéző gitárszólója a Johnny B. Goode-ban, vagy Nagy Hunor Attila (’Kisferó’) dobszólója is értő fülekre talált. Összességében utoljára akkor élveztem ennyire Beatrice-koncertet, amikor még Gidófalvy is tagja volt a zenekarnak, és én még porbafingó általános iskolás lázadóként büszkén kötöttem fel az úttörő nyakkendőm helyett estére a baboskendőt.

Pénteken a tavalyi „Fezenre veled” nyertese, a Prey kezdte a programot, gyakorlatilag a dolgozókat szórakoztatva. A közönség csak a Takáts Tamás Blues Band koncertjére kezdett el szállingózni. De milyen jól tette, aki már ilyen korán eljött! Tomi a humorával levette a lábáról a közönséget, a „Pataky Attila dal”-on (Ufót lát a jeti) még mindig röhögök. Utolsó, ’Ébredj fel’ lemezének dalai (Leszel te még milliomos, Privatizációs blues) mellett eljátszotta korai nagy slágereit is (Zakatol a vonat, Pocsolyába léptem, Megöl a vágy). És amikor meghallotta, hogy a Kalapács és az Akusztika visszalépése miatt több ideje van játszani, boldogan nyomott egy negyedórás ráadást.

Az őt követő Lord pedig a tervezett fesztiválprogram helyett egy teljes koncertet nyomott le szép számmal összegyűlt rajongóinak, hogy a maradék üres időt kitöltsék. Ekkor hangzott el másodszor a fesztiválon az a bizonyos Szóljon a rock. A Lord pedig hozta a formáját: a nemzeti érzelmeket tökön ragadó Itthon vagy otthon mellett elnyomták a Hazámat is a ’Kifutok a világból’ albumról, az ’Örökké’ lemez legnagyobb slágerein (Engem ne várjatok, Neked soha nem elég, Próbáld meg újra, Képzeld el, Örökké) kívül eljátszották a 80-as évek Lord-himnuszait is (Tépett álmok, Virágdal a XXI. századból, Az utca kövén, Kisfiú, Nem kell); az elmaradhatatlan Vándor után pedig a ráadásban kifutottak a világból, hogy átadják helyüket a Skorpiónak.

Frenreisz Károly és csapata mostanában csak évi 1-2 koncertet vállal el, úgyhogy rajongóiknak mindenképpen érdemes volt megragadni az alkalmat. Azon kívül, hogy kicsit rövidnek tartottam a műsorukat, főleg az előttük szereplő Lord koncertje után, nem lehetett belekötni a produkcióba. A szokásos két öntömjénező dal (Mi vagyunk a Skorpió és Azt beszéli már az egész város) közé szorított bő egyórás műsorban felcsendült a Szevasz haver, a Rongylábkirály, a Vezess át az éjszakán, a Vén koldus, a De jó lenne haver, ha leszállnál a csajomról, az Így szólt hozzám a dédapám és a Folyóparton ülve.

Balladából ezúttal csak egyet kaptunk (Ha érinted a két kezem), azt is csak azért, hogy Karesz megfújhassa kicsit kedvenc szaxofonját, viszont Németh Gábor Tanár Úr rendesen megforgatta dobverőit a neki szentelt pár percben, dobszóló fedőnév alatt. Tátrai Tibusz most is bejött a program második felére, hogy a trió felállású Új Skorpió dalait teljesen új értelmezésben adják elő: Szűcs Antal Gábor, Tátrai és Pálvölgyi Géza felváltva szólóztak a dalokban, ezzel nyerve el a közönség csodálatát. A Skorpió-koncert után az Old Boys Chuck Berry, Status Quo és más hasonló feldolgozásokkal elevenítette fel a régi klubhétfők házibuli-hangulatát.

Apropó Kalapács. Nem akarok rosszmájú lenni, de hogy pár nappal a fesztivál előtt visszalépett, majd a kezdés napján meghirdette a PeCsa, hogy az „Igazi Búcsú” egy hónap múlva lesz, a Kalapács 15 éves jubileumi koncertjével zárnak. Hát mit mondjak?! Pénzből él az ember, még ha rockzenész is. De hogy miért kellett lemondani az itteni fellépést, hacsak nem egy aljas apró betűs rész miatt, azt nem értem. Az meg már csak hab a tortán, hogy a tavasszal még a Stormwitchcsel meghirdetett jubileumi koncerten Rudán Joe lesz az előzenekar. Minden tiszteletem Joe-é, egyik kedvenc magyar énekesem, de ez kicsit olyan, mint mikor májusban a Spencer Davis Group helyett beugrott a P. Mobil az Omega elé.

[Mivel  a  Kalapács  és  az  Akusztika  koncertjét  nem  a  zenekar, hanem  a  szervező mondta  le,  a  fenti  bekezdés  prekoncepcióiért elnézést  kérünk! - szerk.]

Bevallom, szombaton már én sem vettem a fáradságot, hogy nyitásra odaérjek, inkább szexszel kezdtem a napot, és az Unisexszel folytattam a fesztiválozást. Erdélyi László popzenekara azért érdemel említést egy rockmagazinban, mert megújult formájában olyan zenészekkel nyomja élőben a slágereket, mint Jülek Tamás gitáros, Donászy Tibor dobos, vagy az ex-Omen basszer Ács Bandi. Az őket követő Auróra viszont a Beatrice utáni első punkzenekar volt, akik megint csak rendesen odatették magukat, boldogan játszottak ráadást is, nem törődve az esetleges csúszással. Én a Beatrice-korszakom után lejöttem a punk anyagokról, úgyhogy az Auróra és a Tankcsapda már nem érintettek meg különösebben, de láthatóan jó kedvvel tolták, a közönség önfeledten pogózott rájuk. Engem legjobban a Bryan Adams-féle Summer Of ’69-ra (nem véletlenül) erősen hajazó ’88 telén ragadott meg a műsorukból.

Őket a Vincze Lillával kiegészült Solaris tagjaiból alakult Napoleon Boulevard követte, akik igencsak megleptek új felállásukkal. Az eredeti gárdából Lillán kívül csak Pócs Tamás maradt, aki magával hozta a Tompoxból Mátyás Szabolcs gitárost, míg billentyűsként a ZBB-ből Nagy ’Liszt’ Zsolt csatlakozott hozzájuk, biztosítva, hogy az Erdész Robi által megálmodott dallamok megfelelő köntösben jelenjenek meg ezúttal is. Jöttek is sorban a régi nagy slágerek (Ugye, eljönnek a repülők?, Szállj velem, Álmodtam csillagot, Júlia nem akar a földön járni), még a „Nem-Lilla” korszak legnagyobb slágerét, a Legyetek jók, ha tudtokot is előadták. Az Európa visszavár a napi történések tükrében új értelmet nyert, a Mylord pedig az össznépi éneklés mintapéldája lett.

És jött számomra a fesztivál legnagyobb tombolása, a debreceni P. Box és Vörös István koncertjén az első sorban adtam ki magamból a feszültséget. A Pandora's Box legutóbb a Uriah Heep előtt elég karcsú időt kapott, ráadásul akkor jelent meg a 'Mindenekfelett' lemezük, így arról igyekeztek több dalt is bemutatni. Most csupán 2 új dal került a repertoárba (Fordul az életem, Ébredj), mellette viszont bővült a „besztof”-ra fordítható idő. Mindjárt az új lemez nyitódala után a PeCsa emlékének ajánlva megkaptuk Cserháti Pityi hattyúdalát, a Veled múljon elt. Szerintem az újjáalakult zenekar legjobb száma a mai napig. De aztán előkapták a régi slágereket is: Ingajárat, Maradj a vonalban, a Varga Miki-korszak legnagyobb dala, a csak kislemezen megjelent (majd az ’Ómen’ CD-verziójára bónuszként felkerült) Halálkatlan, az új lemezen feldolgozott régi dal, a Bukott angyal, a két zenészóriás, a zenekar alapítói emlékére elénekelt A zöld, a bíbor és a fekete, a magyarság története pillanatképekben az Ezer év című opuszban, majd a könnyedebb Fantomlány és Rock & roll az égig; végül pedig némi kéretés („Vissza! Vissza!”) után újra a PeCsának ajánlva a Kő kövön (Vágtass velem). Sajnos a dallal ellentétben itt nem marad helyén a kő.

Vörös István az az előadó, akinek nem szívesen lennék a zenekarában. Egyszer megdicsértem a Lordot, hogy két komplett repertoárt játszanak felváltva, hogy ne legyen unalmas a zenekart koncertről koncertre követő rajongóknak sem minden alkalommal ugyanaz a műsor. Nos, Pisti gyakorlatilag minden koncertjén mást játszik. Szinte a teljes életművét tudniuk kell a zenészeknek, ha lépést akarnak tartani vele. Míg egy héttel ezelőtt a ’Hallgass, ha jót akarsz!’ lemezbemutató koncertjén elsősorban az újra feldolgozott dalok kerültek a programba, most talán több volt a nagyközönség által jobban ismert Prognózis-dal: Kőhegyek, Add ki magadból a feszültséget, Háromszögek, Türelem, Tele van a város szerelemmel, Hajsza közben, vagy a ’Piknik Club’-os Neked valaki kell.

De a kilencvenes években Vörös István és a Prognózis néven újjáalakult formáció legnagyobb dalai is megjelentek, a Kutya világtól kezdve a Ne zavarjon senkin, és persze a Minden viharon áttól a Végre elrepülhetünkig. Külön élmény volt számomra, hogy most hallottam először élőben a Tiéd a világ című instrumentálist. Az újabb dalok közül csupán a Tele van a város XXI. századi reinkarnációja, a Legalább egyszer volt a műsor része. Legalább ötször meghallgatnám!

Deák Bill Gyula, ahogy ő mondta, megfiatalodott zenekarával lépett színpadra: a két fiatal gitáros, Takács József basszer és a Cry Free-ből ismert Nagy Dénes szólógitáros mellett két „12 éves”, azaz 12 éve vele játszó muzsikus, Horváth Zsolt billentyűs és Szabó Csaba dobos alkotta a csapatot. Bill kapitánynak a PeCsa búcsúbuliján is Hendrix járt az eszében, halálának negyvenötödik évfordulójára elénekelte a Hey Joe-t. Hú, de régen hallottam ezt a dalt is élőben! Nagy Dini egyéni játékát szokni kell. A Cry Free-ben is furcsa volt elsőre, hogy mennyire egyéni módon kezeli a dalokat, itt sem a megszokott blues-sablonokat játszotta. Bill viszont a tőle megszokott színvonalon énekelte a 60 csapást, a Tetovált képet, a Falun volna jót, a Kőbánya bluest vagy akár a Kopaszkutyát. Jó buli volt ez is.

Vasárnap is „blicceltem”, csak a Bulldózerrel kezdtem. Demeter Gyuri zenekarában Gay Tamás billentyűzött, Szabó Attila gitározott, Mezei András basszusozott, és Szentmihályi Gábor dobolt. Jó csapat! Nem ismertem a dalaikat, de a Bon Jovi Shot Through The Heartján nevelkedett füleimnek kellemes, gitárcentrikus, dallamos rockzene volt. Amolyan XL Sisters-es. És ha már szóba került, számomra az igazi nosztalgiát a búcsúnótaként bedobott Nagy test, nagy élvezet jelentette. Bár nem a PeCsához, hanem a Csillebérci Úttőrőtáborhoz kötődik az emlék, amikor ifjú marketingesként gyereknapi rendezvényre az XL Sisters zenekart szerveztem le társelőadónak az R-Go mellé. Kellett a motiváció az ifjú rockerpalántáknak!

A Sing-Singhez is fűznek személyes emlékek, noha ezek sem a PeCsához kapcsolódnak, de ilyenkor mindig előjönnek. Az 1990-es tokaji rocktáborban találkoztam velük, ahol a Blokád tiszteletbeli hatodik tagjaként eltöltöttem egy hetet, végigcsinálva velük a programokat, hogy a záróbulin aztán én keverjem a koncertjüket (a Blokádét). Persze abból a felállásból már csak hárman vannak, az Abaházy testvérek, Csabi és Cerka megunta a börtönkosztot és kiszálltak, viszont érdekességképpen Váry Marci, aki korábban a zenekar dobosa volt, most gitáros fronton erősíti őket, míg a mikrofonnál az Irigy Hónaljmirigy oszlopos tagja, Sipos Tomi brillíroz.

Nemrég a Zártosztály-koncert előzenekaraként hallottam Abaházy Csabától a dalokat, most Sipos Tomi énekelte, sokkal jobban. De a lényeg, hogy „Szól még, szól!” Az Életfogytig rock and roll, a Nehéz lehet hősnek lenni és a Tettes vagy áldozat, a Lázadó vér vagy a Börtönöm a Sing Sing mellett azért a nemrég megjelent ’Visszaesők’ lemezükről is elnyomtak egy új dalt. És persze nincs koncert Halál a májra nélkül. A Soha ne engedj el című balladában Jankai Béla is besegített, akinek ez csak az első megvillanása volt, a további műsorban igen nagy szerepe volt.

Jött a Z’zi Labor és a Veresegyházi asszonykórus. Azaz Janicsák István és egy-egy dalban az egykori zenésztársak közül Berkes Károly basszusgitáros és Gömöri V. István tangóharmonikás. Na meg Sárközi Anita, aki eleinte csak a háttérben vokálozott, de később előtérbe került, elénekelhette szólókarrierjének legnagyobb slágerét, a Demjén-feldolgozást (Elképzelt szerelem), valamint Janicsákkal duettezett egyet a Szárnyatlan madár című dalban. Egy duett erejéig Demeter Gyuri is visszajött, hogy Máté Péter örökzöldjét, az Egyszer véget ért elénekelje Janicsákkal. Nem maradtak el az idétlen szövegű Utolsó tangó párizsival („Felejts el engemet, ha meg nem sértelek.”) és a Faképnél történő hagyás („Engem ne sirass már. Faképnél vagyok látod.”) sem.

Az asszonykórusnak meg maradt a közönségsiker, a Ne bántsátok a papát, Az asszony hogyha sír (No Woman No Cry) és a hírhedett keszkenőlengetés a Honky Tonk Womanben. (Mick Jagger forogna a sírjában! Még szerencse, hogy él!) A zenekart Jankai Béla zenekarának, a B-52-nek néhány tagja segítette ki, név szerint maga Jankai Béci billentyűs hangszereken, Szabó Attila gitáron, akit már a Bulldózerben is láthattunk, de mostanában a B-52-es méret is jól áll neki, és végül, de nem utolsó sorban Pálmai Zoltán dobokon.

Ez utóbbi nem csak azért tett jót a fesztiválnak, mert Pálmai dobjátékával emelte a nap fényét, hanem azért is, mert nem kellett átszereléssel húzni az időt, a Z'zi Labor levonulása után azonnal kezdhetett a B-52, majd szintén az ő kíséretükkel Vikidál Gyula és Varga Miklós fellépése is egyhuzamban lement. A B-52 kevés saját dala (Szeresd így, szeresd úgy, Tűz és jég, Csak a szél) mellett rengeteg feldolgozást játszik, elsősorban a tagok múltjából. Ne kezdd újra kérlek, Türelem, Tele van a város szerelemmel, Hajsza közben (Prognózis), Álmok és szenvedély (Bulldózer, melyben szintén játszott korábban Jankai), illetve Kálmán Gyuri Vikidál fénykorát idéző hangja és dinamitos múltja miatt Vikidál Gyula korai korszakából is (Dinamit a vérem, Utolsó cigaretta). Az igazán nagy meglepetés számomra az Omegától az Addig élj volt.

Pálmai tanítanivaló dobszólója után jött maga Vikidál Gyula, és folytatódott a rocksláger-orgia: Tépd el az időt, Tinédzser dal (Dinamit), Szegény Magyarország, Üzenet a távolból (MHV), Szerencse katonája (Deep Purple), Kérdések (Vikidál). Majd következett Varga Miklós, hogy az előző napi P. Boksz-válogatást kiegészítse még egy Másnak szóllal, illetve meghallgathattuk az eredeti énekestől a Halálkatlant még egyszer. Ezt követte a Szekeres Tamás által írt Őrült lány és végül a kihagyhatatlan Európa.

A Z'zi Labor hézagos összetákolása és a Skorpió szokásos évi egy koncertje mellett az Exotic újjáalakulása volt a legnagyobb szenzációja a fesztiválnak. A Tabár testvérek, Vilmányi Gábor, Csík Pista és persze Sipos F. Tamás újra együtt nyomták a slágereket. Volt Nézz rám tizedes, 24/24, Olga, Go-go Amerika, Holdfénytánc, Paganini, Punk rapszódia, Ő csak ül, Miért nézel rám és persze Bányászdal meg Trabant is. A közönség egy része kifejezetten erre jött ki, utána láthatóan többen elindultak hazafelé.

Török Ádám és a Mini jazz-rockjára jóval szerényebb közönség volt kíváncsi. Ádi bácsi káromkodott is rendesen. Szerintem ahogy Feró egyik évben a Tabánban, most ő sem vette túl szigorúan az absztinenciát. Persze ez hangszeres játékán és az énekén cseppet sem érződött, csak képletesen folyton „csépelte” fuvolájával a többi zenészt. Rövidke műsorában tényleg csak a legnagyobb/legrégibb slágereknek jutott hely: Kell a barátság, Kolduskirály, Gőzhajó, Vissza a városba, Lusta blues.

És eljutottunk a fesztivál zárókoncertjéig, melyre újra megnövekedett a nézőszám. Annak idején 30 éve a Karthago nyitotta a PeCsa kapuit egy koncerttel, most ezen a búcsúztató fesztiválon jelképesen ők zárták be a csarnokot. Takáts Tamás és Kiss Zoltán Zéro másodszor, Gidófalvy Attila harmadszor lépett a deszkákra. Kocsándy Miklós és Szigeti Ferenc itt először, de a zenekarral együtt sokadszor. Ők azon ritka zenekarok közé tartoznak, akik 36 éve változatlan felállásban játszanak. Ha nem tudták folytatni együtt, inkább szüneteltették a zenekart, de nem cseréltek le tagokat. Így ma is ugyanaz az öt arc nézett le a nézőkre, akik 30 évvel ezelőtt, a PeCsa megnyitásakor.

Beindultak a füstgépek, hogy látványosabb legyen a lézershow, felhangzott az elefántdübörgés, és vasárnap este háromnegyed tízkor kezdetét vette az időutazás. Mert ezek az arcok pár ránccal gazdagabbak ugyan, de alapvetően semmit sem változtak. Takáts Tamás ma is az a kisfiús fazon, Gidó az örök mókamester, Szigeti ugyanúgy nyúzza extrém formájú gitárját, Kocsándy változatlanul nyomja a szoprán vokált dobolás közben, Kiss Zoli meg csak annyit változott, hogy azóta felvette a Zéro nevet. Volt sok humor megint („Egyszer le akarták vágni a férfiasságomat...” „Onnan már nem kell sokat vágni!” „Csita leszel. Kon-Csita.”) és persze volt hátrafelé mutogatás a pár nappal a fesztivál előtt kitört balhé miatt a Barátok nélkül vonatkozó szövegrészénél („Vannak olyan jó pofák, kiforgatják az ember szavát.”) Volt együtténeklés, nem csak Csaszti-Laszti, hanem Requiem is, de az „Áruló nem leszek, ilyet soha nem teszek!” is teli torokból szólt a nézőtérről. A 30 év után ugyan nem erre az alkalomra készült, hanem a hat évvel ezelőtti jubileumi Karthago-koncertre, de a PeCsa 30 éves karrierjének végére is nagyon illett. Főleg a korábbi összezörrenés miatt nagyon találó, hiszen az intézmény bezár 30 év után, de a zenekar tovább énekel, ahogy az utolsó sort felkerekítették: 36 év után is. És ritka pillanat volt, hogy a Paks, az atomvárost is műsorra tűzték, természetesen Gidó főszereplésével. Nem része a tipikus koncertprogramnak.

A vége felé még a motoros bőrsapka és szemüveg is felkerült Gidó fejére, azzal rémisztgette zenészkollégáit. És közben szóltak a rockhimnuszok, ahogy 36 éve, öthangú vokállal. Mert ahogy ritkaság az, hogy 36 éve ugyanaz a felállás, az is ritkaság, hogy minden zenész énekel. Akár szólót is. Kocsándy a Csak a zenére jött előre, addig Takáts Tamás váltotta a doboknál, Szigeti Ferenc a Lépd át a múltatban kapott lehetőséget szólóénekre, Gidó meg az említett őrült közönségénekeltetésből vette ki a részét („Csaszti Laszti, Csaszti Laszti, Karthago, Gumilaszti.”). Kiss Zoltán Zéronak meg mondták, hogy „Te most nem, majd énekelhetsz a KGB-ben!” Szóval jó hangulatban telt el a két óra, voltak hangszeres szólók is A dob mögül közepén, még gitár-ének felelgetés is, sőt Takáts Tamás még a szájharmonikáját is elővette. (Ahogy Gidó mondta: „A vezetékneve Szájhar, a keresztneve Mónika.”)

A jó hangulatban gyorsan eltelt a 2 óra, ahogy a 4 nap is. És bár nem voltak annyian, mint ideális körülmények között lehettek volna, aki eljött, az kellemes élményeket szerzett. Elbúcsúztattuk a PeCsát, minden ellenpropaganda ellenére, sokkal szebb emlékekkel távoztunk, mint ahogy az ellenzők szerették volna. És csak sajnálni tudom azokat, akik most az irodájuk mélyén dúlnak-fúlnak, mert egy közmondás szerint „Aki a más boldogságát irigyli, nem találhatja meg a magáét.”

Setlist:

Ha neked kevés / Kevés a szó / Barátok nélkül / Indulj tovább / Senki lánya / Néma asszony / Csak a zene / Paks, az atomváros / Egy nap az élet / 30 év után / A dob mögül / Apáink útján / Áruló / Keleti éj / Requiem / Lépd át a múltat

Szerző: CsiGabiGa
Képek: Vígh György, Rácz Tünde, Kozma István, Peti Péter, Tóth Norbert, Máthé Kriszta, Polczer Eszter, Döbi, Temesvári Gergely, Soós Lesly László, Rausch Tamás (Mindenki menjen a PeCsába! Facebook-oldal)