Nyári rockerek a Balaton-parton: RockPart 2-3. nap, 2015.08.08-09.

írta Szimjon | 2015.08.27.

Szombaton viszonylag korán, olyan 10 óra körül érkeztem meg Balatonszemesre. Miután felállítottam a sátramat, úgy döntöttem kicsit körbenézek a városban és a fesztivál területén, hiszen a koncertek csak késő délután kezdődtek, és addig bőven volt időm nézelődni.

Abban az időben elég kevesen mászkáltak arrafele, mindenki a Balaton-parton múlatta az időt a koncertekig. A helyszín nem volt túl nagy, de elfért rajta három színpad – két nagyobb (Borsodi, illetve Pepsi Nagyszínpad) és egy kisebb (Fesztivál Aréna). A fesztiválozók se voltak szűkösen, pedig állítólag jóval többen voltak, mint tavaly. Érkezésemkor a kemping már eléggé tömve volt, de csak kevesen jöttek sátorral a második és harmadik napra, így a felvert lakóalkalmatosságok száma az idő előrehaladtával inkább csökkent, mint nőtt. Az árak egy Balaton-parti fesztiválhoz képest egész korrektek voltak: reggelit 400 és 700 Ft közötti áron lehetett kapni, míg a hétvégén egy ebédmenü 800 Ft-ot kóstált. Egyedül az italárakkal nem tudtam megbarátkozni, a deciliterenként 200 Ft-os borból nekem túl drága volt fröccsöt inni; de végül is nem berúgni mentem. Sajnos árnyékot és egyéb védelmet a napsugarak elől nemigen lehetett találni. Pont emiatt a kora délutáni koncertek alatt a vendéglátós bódék elé kihelyezett fedett asztaloknál nem nagyon volt szabad ülőhely. Mások inkább a hangosító sátor árnyékában vagy a fedett Fesztivál Arénában leltek menedékre.

Az időjárásból fakadó másik probléma a szárazság volt, vagyis leginkább az, ami ebből következik: a por. A keményebb pogók alkalmával rengeteg por szabadult fel, így az első napot rendesen végigköhécseltem. Jó pont jár viszont a szervezőknek a kihelyezett ivóvízkútért, ami nélkül valószínűleg nem sokan élik túl a fesztivált. Jó ötlet volt a locsolóautó is, ami az embereket locsolta, bár a földre is mehetett volna valamennyi víz, hogy ne legyen akkora a por.

A szombati nap első koncertje a tatabányai dallamos death metalban utazó Agregatoré volt a Fesztivál Arénában. Hallottam már róluk, de élőben még nem volt szerencsém hozzájuk, szóval itt volt a kiváló alkalom az ismerkedésre.  Zenéjüket leginkább a Dark Tranquillityhez és az At The Gateshez tudnám hasonlítani. A srácok rendesen odatették magukat még a nagy meleg ellenére is, de sajnos – nyilván a hangosítás hibájából – a frontember mély hörgéseiből alig lehetett hallani valamit, még a legelső sorokban sem. Ez azért elég nagy kár, főleg mert a zenekarnak magyar nyelvű dalai vannak, és elég jó szövegeket írnak.

Időközben a Pepsi Nagyszínpadon elkezdődött a felvidéki Rómeó Vérzik koncertje, és úgy döntöttem, hogy belenézek az ő produkciójukba is. Ez nem került túl nagy erőfeszítésbe, ugyanis még 20 méter se volt a távolság a két színpad között. A Rómeó Vérzik egyike azoknak a magyar zenekaroknak, amelyek szinte minden hazai fesztiválon ott vannak, hiszen jó bulikat csinálnak, és a közönség is mindig jól érzi magát a koncertjeiken. A nagy hőséghez képest elég nagy közönséget voltak képesek megmozgatni, amit Koppány, a frontember nem győzött elégszer megköszönni. A dallista leginkább a bulizósabb nótákra épült (Engedd belém, Növesztem a hasam, Keleti rock ’n’ roll stb.), de játszottak egy-két együtténeklős dalt is. A koncertet végül a Kiskakas című nótával zárták.

Éppen kezdett a Dalriada, amikor visszaértem a városból. Már messziről lehetett hallani, amikor belekezdtek a Hunyadi és Kapisztrán Nándorfehérvári Diadaláról című dalukba. Szerencsére ekkor még nem voltak olyan sokan a színpad előtt, és sikerült a második sorban helyet foglalni. Aztán sorban jöttek a dalok a megszokott best of programból (Kinizsi Mulatsága, Szent László 1–2. rész, Napom, Fényes Napom, Borivók Éneke, A Nap és a Szél Háza stb.), valamint eljátszották a Dózsa Rongyosa című dalt a szeptemberben megjelenő új nagylemezükről. Azt sajnáltam, hogy a Rockmaratonon előadott Téli Ének és a Hazatérés most kimaradt a dallistából, de bekerült helyette A Dudás, amit viszont ott nem lehetett hallani. Itt már azért valamivel többen voltak, mint a Rómeó Vérziken, tekintve, hogy a hőmérséklet csökkent egy picit. Itt már több volt a pogó is, bár nem annyira intenzív, biztos a nagy hőség miatt. Ráadásként még eljátszották az elmaradhatatlan Hajdútánc című klasszikust, és a zenekar nyugodni tért.

A Dalriada után az egyik ismerősöm rávett, hogy kísérjem el a szomszéd színpadon zajló Leander Rising-koncertre, ami már javában zajlott már, sőt a végéhez közeledett, mire átértünk. A srácok éppen valamelyik új dalukat játszották. Ami először feltűnt, az Vörös Attila hiánya volt. Nem tudom, hogy éppen mi dolga akadt, de a koncertet hárman tolták végig. Az ismerősöm nagyon élvezte a koncertet, velem ellentétben. Nekem ugyanis valahogy a régebbi dalaik jobban tetszettek, mint az újak. Szerencsére a koncert ezen szakaszában inkább az előbbiek voltak túlsúlyban (Bennem, Szívidomár, Viharom, tavaszom), ezért türelmesen meg tudtam várni a fellépés végét.

Leander után sietve mentünk vissza a Pepsi Nagyszínpadhoz, hogy a Melechesh-koncerten jó helyünk legyen. Szerencsénk volt, sikerült az első sorban helyet foglalnunk. Ez egy izraeli-örmény zenekar, akik a death, a thrash és a black metal furcsa elegyét játsszák, nyakon öntve közel-keleti népzenei elemekkel és dallamokkal. Ez utóbbi a dalaik témáiban is megjelenik, ugyanis a sumer, perzsa és babiloni mitológiából merítenek. A négytagú zenekar a doboson és Ashmedin énekes-gitároson kívül burkában lépett színpadra, ahogy az egy közel-keleti tematikájú zenekartól várható volt. Gondolom nehéz lehetett abban gitározni, úgyhogy a The Pendulum Speaks után le is vették. Ezután a Tempest Temper Enlil Enraged című nóta következett, amit az előző dalhoz hasonlóan az új lemezről, az ’Enkiről’ játszottak. Ashmedi, aki engem a kopasz fejével és a szakállával leginkább Kratosra emlékeztetett a God Of War játéksorozatból; egész jól tartja magát, bár egy kicsit meghízott, de látszott rajta, hogy tele van energiával, és élvezi, amit csinál. Sőt élvezte a közönség is, mindenütt vadul rázták a fejüket a keleties dallamokkal kevert zúzásra, és mosholás is volt rendesen.

Az új albumról később még előkerült a Multiple Truths, amiben az albumon Max Cavalera is közreműködik, de az előző albumok nagy klasszikusai is helyet kaptak a programban (Ladders To Sumeria, Ghouls of Nineveh, Grand Gathas of Baal Sin, Genies, Sorcerers and Mesopotamian Nights, Triangular Tattvic Fire). Sajnos tíz dalnál többet nem nagyon tudtak játszani, pedig szívesen hallgattam volna őket még egy darabig. A koncertet a Rebirth of Nemesisszel zárták, ami abszolút közönségkedvenc, a megfelelő részeknél énekelte is mindenki, hogy „Tiamat, Enuma Elish is rewritten”. Szerencsére azonban sikerült visszahívni őket, és ráadásként eljátszották még a Sacred Geometryt a ’The Epigenesis’ című lemezről. Csak reménykedni tudok benne, hogy visszatérnek még hazánkba egy klubkoncert erejéig, és ott talán több dal is bele fog férni a koncertidőbe.

A Marduk kezdéséig még volt egy kis idő, úgyhogy megkértem ismerősöméket, hogy foglalják a helyemet, amíg átnézek a Depresszió-koncertre. Már ment a buli, amikor átértem, és sajnálattal tapasztaltam, hogy valamivel több embert tudtak megmozgatni, mint a Melechesh. Nem mintha ne szeretném, amit csinálnak, ők az egyetlen majdnem mindenki által ismert hazai rock/metal formáció, akik zenéjét szeretem, mert jó bulikat is csinálnak, és azért a legtöbb dalszövegükben több tartalom van a bulizásnál meg a szerelmes nyáltengernél. Vannak azért olyan dalaik is, de nem ezek a témák vannak túlnyomó többségben. A koncertet a szokásos Kezdjük ellel nyitották, a továbbiakban az új, ’A Folyamat Zajlik’ névre hallgató album dalaira fektették a hangsúlyt (Védem az igazam, Emeld fel, A legjobb ellenfél, A folyamat zajlik, Kettőből Egy, Úgy szeretnék), de hallhattunk a nagy koncertkedvencek közül is párat (Te vagy a szerem, Nem akarok elszakadni). Viszont nem tudtam a koncert végéig maradni, mert lassan kezdett a Marduk.

Szerencsére az ismerőseimnek sikerült foglalni a helyemet, úgyhogy a Mardukot is az első sorból tudtam végigzúzni. Sok embertől hallottam, hogy a zenekar élőben nem annyira jó, de úgy döntöttem, hogy ezt inkább magam fogom eldönteni. A svéd zenekar egyik fontos jellemzője, hogy szövegeik nagy része a második világháborúról és annak borzalmairól szól. (de vannak persze „hagyományos” témájú számaik is). A koncertet az új album első két dalával, a zúzós Frontschweinnal és a kicsit pattogósabb, középtempós The Blond Beasttel kezdték. Már ekkor beindult a pogózás, vagyis inkább a verekedés, mert itt már inkább arról lehetett beszélni. Az első sorban is lehetett érezni párszor az ott zajló események által gerjesztett lökéshullámokat (vagyis nem egyszer felkentek minket a kordonra). A hangzás teljesen rendben volt, eltekintve attól, hogy a gitár néha halkan szólt a többi hangszerhez és az énekhez képest, bár ez talán az új hangzásnak is betudható. A frontember, Mortuus szerintem méltó utódja lett Legionnek, bár vannak olyanok, akik szerint nélküle már nem ugyanaz a zenekar.

Az új dalok után pár régebbi szám következett vegyesen a régebbi lemezeikről (Slay The Nazarene, Burn My Coffin, Panzer Division Marduk, 502, Cloven Hoof, Baptism By Fire), valamint két dal a ’Frontschweinról’ is (Wartheland, Between the Wolf-packs). Nem volt rossz ez az összeállítás, de még így is kimaradt egy rakat dal az életműből, amit elbírt volna még a setlist – például a Christraping Black Metalt, amit a Brutal Assaulton is játszottak, vagy a Night of the Long Knivest –, ha mondjuk a közönség hergelését és a dumát valamennyire redukálják. Sajnos a koncert nem tartott túl sokáig, igencsak keveselltük, de ki tudja, lehet, hogy csak azért éreztük rövidnek a zenekar játékidejét, mert annyira jól éreztük magunkat. Végül a The Black című számmal zárult a buli a ’Dark Endless’ című első albumról. Remélem, hogy az október 25-i klubbuli keretein belül egy kicsit kötetlenebbül tudnak majd gazdálkodni az idejükkel.

Vasárnap viszonylag korán keltem, ugyanis a katlanná változott sátorban nem lehetett megmaradni 8-9 óránál tovább. Ahogy általában az ilyen fesztiválokon lenni szokott, a délelőtt eseménytelenül telt: a többséggel együtt én is kimentem a városba valami ételt vadászni magamnak, utána pedig a Balaton-partra, ahol bepótoltam az alvást.

A városból visszaérve pont sikerült elcsípnem a Tales of Evening kezdését. Láttam már párszor Dudás Ivettéket élőben, de amióta kijött az új album, szerintem egyre unalmasabb koncerteket adnak. A jól bejáratott dalok azért működtek, de azért nem ártana már lecserélni párat az új album nótáira. Persze játszanak arról is, de hogy a leggyatrábbakat választották ki, az is biztos. Itt mondjuk nem a Lélekviharra meg A szél feltámadra gondolok, jó dalok azok, csak már az új album megjelenése előtt is játszották őket elégszer. A Van a pillanatot – ami szerintem az új lemez egyik, ha nem a leggyengébb dala – simán lecserélhetnék a Hagyj repülnire vagy az Elveszett magamra. A másik problémát abban látom, hogy szerintem egy fesztiválra inkább a gyorsabb és a pörgősebb dalok kellenek, nem a lassú balladák. Megértem, hogy inkább az utóbbi tartozik a zenekar profiljába, egy-kettő még bele is fér, de azokat tartogassák inkább a klubkoncertre, egy fesztiválra pedig inkább a zúzósabb nótáikat vegyék elő.

A Road koncertjére viszont pörgés szempontjából nem lehetett panasz. Tény, hogy nem szeretem őket, bulizenekarként viszont kiválóak; remekül értenek ahhoz, hogy megmozgassák a közönséget, egyetlen unatkozó embert sem láttam a koncert ideje alatt. A srácok természetesen a legjobb, legzúzósabb dalaikat válogatták össze: a Fojts meg a sötétben, a Visszahárom, az Aki szabad és az ilyenkor aktuális Megint nyár se maradhatott ki a setlistből. Utolsónak előkerült az együtténeklős, lassabb Világcsavargó is, de végül a ráadásként előadott Ne mondd című nótával ért véget a koncert. Ezúton is minden tiszteletem Mátéé, aki ebben a nagy melegben is képes volt nem egyszer meghúzni a pálinkásüveget.

Suicide Silence. Az ismerőseimtől majdhogynem szitokszóként hallottam ezt a nevet az utóbbi időben. Ugyanakkor láttam azt is, hogy a csapat mekkora népszerűségre tett szert az egész világon, ezért úgy döntöttem, hogy a végére járok annak, hogy mi is az oka ennek a nagymértékű utálatnak vagy éppen rajongásnak. Másrészt kíváncsi voltam az új énekes Eddie Hermida teljesítményére is, aki átvette az elhunyt Mitch Lucker helyét a zenekarban. Reménykedtem benne, hogy nem fog csalódást okozni, mert az All Shall Perishben kiemelkedően teljesített. A zenekar nem sokat finomkodott, a rövid intro után színpadra lépve egyből rákezdtek az Unanswered című dalra. Eddie ezután mindenkit közelebb hívott a színpadhoz, megnyugtatva a közönséget, hogy nem lesz semmi bajuk. Ezután a No Pity for Coward és a Fuck Everything című nóták következtek.

Mitch halála óta azt vettem észre, hogy a Suicide Silence férfiasabb, felnőttesebb képet mutat; már nem egy tinibandát láttam a színpadon, hanem egy érett férfiakból álló zenekart, kellő komolysággal és eltökéltséggel. Minden tiszteletem az új frontemberé, aki kiválóan beilleszkedett, és ahogy láttam, a rajongók is elfogadták és megkedvelték. El nem tudom képzelni, hogy min mehetett keresztül az első koncertek alatt, hiszen jó barátok voltak a megboldogult énekessel. Remekül hozta a régebbi dalokat, és bár valamivel magasabb a hörgése, mint Mitchnek volt, de ez nem ártott, inkább használt azoknak. Nekem jobban is tetszenek vele a régebbi számok, mint az elhunyt énekes hangjával. Természetesen a 2014-es lemez dalai sem maradhattak ki a setlistből, így pár régebbi nóta között elsütötték az Inherit The Crownt, a Cease to Existet, a Sacred Wordst és a Mitch tiszteletére írt You Can’t Stop Me-t.

A koncert alatt a közönség sem volt tétlen, sokan mosholtak, Hermida is gyakran buzdította a tömeget circle pitre, és még wall of death is volt. Szerencsére nem sérült meg senki, de a hátsóbb és az első sorokban (a pogó miatt) nyeltük a port rendesen. Végül a zenekar a legismertebb himnusszal, a You Only Live Once-szal búcsúzott a RockPart közönségétől, aminek refrénjét mindenki tele torokból ordította. Csak ekkorra tudtam összekaparni a leszedett arcomat. Tisztességes bulit láthattunk, én kellemesen csalódtam a Suicide Silence-ben, és szerintem Mitch Lucker rajongói sem panaszkodhattak.

A másik színpadon már javában hangolt a Turisas, mire visszaértem a Suicide Silence koncertjéről. A színpad előtt elég nagy volt a tömeg, és egy-két vörös-feketére festett arcot is lehetett látni. Szerencsére a 4–5. sor környékén akadt még valamennyi hely, így viszonylag közelről szemlélhettem a koncertet. Vegyes érzelmek voltak bennem: egyrészt szerintem az első két album (’Battle Metal’, ’The Varangian Way’) volt az igazi, és utána már nem a „varégok ősi ösvényén” haladtak tovább. Reménykedtem benne, hogy ezekről az albumokról is elhangzik pár klasszikus, de nem igazán voltak illúzióim. Tudtam, hogy inkább az újabb dalok lesznek az este középpontjában. A számításom pedig nagyjából be is jött: az utóbbi két album adta a dallista gerincét, amiket nem nagyon ismerek, de azért az első kettőről is beleraktak egy-két dalt.

A koncert azon részét, amikor a régebbi dalokat játszották, nagyon élveztem. Előkerült az A Portage to the Unknown a ’The Varangian Way’-ről, és ezt rögtön a To Holmgard and Beyond követte. De nem maradt ki a Battle Metal sem a debütlemezről, sőt legnagyobb meglepetésemre a 7 perces Rexi Regi Rebellist is eljátszották. Az este végül a Stand Up and Fighttal és a ráadásként eljátszott Boney M-feldolgozással, a Rasputinnal zárult. Nem mondom, hogy megkedveltem az új dalokat a koncert alatt, de legalább a régebbiekre bulizhattam egy jót, és azt hiszem, hogy inkább erre az élményre fogok emlékezni.

Szerző: Szimjon
Képek: a RockPart Facebook-oldala
Köszönet a szervezőknek!