Ez nem egy Cannes-i bál: Cannibal Corpse, Kill With Hate, Omega Diatribe - Barba Negra Track, 2015.07.22.

írta Mike | 2015.08.12.

Haverom szerint a floridai death-mesterek immáron tizenharmadjára tapodták meg a magyar földet. Nem néztem utána, de hiszek neki. Ez akkor viszont nem semmi, talán még a Sabaton sem dugta át az orrát ennyiszer, mint Cannibalék, holott ők aztán az elmúlt időben félévente idelátogatnak – igaz, nem is a ’80-asokban alakultak… Nem mintha ezzel bármi bajom is lenne, csupán gondolkodóba ejtett, hogy melyik rock/metal banda járt nálunk a legtöbbször. Valamiért a Dream Theaterre tippeltem volna, ám ők tudtommal épp a tizedik alkalommal léptek fel itthon a legutóbb. Szóljon, aki nálam jobb memóriájú. Köszöntem.

Hazánk kölykei, a budapesti Omega Diatribe kezdte a véráztatta matinét: a Wiki szerint „poliritmikus groove metal”-t játszanak, ami papíron akár még jól is mutat, kérdés, valójában milyen a veleje a dolognak. Bevallom, sokat nem láttam belőlük (az a fránya korai kezdés, meg a hőség), de amit igen, az egészen meggyőző volt: ugyan a nagyszínpadot még nem tudták teljesen belakni, ám ez a Meshuggah-hatásokat mutató intenzív, riff-orientált muzsika bizony jól működik. Szerény véleményem szerint a hangzásvilágukba lehetne több egyediséget, sajátosságot becsempészni, és az acsarkodó-üvöltöző éneken is elkélne még némi ráncfelvarrás, mert bár Komáromi Gergely a lelkét is kiordítja a nagyvilágnak, jómagam nem érzem elég színesnek a palettáját, egy idő után bizony homogenitásba süllyed. Mindettől függetlenül a műfaj hívei nemigen csalatkozhatnak, ha adnak nekik egy esélyt. Én azt mondom: hajrá!

A Kill With Hate már szinte matuzsálemnek számít a színtéren a 2007-es megalakulásuk fényében, jóllehet még csupán egy stúdiólemez van abban a véráztatta tarsolyban, mégpedig a 2012-es ’Voices Of Obliteration’. Ezek a srácok nemcsak hogy érzik a death metalt, de szerencsére úgy is néznek ki, mint akik minden reggel az ’Altars Of Madness’-re főzik meg a kávéjukat, a dalok azonban – egyelőre – még nem érnek fel az Atyáik zsenialitásáig. Nem is baj, amit csinálnak, abban igen kiválóak, a színpadon sem vesztek el, mi több – hogy ilyen klasszikus közhellyel éljek – uralták a deszkákat, a vikingharcos hörgőgép, Gyémánt „Cathar” Krisztián (ugye, ismered: „A gyémántot csak a gyémánt vágja…”?) pedig mindent meg is tett, hogy a mancsából falatozzon a közönség: és a publikum nem is volt hálátlan, én azt mondom, a produkció rendben találtatott, legfeljebb a dalok változatosságát tekintve érheti őket kritika, ha nagyon muszáj – ez viszont valahol csupán ízlés kérdése. Szóval ne is rám hallgassatok, inkább őket!

Anno a ’Torture’ méltatását nem átallottam azzal a némiképp sarkos kijelentéssel nyitni, miszerint a Cannibal Corpse a death metal AC/DC-je. Jó ideje azonban úgy gondolom, hogy ebben biza’ tévedtem: noha a kompromisszum-mentességről alkotott véleményem nem változott kettőjük összevetésének tükrében, annyiban azért mégiscsak módosítanék, hogy a floridai mesterek nem főzik le folyton ugyanazt a zaccot (kávéhasonlat 2), hanem a maguk igencsak szűkös territóriumában kotyvasztanak össze színes-szagos elemeket különféle ízvilággal, ellenben Angusékkal, akiket én magam jóval önismétlőbbnek érzem. Igaz, a sikerük recipéje épp ebben keresendő, ezért pedig jár a nagy, kövér respekt.

Igazándiból akkor vagyok bajban, ha teszem azt csak az utóbbi két Cannibal-gyöngyszemet kellene valahogy patikamérlegre helyezvén összemérni: őszintén nem tudom megmondani, hogy melyik gyilokcsomagot érzem erősebbnek, hisz a magas színvonalat illetően mind a ’Torture’, mind az ’A Skeletal Domain’ egyaránt kiemelkedő alkotások, szinte nüansznyi különbséggel, még sincs olyan érzése az embernek, hogy önmaguk elcseszett karikatúrájává váltak volna. Pontosabban: a CC valahol – bevallottan vagy sem – maga A Death Metal Karikatúra (ámde nem önmaguké, és ez fontos!), mi több, a képzeletbeli szinonimaszótárba a „death metal”-hoz nyugodt szívvel bevéshetjük a nevüket; no, és hát zeneileg sem lehet őket nem komolyan venni, és épp ebben keresendő a húsba maró mágia.

Hogy miről is beszélek? Elég, ha valaki belefülel a koncertnyitányba, jelesül a ’Torture’ albumos Scourge Of Ironba, mindjárt megkaphatja a bazaltorgona súlyosságát és a fölényes hangszertechnikai bravúrokat egyaránt. No, igen, ennél ütősebb kezdésről nem is álmodhat a mezei Cannibal-rajongó: nem elég, hogy a banda egyik legkiválóbb és legbrutálisabban riffelő szerzeményéről van szó, de hogy egy jobbára lassan őrlő középtempós számmal kezdenek, arra korábban valamiért nem gondoltam. Viszont annál zseniálisabb húzás volt a részükről! A folytatásban (Demented Aggression) azonban már irgalmatlan sebességre kapcsoltak, repkedtek a hajak és az agyvelődarabkák a cséphadaró témák.

Egy CC-koncert arról szól, kérem alássan, hogy Paul Mazurkiewicz dobos atyaúristen előtt lecövekel négy lóhajú atyaúristen, és tolják a death metalt, kvázi művészi szinten. Egy zenekarban, ahol egy Alex Webster basszusozik meg egy Pat O’Brien gitározik, ott kizárt a hibalehetőség – és a csalódottság a részünkről. No, meg hát George „Corpsegrinder” Fisher mester. Hegyoromnyi dalos pacsirtánk maga a Death Metal Frontemberség prototípusa: az egy dolog (és nem kicsi ám!), hogy lemezminőségben hörög, de hogy 46 évesen ilyen pusztító hajlengetéseket-pörgetéseket produkál szinte végig a teljes műsoridő alatt, az tényleg a párját ritkítja. Érted: ritkítja! Egy NYAK mind fölött…

Tudtommal Halász György barátunk nem egy szószátyár típus, nem énekelteti a jónépet joviális mosollyal, hogy is nézne már ki, ha azt üvöltené bele a mikrofonba, hogy: „Most csak a csajoktól akarom hallani: »TERROR, TEAR HER VIRGIN CUUUNT!!!«, és mindeközben a felüljárón éppen néhány, angolban igen jártas apácanövendék sétálgat el nagy békésen… Megnézném az arcukat. Ám aznap este Corpsegrinder uraság meglepően sokat konferált/kokettált, sőt még egy laza „happy birthday”-t is elénekelt – tiszta hangon! Baszki, történelmi pillanatot láthatott-hallhatott hát a mélyen tisztelt publikum! Ez kábé olyan tett volt a részéről, mintha a jó Korda György az egyik hakniturnéján fogná magát, és pincemély orgánummal hörögné el a Mamma Mariát…

Egyik kedvencemről, a megkerülhetetlenül klasszikus ’Bleeding’-ről is előkerült egy pihe-puha bölcsődal, méghozzá a Stripped, Raped And Strangled, nyilván gyermeki mosoly vert tanyát pofázmányomra, ahogy másik favoritommal, a Kill Or Become-mal is igen belsőséges viszont ápolok, így hát széles Joker-vigyoromat egy Stihl-fűrész sem simíthatta volna ki. A kegyetlen riffekkel operáló I Cum Blood-nál már-már azt éreztem, hogy ezzel a kiválóan kegyetlen hangzással magát a Mount Everestet is képesek lennének elmozdítani a helyéről, és akkor még ott volt a finálé finom slágercsokra: egy Make Them Suffer / A Skull Full Of Maggots / Hammer Smashed Face / Devoured By Vermin záró négyessel még drága öreganyám sem hibázna, ha venne pár órányi leckét „dítmetál”-ból… Alapvetés mind.

S ugyan kimaradt minden idők egyik könnyfakasztóbb balladája, amelyről maga Jon Bon Jovi is folyton irigykedve beszél az interjúkban: mégpedig a terebélyes amerikai háziasszonyok kedvenc vasárnap délidei nótája, a Fucked With A Knife. Ez csaknem olyan, mintha a War Pigs-et hagynák ki a műsorból Iommiék… (Nem, nem a Paranoid-ot, mert az a CC esetében a Hammer Smashed Face.) Ám én aztán értékelem, ha egy zenekar nem kizárólag a szépen bejáratott közönség-kedvenceire támaszkodik folyton, sőt, az epehányásig játszott sztenderd-programokért simán elrendelném a vesszőzést 48 órányi David Guetta-féle turbódiétával megspékelve. Száz szónak is egy a vére, mivel Chuck Schuldiner már az égi Valhallában pengeti a húrokat, ha egy, a fémzenékkel mostanság kacérkodó tinédzser azt mondja nekem e buli előtt nem sokkal, vigyem el élete első death metal koncertjére, nem kérnék telefonos segítséget, hanem azonnal rávágnám, hogy „Kispajtás, irány a Barba Negra Track: utána minden más lófütty lesz számodra!” Ide a bökőt, hogyha Tetem Urak a közeljövőben ismét erre kanyarodnak a halottaskocsijukkal, én biztosan ott leszek. És el is várom tőlük, hogy újfent „kalapáccsal zúzzák szét az orcámat”.

Setlist:

Scourge Of Iron / Demented Aggression / Evisceration Plague / Stripped, Raped And Strangled / Disposal Of The Body / Sentenced To Burn / Kill Or Become / Sadistic Embodiment / Icepick Lobotomy / Addicted To Vaginal Skin / The Wretched Spawn / Dormant Bodies Bursting / I Cum Blood / Unleashing The Bloodthirsty / Make Them Suffer / A Skull Full Of Maggots / Hammer Smashed Face / Devoured By Vermin

Szerző: Mike
Fotók: Török Hajni
Köszönet a Concertónak a koncertért!