Lovely Days: Eric Burdon, Status Quo, Jimmy Cliff, Uriah Heep, Nazareth, The Doors Alive - Ausztria, Wiesen, Ottakringer Aréna, 2015.07.04.

A wieseni Ottakringer Arénában immár sokadik alkalommal megrendezett buli ismét teltházas volt, köszönhetően a nívós fellépőknek és a kiváló szervezésnek. Valamiért örömmel járnak ide a zenekarok és a közönség is, pedig itt sincs kolbászból a kerítés.

A szervező Skalar Music nem bízott semmit a véletlenre: kombinált jegyeket is árusítottak a pénteki Sunsplash és a szombati Lovely Days programjaira. Pénteken Bob Marley örökségét ápoló zenekarok, Dj-k tették szivárványossá a hangulatot, a szombat pedig a brit klasszikus rock fenegyerekeiről (illetve nagypapáiról) szólt.

Július első hete zeneileg és kilométerekben is igen erős volt nekem: hétfőn a metal jegyében indultam Erdélyből motorral a VOLT Fesztiválra. Mivel kezdett tömegiszonyom lenni, és a portól a szilikózis is kerülgetett, pont jókor jött ez az ausztriai buli. Az ébredés az előző esti zúzás után kicsit későn sikerült, így két óra körül értünk a koncert helyszínére. Már messziről látszott, hogy bizony itt is sokan lesznek, mert az út menti mező tele volt autókkal. Így sajnos az első zenekar műsorának elejét a bejáratnál sorban állva hallgattuk…

A brit The Doors Alive nyomta nagyon is élethűen a klasszikus The Doors-szerzeményeket. Ezek a fiúk igazi megszállottakként próbálják megőrizni azt a pszichedelikus életérzést, amit a nagy elődök zenéje is közvetített, azzal a különbséggel, hogy ők már nem akarnak ebbe belehalni. Tisztességes iparosok, és nagyon jó zenészek is egyben. Valószínűleg Jim Morrison is elcsodálkozna, hogy ilyen jó minőségben is lehet ezt csinálni. A hangszerek, a színpadkép, a mozgások, a gesztusok, a fények mind azért vannak, hogy a mai közönség is átérezze, milyen lehetett elszállni egy The Doors-koncerten a hatvanas évek végén. Az énekes, Willie Scott akár a következő Oliver Stone-film főszereplője is lehetne, ha megrendezné a The Doors-filmből kimaradt történeteket. Willie nagyon jó hangi adottságokkal és beleélőképességgel van megáldva.

A dobokat a skót Buzz Allan kezelte, akinek a példaképe többek között John Bonham. A gitárt Baz Meyer – aki akár Django Reinhardt reinkarnációja is lehetne – pengette nagyon finoman és különleges temperamentummal, a billentyűknél pedig a Kőbányai Zenei Stúdió egykori növendéke, Varga Norbert személyében egy igazi Manzarek-fan ült. Nagyon jól egymásra találtak, nem véletlenül turnéznak szerte a világban.

Jóformán az összes nagy sláger elhangzott, és a sátor alatti hőség ellenére bizony nagyon sokan kíváncsiak voltak a zenekarra. Nekem a jópár évvel korábban szintén ezen a fesztiválon látott Manzarek-Krieger-Ian Astbury (The Cult) alkotta The Doors of the 21st Century nevű formáció produkciója óta nem volt ilyen komoly pszichedelikus élményem. A következő koncertre időben fogok megérkezni, az biztos.

Setlist:

Light My Fire / Hello I Love You / People Are Strange / Love Me Two Times / Riders on the Storm / Break on Through / Touch Me / L.A. Woman / Soul Kitchen / Roadhouse Blues / When the Music’s Over

Rövid átszerelést követően a szintén brit Nazareth hangszerei gördültek be a színpadra. Itt ugyanis a technikusok gurulós színpadelemeken előre elkészítik a következő zenekar teljes felszerelését, amit aztán csak be/ki kell tolni, ami jelentős mértékben lerövidíti a technikai szünetet. Így viszont az ember könnyen lekésheti a következő zenekar kezdését, ha nagy a tömeg a büfé előtt.

A színpadkép kicsit keményebbre változott, no és a zene is, amikor az angol hard rock egyik zászlóshajója – az alapító basszusgitáros Pete Agnew vezetésével – belekezdett az 1974-es Silver Dollar Forgerbe. Utána egy klasszikus hard rock alapokkal dolgozó szám következett, a Miss Misery. Ebben a dalban lehetett érezni, hogy az új énekes, Carl Sentance jó választás volt. A nagy öreg Dan McCafferty 2013-as visszavonulása után 1 évig Lion Osborne volt a frontember, és bár neki sem volt rossz hangja, nem volt elég kemény és érces ehhez a muzsikához. Carl viszont úgy tűnik, nagyon élvezi a közös munkát, és hamar megtalálta a helyét a bandában. (A ritmusszekció pedig afféle családi vállalkozás, mivel a basszer fia, Lee Agnew püföli a dobokat, méghozzá nem is akárhogyan.)

A következő dal a Razamanaz volt, szintén a hetvenes évek közepéről; ebben az ének és a többiek vokálja volt érdekes. Aztán jött ’82-ből a This Month’s Messiah, majd ismét két még régebbi nóta: a Holiday, kicsit bluesos feldolgozásban, és az első lassú dal, a Dream On, szintén ’82-ből. Aztán egy friss szerzeménnyel, a One Set of Bonesszal (a tavaly megjelent ’Rock ’n’ Roll Telephone’ lemezről; az utolsóról, amit az alapító énekessel, Don McCaffertyvel vettek fel) bizonyította a zenekar, hogy nem csak a múltból élnek. Majd két feldolgozás következett: az első Joni Mitchelltől a This Fight Tonight; zakatolt a vonat, sírt a gitár (talán ezt a Status Quo-rajongóknak szánták), aztán a Crazy Horse Begars Day című számát nyomták el.

Ekkor kezdett kicsit leülni a buli, de szerencsére jött a Hair of the Dog ’75 környékéről, majd az Expect No Mercy, szintén abból a korszakból. Talán ez az egyik legnagyobb kedvencem. Csak tudnám, hogy Carl kire mutogatott folyton a VIP páholyban… elég nagy vigyor volt az arcán. A végére ismét két feldolgozást iktattak be: a Love Hurts annyira a zenekarhoz nőtt, hogy kevesen tudják, hogy valójában a The Everly Brothers ’65-ös szerzeménye, a zárószám pedig a Morning Dew volt, a kanadai dalszerző és folkénekes Bonnie Dobsontól. Ezt a számot a Greatful Dead tette ismerté, még a Nazareth megalakulása előtti évben. Jó kis pszichedelikus feldolgozás, és ügyes húzás volt a levonulásra is; mire a közönség észhez tért, már tolták is le a cuccokat a színpadról.

Setlist:

Silver Dollar Forger / Miss Misery / Razamanaz / This Month's Messiah / Holiday / Dream On / One Set of Bones / This Flight Tonight / Beggars Day / Hair of the Dog / Expect No Mercy / Love Hurts / Morning Dew

Kis idő múlva már fel a Uriah Heep molinója virított a háttérben. A színpadkép hasonló volt, mint amit Budapesten is látni lehetett, csak itt talán kicsit több helyük volt a mozgásra, és nagy vonalakban a koncert is olyan intenzív és erőteljes volt, mint az itthoni, és a számok sorrendje is majdnem azonos volt, csak itt kevesebb időt kaptak (a Can’t Take That Away és a What Kind of God maradt ki, ennyivel lettek szegényebbek a sógorok).

A zenekarvezető, Mick Box nagyon jó passzban van mostanában, tépte a húrokat rendesen; Russell Gilbrook dobosnak nemcsak szépek a dobjai, hanem kiválóan is szólnak, remek kéz- és lábmunkát végzett a fickó. Bernie Shaw énekes, és a billentyűs, Phil Lanzon felszabadultabb és vidámabb volt, mint általában (gondolom nem az itteni, amúgy nagyon is kiváló zöldveltelinitől.) Bernie például valószínűleg túl akarta szárnyalni nazarethes kollegáját, már ami a VIP páholyba integetést/éneklést illeti. Tényleg kíváncsi lennék, hogy ki ült az emelvényen. Talán jobban bejött nekik a német ajkú közönség és mentalitás. Különben nekem is tetszett a wieseni koncertek hangulata, pedig régebben azt hallottam, hogy a németek és az osztrákok túl kimértek az ilyen megmozdulásokon. Itt viszont három generáció bulizott teljesen kulturáltan, felszabadultan. Sőt a zenekarokban is többnyire 2–3 korosztály játszott együtt (lásd a basszer Davey Rimmer zökkenőmentes beépülését a zenekarba). Fesztivál ide, fesztivál oda, a buli végén a közönség csak kikövetelt egy ráadást, mert Lady in Black nélkül nem Heep a Uriah…

Setlist:

Speed of Sound / The Hanging Tree / The Law / The Outsider / Sunrise / Stealin' / The Magician's Birthday / One Minute / Gypsy / July Morning / Easy Livin' /// Lady in Black

Három remek koncert után kissé megszomjazva és kiéhezve a büfé felé vettem az irányt, és ott is ragadtam elég sokáig. Így a nap kakukktojását, a reggae és a ska zene egyik jamaicai nagy öregjét, Jimmy Cliffet kellemes távolból figyeltem. Nagyon nem zavarta, hogy éppen két kőkemény hard rock banda után kellett fellépnie. A 67 éves mester nem bízta a véletlenre a közönség bevonzását a sátor alá: a tradicionális Bongo Mannal kezdtek, amit a Rivers of Babilonba vezettek át (és gyorsan elő is kerültek az előző napról itt ragadt raszta fiatalok is). Ezután jöttek sorra a nagy slágerek, és laza tánc kerekedett a sátor alatt, kint a fűben pedig színes takarókon hullámzott a közönség. Nekem inkább az olyan autentikusabb számok tetszettek, mint például a Rebel Rebel. De elhangzott az Oroszlánkirály zenéje is, a Makuna Matata, illetve az elmaradhatatlan Wonderful World, Beautiful People is.

Jimmy valamiért Budapestet is emlegette, talán nem mondták meg neki, hogy Wiesen már 1921 óta Burgenland része. Persze az is lehet, hogy a refrénbe jobban passzolt a Budapest, vagy csak ennyire maradandó élmény volt neki a legutóbbi fővárosi fellépése. A végén pedig már tényleg mindenki táncolt a reggae himnusznak számító Reggae Night és a One More ritmusaira. Jól felépített program volt, az egész életművet felölelte; volt benne feldolgozás, ska és reggae, és a közönség is nagyon szerette a rockerek közé keveredett szivárványos csapatot.

Setlist:

Bongo Man / Rivers of Babylon / You Can Get It If You Really Want / Wild World / Rebel Rebel / I Can See Clearly Now / Hakuna Matata / Under the Sun, Moon and Stars / Miss Jamaica / Many Rivers to Cross / The Harder They Come / Wonderful World, Beautiful People / Reggae Night /// One More

A reggae-csapat távozása után egy számomra elég meglepő dolog történt, ugyanis nem nagyon oszlott a tömeg színpad előtt, sőt inkább tömörödni kezdett. Álmomban sem gondoltam, hogy ezen a napon a Status Quo rajongói lesznek a legtöbben. Mire Francis Rossi belecsapott a szólógitár húrjaiba, már a hátsó füves lejtőn is álltak az emberek, annyian hagyták ott hirtelen a sörüket, sült kolbászukat a Caroline felcsendülő boogie-jára; Tom Jones Something ’bout You Baby I Like-jának feldolgozására meg már az egész tömeg együtt hullámzott. Tényleg csak ennyi kell a boldogsághoz? Nagyon nincsenek túlbonyolítva a számok, talán azt is mondhatnánk, hogy angolosan megelőzték az AC/DC-t az egy riff-egy ritmus vonalon (persze Angusék ezt keményebb irányban vitték tökélyre).

Szünet nélkül tolták sorban: Rain, Paper Plane, majd Little Lady. Kicsit aggódtam, hogy ezt a tempót sem a zenekar, sem a közönség nem fogja bírni. A Hold You Back után jött egy frissebb szerzemény 2007-ből, Beginning of the End címmel. Aztán még jobban rákapcsoltak a srácok a What You’re Proposing - Down The Dustpipe - Wild Side of Life - Railroad - Again and Again egyveleggel a ’Medleys’ albumról, közel 10 percbe sűrítve. Vajon honnan volt oxigén a színpadon? Mert a sátor alatt a közönség bizony izzadt rendesen… A ritmusgitáros, Rick Parfitt pedig csak tolta a két akkordot rendületlenül. Tud mindent, hisz több mint 40 éve ugyanezt játssza, nincs megnehezítve az élete.

Aztán végre egy bluesos téma, a The Oriental is felbukkant a ’Heavy Traffic’ című 2002-es lemezről. Itt Matt Letley dobos – aki 2000-től kezeli az ütőket – szusszanhatott egy kicsit. A Creepin’ Up on You pedig már ízig-vérig blues-rock volt – az aznapi kedvencem. Majd jött az egyik legismertebb szám, az In the Army Now, amit a holland Bolland fivérek írtak a zenekarnak. Közvetlenül utána dobszóló (The Caveman), no és ismét volt pár gitárszóló is, a Roll Over Lay Down ritmusaira pedig a basszer, John ’Rhino’ Edwards kezdett nagy sasszéba.

A Down Down ismét a hetvenes évekbe repített, majd jött egy nagy sláger a nyolcvanas évek elejéről: a Whatever You Wantra a fiatalabbak is rázták a végtagokat. Befejezésül pedig egy John Fogerty-dal (Rockin’ All Over the World) hangzott el, de a közönség annyira bírta ezt a boogie rockot, hogy nem is engedték el a zenekart, míg le nem nyomtak még egy Chuck Berry-egyveleget: Rock and Roll Music és Bye Bye Johnny. Őrület! Itt aztán mindenki megmutathatta, mit tud: Andy Bown billentyűs pörgette is az ujjait rendesen, sőt néha negyedik gitárosként ritmusozott, vagy a herflit fújta. Persze a közönség rázta volna még egy kicsit, de hátravolt még egy zenekar.

Setlist:

Caroline / Something 'bout You Baby I Like / Rain / Paper Plane / Little Lady / Hold You Back / Beginning of the End / What You're Proposing / Down the Dustpipe / Wild Side of Life / Railroad / Again and Again / Big Fat Mama / The Oriental / Creepin' Up on You / In the Army Now / Dobszóló (The Caveman) / Roll Over Lay Down / Down Down / Whatever You Want / Rockin' All Over the World /// Rock and Roll Music / Bye Bye Johnny

A szünetben kezdtem megérteni, hogy miért cserélt helyet a Status Quo és Eric Burdon. Már este 11 óra volt, és a lényegesen nagyobb számban megjelent Status Quo-rajongók közül a távolabb lakók és a fáradtabbak hazaindultak. Azért nem kell izgulni, sokan maradtunk az angol rocktörténet egyik legsokoldalúbb énekes/ütőhangszeres/zeneszerzőjének koncertjén is. Eric Burdon a hatvanas évektől napjainkig számos műfajban alkotott maradandót. Vajon honnan ez a nagy energia ebben az idén 74 éves emberben, amivel mindig meg-megújul?

Egy hetvenes évek elejéről való zenével indította a programot. A Dont’t Bring Me Downt hallgatva egyből lehetett tudni, hogy sokkal igényesebb, összetettebb élményt fogunk kapni, mint amit előttük Francis Rossiéktól. A második nóta egy egészen friss szerzemény volt 2013-ból, Water címmel; nagyon rendben volt, azóta többször is meghallgattam. Majd egy nagyon nehéz kompozíció következett a nyolcvanas évekből, de mivel erre az estére is kiváló kísérőzenészekkel érkezett a mester, nem vesztek el az akkordok között. A When I Was Young kiváló hangszerelésű dal, nagy öröm, hogy hallhattam. Ezután gyors váltás egy régi klasszikusra (Inside Looking Out), szólt a Hammond és a „Baby, baby!” A folytatásban egy Nina Simone-sláger, a Don’t Let Me Be Misunderstood érzelmes dallamaiban Burdon bizonyíthatta, hogy még mindig megy a cikázás a magas és a mély hangok között. Majd ismét nagyot ugrott az időben: a Black Dog a Greenhornes nevű garázszenekarral 2012-ben felvett 4 számos EP-n volt hallható először. A dal megírására Winston Churchill, illetve Eric szűnni nem akaró hátfájása adta az ihletet, átvitt értelemben a fekete kutya a depresszió volt. Már-már az avantgárd vagy Zappa világára emlékeztetett ez a szám. Azóta meghallgattam az EP további három számát is, tudom ajánlani mindenkinek.

Rögtön utána egy tradicionális amerikai népdalfeldolgozást adtak elő, nagy beleéléssel: a Black Girl (in the Pines) az 1870-es évekből maradt ránk, és a Nirvana átiratában vált igazán ismertté. Eric Burdon War nevű amerikai zenekara sem maradhatott ki a repertoárból, tőlük a Spill the Wine volt hallható. Néha borsódzott a hátam, annyira finoman passzolgatták egymásnak a hangszeresek a kiállásokat. Gyorsan repült az idő, és a klíma is kezdett egyre normálisabb lenni. Kis közönségmozgatásnak bedobták a 2013-ban megjelent ’Til Your River Runs Dry’ lemezről a Bo Diddley Special című dalt, egy igazi blues-rock kompozíciót. Aztán egy érdekes mixet hallhattunk: egy hatvanas évekbeli dalból bravúros átmenettel érkeztek meg a 2013-as lemezen található River is Risingba. Igen, így kell ezt, kísérletezni, keresni az új hangzásokat. Jó 10 percen át a billentyűs hangszerek és a ritmusszekció volt a főszerepben.

A koncert végére maradt a nagy sláger: az amerikai népdal, amit a The Animals ismertetett meg a világgal 1964-ben. A House of the Rising Sunt néhányan már annyira várták, hogy könnybe lábadt szemekkel énekelték a zenekarral. Amikor felkapcsolták a fényeket, nagyon sok boldog tekintetet láttam, pedig már több mint 10 órája kezdődött ez a szivárványos buli. Nagy-nagy vastaps után első ráadásnak az It’s My Life-ot vették elő, ismét sok improvizációval és közönségénekeltetéssel. A publikum viszont ezen az estén nem akart hazamenni: második ráadás követelt, amit egy jó kis John Lee Hooker-nótával meg is kapott.

Setlist:

Don't Bring Me Down / Water / When I Was Young / Inside Looking Out / Don't Let Me Be Misunderstood / Black Dog / Black Girl (Where Did You Sleep Last Night)/(In the Pines) / Spill the Wine / Bo Diddley Special / We've Gotta Get Out of This Place / River Is Rising / The House of the Rising Sun /// It's My Life, Boom Boom

A Boom Boom alatt azon filóztam, hogy otthon miért nem lehet hasonló színvonalon megrendezni egy ilyen fesztivált; amire több generáció is ki tud menni, és normális keretek között szórakozhat? Ez egy szép nap volt, személy szerint nekem a kissé lekésett The Doors Alive és Eric Burdon produkciója tetszett nagyon, de azt gondolom, hogy a többi zenekar sem vette félvállról a zenélést, beleadtak mindent. A buli után még átmotoroztunk Sopronba a szállásunkra, és vasárnap délelőtt megcéloztuk a paksi Gastroblues fesztivál zárónapját, ahol Beth Hart volt a sztárvendég. Apropó, ajánlom a paksi szervezőknek, hogy látogassanak el egyszer Wiesenbe, és tanulmányozzák az ottani praktikákat, amikkel javíthatnának a nem éppen ideális körülményeken.

Szöveg és képek: Dini
Köszönet a Skalar Music-nak!