Rock 'n' roll, circle pit és pálinka: Sabaton, Soilwork, Danko Jones - FEZEN 2. nap, 2015.07.30.

írta TAZ | 2015.08.05.

A nagyszerű felhozatallal büszkélkedő első napot egy darabig nem nyomja le egy koncert sem idehaza, így nem is várhattuk, hogy a második nap majd túltesz rajta. Bár így sem panaszkodhattunk, mert a menő, tökös rock ’n’ rollt nyomató Danko Jones, a dallamos death svéd mesterei, a Soilwork, és a Magyarországra már hazajáró Sabaton szórakoztatta a népet a nagyszínpadon.

A második napon kicsit több időt szenteltem annak, hogy körbejárjam a fesztivál területét. Meglátogattam például a nagyszínpad mögött elhelyezkedő másik placcot, ahol a harmadik nap kivételével általában elég kommersz zenék uralták a terepet, így a vérbeli rockernek a nagyszínpadon kívül nem nagyon maradt más, mint a FEZEN klub, ahol jóval több ízléséhez passzoló banda adta a talpalávalót. De jártam a különféle büféknél és kiszolgálóegységeknél is, melyek a korai időpontokban nagyon alacsony hatásfokkal üzemeltek, felvetve a kérdést, hogy így mit ettek azok a fesztivállakók, akik nem éreztek erőt ahhoz, hogy kisétáljanak valamelyik nagy bevásárlóközpontba, vagy akik nem táraztak be több napra elegendő konzervvel. Az árak egyébként sör terén a vidéki mértékekhez képest is elég korrektek voltak, nem úgy az ételeknél. Aki kedvet kapott mondjuk egy nagyobb szelet zsíros kenyérhez, az 500 pénzért máris ehetett egyet, de a „nagy ötlet” 15 deka grillkolbász megvétele volt számomra, hiszen megúsztam mindössze 900 forintból. Bánatomat egy sörrel – mi mással – öblítettem le, és vártam, hogy mikor kezdődik meg a napi program a nagyszínpadon.

Az időjárás most sem volt túl kegyes, egész nap pulóveres időnk volt, de a Danko Jones-vászon előtt felsorakozó kanadai trió tett arról, hogy vigyen egy kis forróságot a csütörtök délutánba. A srácokat viszonylag ritkán lehet elcsípni idehaza, így fellépésük kuriózumnak számított, bár azért egy kicsit aggódtam, hogy az álmos, elsőre nem túl érdeklődő tömeget hogyan tudják majd felvillanyozni. Szerencsére adott egy nagyon karizmatikus frontember, Dankó Pista Danko Jones, aki izzó színpadi jelenlétével és mókás szövegeivel néhány szám alatt felrázta a társaságot.

Nem ismerem túl jól a banda életművét, leszámítva az új ’Fire Music’-ot, amiről négy dalt is eljátszottak, és kétségkívül ezek a szerzemények kapták a legnagyobb tapsot is. Laza, tökös, gondtalan rockzene ez kérem szépen, a szövegek általában a csajozásról vagy a szexről szólnak, de írtak dalt a női lábakról is, sőt a „hogyan bulizzunk” témakörben is elég járatosak. Látható, hogy nincs nagy megfejtés a dalaik mögött, de azt a keveset, ami van, maximálisan odateszik. Ráadásul élőben hasonlóan energikusak, mint lemezen.

Mindhárom zenész iszonyatos nagy munkát végzett a színpadon, még a dobok mögé „ragadt” Rich Knox is folyamatosan rázta félhosszú haját, és ha tudott, akkor mutogatott a dobverőivel. A mindig mosolygós John Calabrese basszeros ugrálva tolta a mélyeket, a frontember, Danko Jones pedig mint aki egy zsugor energiaitalt ivott volna. A dalokat tisztán énekelte, a gyors szövegmormolásokba sem gabalyodott bele, közben pedig kiválóan megoldotta a riffelést és a szólózást is, ha éppen arról volt szó.

És a legfontosabb: nagyszerűen kommunikált a közönséggel! Nem felejtett el állandóan köszönetet mondani azért, hogy egy korai időpontban, ráadásul csütörtökön kíváncsiak voltunk rájuk, ezzel egy időben pedig szüntelenül tüzelte a népet. Olykor a szomszéd színpad „szar zenéjének” beszűrődő zajait szerette volna, hogy elnyomjuk hangos üvöltéssel, máskor pedig a nem túl aktív nézőket pécézte ki magának. Egyszer például egy fűben fekvő szakállas úriembert, természetesen nem bántóan, inkább vicces módon úgy, hogy mondandóján mindenki nagyokat derült.

A kicsit visszafogott közönség miatt sajnáltam egyedül a csapatot, egy vérbeli rajongókból álló klubkoncerten sokkal izzóbb lett volna a hangulat, de hol máshol tudnának igazán jól megágyazni egy ilyen fellépésnek, mint egy fesztiválon. A srácok igazán slágeres dalai azért sikert arattak, az első sorokban nagyot buliztak például a Code Of The Roadra, a Gonna Be A Fight Tonightra vagy éppen a Full Of Regretre. Danko ennek hatására meg is ígérte, hogy 2016-ban visszatérnek Magyarországra, mely koncerten szerintem nem csak én leszek ott újból, hanem jó pár fesztiválozó is a tömegből.

Setlist:

The Rules / Play the Blues / Sugar Chocolate / The Twisting Knife / Forget My Name / Do You Wanna Rock / Had Enough / First Date / Active Volcanoes / Watch You Slide / Full of Regret / Code of the Road / Legs / Invisible / Sugar High / Cadillac / Lovercall / Gonna Be A Fight Tonight / Mountain

Sötétedés után másodikként a svéd Soilwork lépett színpadra. Terjeng egy olyan megállapítás a rajongók körében, hogy a csapat maga alatt teljesít Peter Wichers alapító/gitáros 2005-ös kilépése óta, és sokkal inkább popba hajló dalokat kreálnak lanyhadt vehemenciával az „újkori” lemezeken. Ha ez igaz, akkor ezek szerint szeretem a popzenét, ugyanis nincs különösebb bajom a kicsit populárisabb hangvétellel. Szerintem található jó pár gyöngyszem az utóbbi időben megjelent albumaikon, a legutóbbi ’The Living Infinite’ ráadásul hosszúsága ellenére is remekül sikerült. Nem is csoda, hogy erről játszották el az est első dalát, a bevezetőnek szánt This Momentary Blisst.

A fiúk már nem első ízben jártak nálunk, de Székesfehérváron igen, Björn 'Speed' Strid énekes pedig ennek megfelelően nem is mulasztotta el többször is jó ízesen bekonferálni a mikrofonba a fesztivál nevét. Azonnal hatalmas energiákat szabadítottak fel, Björn hibátlanul hozta a tiszta ének/hörgés váltásokat, nem lehetett rá panasz, nem úgy a hangzásra. Igaz már az első nap is voltak kisebb bakik a hangosítással, most viszont sokkal fájóbb volt a probléma: David Andersson gitárja ugyanis középről egyáltalán nem volt hallható (szerintem máshonnan sem), ez pedig hatalmas pofont adott a daloknak.

A srácok viszont mit sem törődtek ezzel, belülről nem hiszem, hogy érzékelték a problémát, mi pedig próbáltuk lenyelni a keserű pirulát, amihez nagyon jó kísérő volt 'A Predator's Portrait’ egyik nagyszerű dala, a Like the Average Stalker. Könnyedebb szerzemények ide vagy oda, ezzel a klasszikussal nagyot robbantottak, azonnal be is indult a circle pit, ami később is visszatérő eleme volt a koncertnek. Ilyenkor Björn mutatóujjával vezényelte a hőzöngő fiatalokat, akik között láthatóan maradt még pár nem szomjas arc, pedig Danko Jonesék bulija alatt volt, akit a biztonságiaknak kellett kivezetniük.

A folytatásban jött a csapatban régi motorosnak számító Sven Karlsson által felvezetett Overload, aminek space metalos felhangjai találkoztak az egyik személyes kedvencem, a Nerve kegyetlen dallamosságával. A kiszámíthatatlan fényjáték és a füst közepette a két gitáros, David Andersson és Sylvain Coudret a szélekről pengette a dalokat, de ha egy közös tercszóló következett, akkor kedveztek a fotósoknak, és egymás mögé állva játszottak. Nincs mese, a srácok ügyeltek a látványra is, és nem csak monotonon, zenegéphez hasonlóan ontották magukból a dalokat. Egyedül talán az új basszusgitáros, a mindössze néhány hónapja csatlakozott Markus Wibom tűnt kissé fáradtnak, látszólag még nem nagyon találja a helyét a színpadon, de ez valószínűleg a későbbiekben megváltozik.

A műsor egyébként profi módon lett összeállítva, mesteri elegye volt a régi és új korszakos daloknak, így mindenki megtalálta a saját maga kedvencét (ahogy egy jó fesztiválprogramtól elvárható). Björn persze nem felejtette el reklámozni az augusztus végén megjelenő új, ’The Ride Majestic’ című lemezüket sem, amiről nagyon sajnáltam, hogy a nemrég kiadott kislemezdalt nem játszották el, pedig az amorphisos kezdéssel bíró címadó jólesett volna a koncert közepe felé. Igazából ez az egyetlen dolog, ami miatt hiányérzetem van a bulival kapcsolatban, egy kicsit visszafogottabb szerzemény jót tett volna a programnak, mert így egy idő után kezdett töménnyé válni a kiszámítható panelekből építkező zene.

Azért szívhez szóló pillanatok is akadtak az est folyamán, ugyanis Björn édesanyja épp a hatvanadik születésnapját ünnepelte, a boldog fiúcska pedig felhívta a mamát a színpadra, hogy mi is felköszönthessük. Egy nagyon aranyos és kedves momentum volt ez, hát még az, hogy ennek örömére utána jó nagyot kortyoltak mindannyian a pálinkás üvegből, majd pedig következett a Stabbing The Drama, amivel elbúcsúzott Magyarországtól a Soilwork. Nagyon örültem, hogy végre láthattam a svéd zenekart, hiszen szeretem a zenéjüket, bár azt sajnálom, hogy a hangosítás nem volt hibátlan, így a koncertélmény sem volt teljesen felhőtlen. No sebaj, talán az új lemezzel az ősz folyamán egy önálló klubbuli is befigyelhet.

Setlist:

This Momentary Bliss / Like The Average Stalker / Overload / Nerve / Spectrum Of Eternity / Rejection Role / Bastard Chain / Let This River Flow / Tongue / Follow the Hollow / Parasite Blues / Weapon Of Vanity / Rise Above The Sentiment / Late For The Kill, Early For The Slaughter / Stabbing The Drama

A Soilworköt és Sabatont egyaránt kedvelő rajongók nem voltak irigylésre méltó helyzetben, ugyanis míg Björnék dedikáltak, addig Joakim Brodénék műsora elkezdődött. A szervezők helyében ezt mondjuk megpróbáltam volna másképp időzíteni, mindenesetre a sátor végéből jó rálátás nyílt a nagyszínpadra, így két legyet lehetett ütni egy csapásra. Többek között én is innen hallgattam, hogyan szeli át a sötét színpadot a Europe Final Countdownja. Majd miután lecsengett az utolsó taktus is, és az intró is elhalt, belekezdett a Sabaton, akik már megszámolni sem tudom, hogy az utóbbi másfél évben hanyadik alkalommal járnak Magyarországon.

Siettem is az aláírások begyűjtése után, nehogy lemaradjak Joakimék produkciójáról, hiszen nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi az, ami miatt ennyire népszerűek idehaza, és igazából Európa összes többi országában is. Mivel nem láttam még élőben a csapatot, és igazából Sabaton-rajongó sem vagyok, ezért árgus szemekkel kerestem, kutattam a lehetséges okok után, és bizony nem volt nehéz rátalálnom a megoldásra, ami nem más, mint a látvány és a koncepció, amire az egész banda épül.

Persze a zene sem rossz, sőt a heavy metal élmezőnyében vannak, azonban kétségkívül a háborús közeg, amiben elhelyezik az egész pakkot, nos, igazából az repíti előre őket annyira. Szinte bárhova néztem napközben, Joakimhoz és természetesen a bandatagokhoz hasonlóan terepmintás nadrágokban járkáltak a hű követők, és ehhez igazából a pólókra írt bandaneveket sem kellett látnom, annyira egyértelmű volt, miért lóg mindenki ilyen cuccokban. Az indulós, katonás jellegű dallamokra felépített, könnyen megjegyezhető himnuszok pedig csak úgy ragadnak az emberekre, egy-két refrén után már én is tudtam énekelni mondjuk a Swedish Pagans és a Resist And Bite dallamait.

Persze a koncerteken általában a poénzsákot is kinyitja a szimpatikus frontember, aki például az előbb emlegetett dal elején is leszólta Thobbe Englund gitárost, aki folyamatosan hergelte a népet a Swedish Pagans fülbemászó dallamfoszlányaival. Később azonban Joakim is kézbe vett egy hathúrost, hogy néhány akkorddal megvillantsa tudását, majd pedig a hangszerrel a nyakában énekelt végig egy dalt. Szóval nagyon szimpatikusak ezek a svéd srácok, és annak ellenére, hogy sosem mélyültem el a Sabaton munkásságában, folyamatosan járt a kezem és a lábam a dalok közben, és ámultam-bámultam a magasba szökő lángcsóvákon, melyek körbeölelték a tankkal díszített színpadot.

„Kenyeret és cirkuszt” – mondhattam volna, ez kell az embereknek, azonban a közönség inkább a pálinkára voksolt, amivel jól meg is itatták Brodént, de ha már ott volt a többi zenész is, az énekes tőlük sem sajnálta a gyümölcsös italt. Jót nevettem azon, hogy annyira szeretik a magyarokat (és a pálinkát), hogy a szesz neve ilyen módon megragadt a fiúk emlékezetében, bár mint utólag egy kis itthoni videózás után kiderült, ezt a játékot szinte mindenhol eljátsszák, csak éppen más-más nedűkkel. Ennek fényében azért egy sok koncertet látott Sabaton-fan valószínűleg kicsit unalmasnak találhatta ezt a részt, bár a reakciók nem erről árulkodtak.

A jó hangulat annyira belengte az egész estet, hogy hamar elértünk a ráadáshoz, a Night Witches-Primo Victoria-Metal Crüe hármashoz. A zenészek egytől egyig kiválóak, akár az Evergreyből nemrég távozott Hannes Van Dahl dobost, akár a gitáros posztot betöltő Chris Rörlandot említem, úgyhogy a hallottak és látottak fényében sajnáltam is, hogy egy kicsit megkurtított fesztiválprogramot nyomtak le a srácok. A szokásos háborús közeg, eget perzselő lángok, hadseregként együtt mozgó rajongók, és szárnyaló dallamok jellemezték az egész programot, a Metal Crüe utolsó akkordjai közben pedig vágtam egy hátraarcot, és fülig érő szájjal, boldogan meneteltem a nagy tömeget megkerülve a híres FEZEN-híd felé, hogy még a nagy roham előtt kijussak a háborús övezetből.

Setlist:

Ghost Division / To Hell And Back / Carolus Rex / No Bullets Fly / Resist And Bite / Far From The Fame / Panzerkampf / Gott Mit Uns / The Art Of War / Soldier Of 3 Armies / Swedish Pagans / Screaming Eagles /// Night Witches / Primo Victoria / Metal Crüe

Szerző: TAZ
Képek: Török Hajni és Mahunka Balázs
További fotók ITT