Pancsoló rockerek, rendes punkok és fülledt sátrak: Rockmaraton - Dunaújváros, Szalki-sziget, 2015.07.13-19. (1. rész)

írta Hard Rock Magazin | 2015.08.04.

A Rockmaraton 25. évfordulójára kinőtte eddigi helyszínét, a Pécs melletti Malomvölgyi Arborétumot, ezért új helyet kellett találni az eseménynek. Így történt, hogy 2015-ben nyaralni ment a fesztivál. Az egyhetes rock-, punk- és metalünnepet a Dunaújvárosban található Szalki-szigetre helyezték át, a Duna-partra.

A malomvölgyi mulatság helyszínének módosítása elég sok „arborétumszeretőben” nemtetszést váltott ki, meglepően nagy volt a méltatlankodók száma. Én pártatlan próbáltam maradni, és bíztam a szervezők érveiben – a dél-magyarországi helyszínt a fesztivál valóban kinőtte. A kemping kényelmetlen mivolta mellé már helybeli elégtelenségek is felsorakoztak, és a kívánt számú és nagyságú színpadokat sem tudták már kellő távolságra elhelyezni egymástól. Ezeken a körülményeken és a látogatók komfortérzetén (kempingbeli zuhanyzóépületek, angolvécék, árnyékos táborhely stb.) volt hivatott javítani a helyszíncsere. Ezáltal a fesztivál egy sima zenei rendezvényből komplett rocker-álomnyaralássá avanzsált. Bár a fellépősereg nívóját és sokszínűségét nem lehet megkérdőjelezni (Exploited, Powerwolf, Korpiklaani, Mayhem, Hatebreed, Dark Funeral stb.), a természetes vizű strand és a jó megközelíthetőség rengeteget emelt a fesztivál vonzerején.

A Szalki-sziget teljes kempingjét ellepték a sátrak, mind a maguktól összeálló ügyes Quechuák, mind az ügyes-bajosan felállítható, klasszikusabb darabok. Főleg azoknak gyűlt meg a baja az említett művelettel, akik már az első nap hajlandók voltak kiállni a hatalmas sort a 250 forintos sörért, vagy a szintén párszáz forintos fröccsért. A sor nagysága érthető volt, ugyanis a Válságbüfében, a válságakcióra keresztelt szuperolcsó árak csak este 7-ig voltak érvényben. Ebből is látható már, hogy a Rockmaraton tényleg a rockerek pénztárcájára, és nem a szervezők pénzéhségére voltak szabva. Pizzaszeletet és meleg főzeléket 400 forintért, egy tál meleg ételt 890 forintért lehetett kapni, és tarolt a hamburger-sültkrumpli menü is. A fesztivál nem-zenei sztárja mindenképp a Fröccsöntő cég szuper fesztiválötlete, a literes palackba csapolható, tetszőleges arányban kérhető fröccs volt. A fesztivál 2–3. napjára már nemcsak az élelmesebbje, hanem szinte mindenki ezekkel a kulacsokkal rótta köreit a „rockergrundon”, és ezzel ütötte el az idejét úgy délután 6 óráig. A koncertek ugyanis csak ekkor kezdődtek el. Korábbi Rockmaratonokon legalább az egyik – általában tehetségkutatónak nevezett – sátorban 4 óra körül már indultak a koncertek, és eddigre az emberek is kezdtek visszavándorolni a fesztiválterületre. Most azonban ebben a hőségben a legtöbben ameddig tehették (hétkor zárt a strand), a vízparton pihentek és hűsöltek. Én azonban úgy érzem, hogy lett volna igény koncertekre már a korábbi időpontokban is, főleg, hogy ez a késői kezdés visszaütött, hiszen a headliner státuszban zenélő együttesek sokszor csak éjfél körül vagy azt követően csaptak a húrok közé, ami egy teljes hétig tartó, sátrazós tivornya alatt azért igen megterhelő. (Vagy csak én lennék ilyen vén?)

Idén – a tavalyi szokásokat folytatva – két nagyszínpad (egy első számú, és egy fedett, második porond) adott otthont a fellépő, főként külföldi zenekaroknak, emellett egy kisszínpad, és egy durvulósabb zenék számára kitalált, kordonnal nem rendelkező „pit” is ki volt alakítva. Az áthallásos dolgot tényleg majdnem sikerült jól megoldaniuk a szervezőknek, azonban azoknak, akik a nagyszínpados koncertek alatt a szomszédos sátorban, a kisszínpadnál élvezték volna a bulit – és nem feltétlen az első sorokból –, bizony meggyűlhetett a bajuk a két „zajforrással”. Ez azon kevés negatívumok egyike, amelyet szerintem jövőre gond nélkül ki tudnak javítani a szervezők; ilyen még a már említett hosszú sor (könnyen orvosolható több „válságbüfével”), és a vizesblokkok állapota (a kevés bojlernek köszönhető hideg víz, sárban úszó talaj, és a vécébe szoruló, majd falon átmászó-átemelt lányok), amely bár a kemping infrastruktúráját érintő probléma, mindenképpen javítható.

1. nap (július 13.)

(Forrás: a Leecher Facebook-oldala)

Hétfő délután a bejáratnál osztogatott, nagyon szépen elkészített, színes-szemléletes programfüzetbe tekintvén megindultam a Hammerworld színpad felé, hogy megtekintsem a Leecher koncertjét. A srácok és lányok nem szeretik, ha a magyar Apocalypticaként aposztrofálják őket, pedig szerintem ez leginkább csak dicséret. Mindkét zenekar „csellómetalt” játszik ugyan, azt azonban egyáltalán nem mondanám, hogy „koppintás” lenne. A srácok megnyerő saját dalokat írnak, és viszonylag gyakran koncerteznek, így bőven volt már alkalmam látni őket. Általában kellemes felüdülést jelentenek a már ismertté vált dallamok, a csellós zúzás, a női ének, és a „kötelező” Nightwish- és System of a Down-feldolgozás, de azt kell mondanom, nem ez volt életük koncertje.

(Forrás: a Kylfingar Facebook-oldala)

Nem úgy a soron következő Kylfingarnak! A kölpények hagyományaira emlékező, északias metalt játszó magyar csapatot is sokadjára láttam már, a banda karriere fiatal kora ellenére is szépen ível felfelé, és eddigi pályafutásuk csúcsa szinte biztosan ez a rockmaratonos fellépés volt. A kisszínpad sátra megtelt a koncertjükre, az új érdeklődők mellett sokan ott voltak, akik ismerték első albumuk, a ’Halhatatlanok’ dalait. A koncert olyannyira eldurvult, hogy a zenekar legmulatósabb dalára (a többi számra inkább a lassabb tempójú mesélés a jellemző), a Sörtáncra még egy parádés wall of death is kialakult. A srácok ígéretes új dalokat is játszottak, kíváncsi vagyok, hogy alakul a jövőben a zenekar sorsa.

Belepillantottam az Aurora műsorába is, akik klasszikusokkal telepakolt programmal készültek a nem csak punkokból álló törzsközönségnek. Vidám, táncolható, könnyen megjegyezhető és énekelhető punkdallamaik nagyon jó hangulatot teremtettek, minden arra tévedő bevonásával. Vigi, a frontember ennyi év után is képes ugyanazzal a lendülettel koncertezni, karakteres hangja és a jól ismert dallamok a tinikori bulizásokat juttatták az ember eszébe. Nagyon örülök, hogy visszajárnak a Rockmaratonra! (Vica)

Már javában nyomta az Aurora az Előre kurvák, gengszterek című nótáját, amikor jelenésem volt a Hammerworld Arénában, ugyanis lassan kezdődött a Virrasztók koncertje. Róluk annyit kell tudni, hogy az indusztriális és a folk metal fura elegyét játsszák, a koncerteken pedig megpróbálják felidézni a virrasztás régi magyar hagyományait. Ehhez a koncepcióhoz tartoznak a díszletként felállított égő gyertyák és a halotti festés is. A zenekar a Pipás Pista című dallal kezdett, ami egy férfinak öltözött asszonyról szól, aki bosszút áll a nőket bántalmazó férfiakon, öngyilkosságnak álcázva a gyilkosságot. Ezt követte a Basa Pista, amikor is hirtelen elment az áram. Szkrofa csendre intett mindenkit, és a zenekar hangszerek nélkül fejezte be a dalt, óriási volt így is, libabőrös lettem ettől az előadástól. Ezután következett az itatás: a zenekar pálinkával teli felespoharakat osztott szét az első sorokban állók között, hogy így emlékezzenek meg elhunyt szeretteikről. A közönség csendben végigvárta az áramszünetet (ami nem tartott tovább egy szűk negyedóránál) és az újbóli behangolást, majd folytatódott a koncertet, olyan klasszikusokkal, mint a Fehér-fekete vagy a Kökény Anna, de a legutóbbi lemez dalai se szorultak háttérbe (Élve eltemetve, Világvége, Rózsa Sándor, A halálra táncoltatott falu). Ráadásként pedig hallhattunk egy dalt a készülő új lemezről, Az én dalom címmel. Kicsit elütött a korábbiaktól, de ennek ellenére tetszett. A koncert a Szigeti Veszedelem című eposszal zárult. Egyik barátom jellemezte úgy a bulit, hogy ez nem egy koncert volt, hanem egy színpadi előadás, kiváló dalokkal. Úgy gondolom, hogy igaza van, és a virrasztás hangulata is remekül átjött. (Szimjon)

Érthető okokból első alkalommal lépett csak fel a fesztiválon az orosz underground black-death-thrash metalos Rossomahaar. Illetve első alkalommal ezen a néven, ebben a felállásban. Az együttest ugyanis a folk metalos Arkona tagjai alkotják, alapítói a gitáros és a basszusgitáros, a sors most viszont úgy hozta, hogy az Arkona-turné mellé összehoztak egy Rossomahaar-turnét is, a teljes tagsággal, sőt még a népi hangszeres Vladimir ’Volk’ Reshetnikov is beállt hozzájuk dudálni/furulyázni. A death metal brigádba. És tudjátok mit? Működött. Nagyon is működött. A 4–5. daluk környékére teljesen megtelt a Shortscore Pit sátor, hatalmas hajszellőztetések és pogó alakult ki. Egész különleges élmény volt az Arkona zenészeit egy másik formációban, más zenével, Sergei Lazar frontemberkedésével és hörgésével látni/hallani. Zenéjük sok különböző hatást foglal magába, a fő irányvonal talán a thrashes-deathes zúzás, amit olykor kimondottan blackes riffek tarkítanak, helyenként melodeathes, és a fúvós hangszereknek köszönhetően mindenképp folkos megszólalással. Ennek köszönhetően nagy a változatosság a dalokon belül, leginkább a dinamikusan lüktető tételeket élveztem. Meg persze a slágert, a Krasota dolzhna umeret­et, amibe Masha Scream is becsatlakozott némi hörgés és közönséghergelés erejéig. Mindkettő nagyon jól sült el, a dal alatt teljesen megőrült a nép (ha azt mondanám, hogy nem estem rá a színpadra, hazudnék). A koncert után később több helyről is hallottam: „Az nem az Arkona énekesnője volt?”

2. nap (július 14.)

A második napon módjával, de igyekeztük végigkóstolni a fesztiválkínálatot, így jó ételek és fröccsök mellett az asztalunk tövéből arra lettünk figyelmesek, hogy elkezdődött a Moby Dick koncertje. Volt pár év kihagyás, amikor valamilyen oknál fogva egész egyszerűen nem hívták meg Smiciéket a fesztiválra, pedig az egyik legnagyobb névnek számítanak a magyar metal színtéren, és mindig masszív közönséget vonzanak a ’Maratonon is. A szívemhez sokkal közelebb áll a Bloody Roots zenéje (ők is helyet kaptak az idei programban), a Moby Dick viszont egy korszakalkotó klasszikus, megírták az elmúlt 30 év történelmét, és régebbi szövegeik ugyanúgy érvényesek ma is. Maga a koncert átlagos volt (ebben az esetben ez t jelent), bár a koncertek vége mindig megmosolyogtat egy kicsit: alapjáraton egy thrash zenét játszó banda, a közönségük pedig mindig az extra dallamos Keresztes vitéz­t követeli. Hogy is van ez?

A Moby Dickkel egy időben játszott a második számú nagyszínpadon az Agnostic Front, és a NYHC-s srácok bulija már a pár évvel ezelőtti Rockmaratonon is nagyon tetszett, így az este emiatt kicsit színpadtól színpadig rohangálósra sikerült, de sebaj. Az olyan slágereket, mint a Gotta Go és a For My Family elcsíptem, bár inkább csak oldalról mertem hallgatni őket. A zenészek nagyon lelkesek voltak, és a népet is aktívan hergelték, ennek (meg a zene lendületének) köszönhetően elég nagy mosh pitek alakultak ki, amelyekben inkább nem mertem részt venni. Így csak együtt dúdoltam a dallamos, énekelhető refréneket, és egy kicsit New York külvárosába képzeltem magam…

3. nap (július 15.)

(Forrás: a Niburta Facebook-oldala)

A Rockmaraton harmadik napja már a programfüzet alapján is nagyon sűrűnek nézett ki, ezért már 5 óra körül befészkeltük magunkat az első sorba a nagyszínpadhoz. Hogy őszinte legyek, nem a Tales of Evening miatt, hanem azért, mert a Niburta lehetőséget kapott, hogy a kisebb méretű HammerWorld színpad helyett a Nagyszínpadon adhasson koncertet, és megkapták a ToE előtti slotot, így amikor a nap még magasan sütött, készülhettem egy jó kis balkanic folkmetal-core-ra. Készülhettem, de a Niburta a teljes hallgatóságot meglepte. Az egy lemezzel és egy EP-vel rendelkező zenekar énekesnőváltáson esett át, és az új anyagukon is nagy tempóban dolgoznak. Az EP dalait – melyeket nem terveznek megjelentetni a készülő nagylemezen – folkosabb korszakuk lezárásának és a djentesebb éra kezdetének tartják. Olyannyira belemerültek az érkező lemez dolgaiba, hogy kapásból 3–4 új, a közönség számára ismeretlen dalt játszottak. Szerintem ez nem volt helyes döntés, egy önálló bulin elment volna, de egy fesztiválfellépésen nem a legokosabb dolog. A kis koncentrátumban Niburta-rajongókból álló publikum, és a főként a többi zenekarra érkező vagy arra tévelygő, de a csapatot azért hallomásból ismerő ember talán szívesebben hallotta volna a régebbi, bejáratott dalokat. Elég volt aznap az új énekesnő érkezése okozta „sokkhatás” (persze semmi negatívum), aki teljesen más hangi adottságokkal rendelkezik, mint a korábbi pacsirták, így a dalok is teljesen máshogy szólaltak meg. A Mašala teljesen rendben volt, a közönség vette is a lapot, és szorgalmasan kiabálta vissza a zenekarnak, hogy „más álla”, viszont a Forgotten Path nagyon furán hangzott egy ilyen karakterű hanggal.

(Forrás: a Niburta Facebook-oldala)

Az új dalokat elméletileg japán pengetős hangszerek díszítik, tehát a folkos jelleg megmaradt, azonban a hangosításnak köszönhetően egész egyszerűen elektro hatásúnak tűntek, és egyáltalán nem tudtam velük élőben mit kezdeni. Mindegy most már, Niburtáék tudnak zenét írni, és jó muzsikusok alkotják, kíváncsian várom azt az új anyagot. Ennyiből nem ítélek.

Utánuk következett a már említett Tales of Evening, akik egyáltalán nem illettek bele a folk metalos estbe, de hát mit lehet tenni, maradtunk, megnéztük, bár elég sokáig úgy tűnt, hogy nem is lesz koncert. Irdatlan hosszú ideig tartott a beállás, míg végre eljátszottak próbaként egy dalrészletet, minden működött, így azt hittük, hogy kezdődik is a buli, de a csapat még öt perc türelmet kért. Nekünk meg jobb híján volt türelmünk, és vártuk, hogy induljon a show, illetve reméltük, hogy nem az Arkona idejéből vesznek majd el. Aztán végre elkezdődött, ToE-ék letolták középszerű, kislányos-bájos szettjüket. Azt nem mondom, hogy rossz zene, az viszont igenis zavar, hogy túlértékeltek. A témák egyszerűek, a dallamok amúgy szépek, csak áthallásosak, a szövegek meg egész egyszerűen butuskák. Dudás Ivett nem énekel csúnyán, de dallamai nem elég kreatívak, nem tűnik ki a zenéből, belesimul, és nem emeli a színvonalat.

Ilyenkor mindig a szintén ezt a stílust művelő Ideas jut eszembe. Szerény véleményem szerint klasszisokkal jobbak a Tales of Eveningnél, régóta is játszanak, képzett zenészek, sokkal jobb dalokat és szövegeket írnak, Kun Anita hangja pedig egész egyszerűen egy kincs, mégsem tartanak közel sem ott, mint a ToE. Persze, ilyen ez a rockszakma, mondhatnánk. Kellemesek a Tales dalai, jó atmoszférát teremtenek ezzel a mesés témával meg az „én még hiszek a mesékben” dumával, jó egy kicsit elszakadni a hétköznapoktól és elmenekülni ebbe a mesevilágba, szép dolog, hogy van ilyenünk, de lehetne ezt jobban is csinálni.

Éles váltásként következett az Arkona koncertje. (Valahogy ez a csapat sosem tud magának headliner státuszt kivívni a Dalriadával szemben, de hát utóbbi mégiscsak a mi kutyánk kölyke.) A már megszokott Vedan Kolod-féle autentikus orosz népdalos intrót követően bejátszották a legutóbbi sorlemez, a ’Yav’ címadó dalának elejét, lefagyasztva ezzel az emberek arcáról a „mesés” mosolyt. Ez az album ugyanis merőben különbözik attól, amit eddig hallhattunk a csapattól, sem a korai zsengék blackesebb témáival, sem a későbbi elfolkosodással nem rokonítható. Sokkal inkább art rockos, post rockos, súlyosabb, formabontó, sötét, emellett nélkülözi a ’Slovo’ albumon preferált kórusokat és klasszikus hangszereket is. A csapat már második éve ezzel a lemezzel áll színpadra, és persze elég vegyes a fogadtatása.

Az Arkona az emberek tudatában egy folk metal együttesként él, és aki ezzel az előfeltevéssel ment el erre a koncertjükre, az bizonyos mértékig csalódással távozott – az új dalok ugyanis szinte kivétel nélkül elég hosszúak, elvontabbak, sötétek és progresszívek. Kezdésnek a 14 perces Yav már önmagában óriási falat, de legalább garantálja, hogy csak az marad ott a koncerten, aki ezt meg is tudja emészteni. Akárcsak a Serbiát és a Na Strazhe Novyh Letet. Ugyanerről az albumról elővettek egy különlegességet is: a Chado Indigo című tételt csak elvétve játsszák a koncerteken, úgyhogy mi azon szerencsések közé tartoztunk, akik hallották ezt a zongorás, éneklős, de szintén nem vidám darabot. Természetesen azért hígították a dallistát néhány régebbi klasszikussal is, mint a Slavsia, Rus! vagy az Od Serdca k Nebu, az ugribugrisból blackesre váltó Pamiat’a után nem maradhatott el a wall of death sem a Stenka na Stenkura, majd a szokásokhoz híven az ugrálós Jarilóval zártak.

Óhatatlanul beindult hát a népi metalos buli, mely a Dalriada fellépésével folytatódott. Nem titok, hogy ők a kedvenc magyar zenekarom, és mivel 21. alkalommal láttam őket, úgy érzem, jó esélyekkel indulnék a „legnagyobb fan” versenyen, ha megrendeznék. Nem ok nélkül szeretem őket: csodálatos dalaik vannak, gyönyörű dallamokkal, szövegekkel, nagyszerű népies hatásokkal és mennyei, emelkedett kórusokkal. A koncertjeik is egyre jobbak, a sűrű külföldi koncertezés megedzette a zenekart, tudják, hogyan kell összerakni egy ütős dallistát, illetve felhergelni a közönséget.

2010 óta túlontúl sok Dalriada-bulin voltam, így engem már picit zavar a setlist önismétlő jellege. A Hajdútánc csak egyike a túljátszott daloknak, de nem emlékszem koncertre Kinizsi Mulatsága vagy – a ’Napisten Hava’ megjelenése óta – Saltarello nélkül sem, igaz, hogy ezek legalább szuper nóták. Ugyanakkor nagy pozitívum, hogy újra terítékre került a ’Szelek’ klasszikus párosa, A Nap és Szél háza és a Hazatérés, sőt még múltat is idéztek a Téli énekkel. Ha a dalok tekintetében nem is, más szempontból újító és különleges koncert volt a ’maratonos: külföldi élményekkel gazdagodván megbátorodtak a srácok a magyar közönséggel szemben is, így volt ’jumpdafuckup’ játék és… wait for it…. wall of death is.

Az egyik legjobb ’Arany album’-os dalpárost is meghallgathattuk, bár a Szent László 1. után nem következett azonnal a második rész, mert egy rajongó kérésére a zenekar kicsit poénra vette a dolgokat, és a budakalászi koncertes „hagyományt” ápolva itt is eljátszották a csodálatos-hírhedt Albertirsa-indulót. Majd jött a „Lacikettő”, előtte azonban Andris egy kis együttugrálós játékra hívta a közönséget. Végre valami mozgás! Remélem, hogy valaki levideózta, igen jól nézett ki. Ennél is meglepőbb volt az Ígéretre szervezett wall of death, ami a lengyelek után nálunk is jól működött. A vonós intro és a gyors beindulás teljesen alkalmas is erre, bár az utána következő éneklős, lassabb verze alatt már picit furcsán vette ki magát. Szép, jó és egyben vicces látvány volt egy ilyen történés a zenekar koncertjén; pozitív fejlődésnek fogom fel ezeknek az elemeknek a bevezetését.

A vigadalom a Korpiklaani-féle finn mulatsággal folytatódott tovább, akik a fesztiválszezon keretein belül is az új albumukat turnéztatják. A ’Noita’ szerintem nagyszerű lett, nagyon sok koncertre illő dallal, és ezt az adottságát – hála Ukkónak – ki is használták. Öt tétel is elhangzott a korongról, ebből négy mindjárt az elején (a Viinamäen Mies-Journey Man-Pilli on Pajusta Tehty-Lempo-Sahti kombó talán az általam hallott eddigi legerősebb koncertkezdés), az újak közül inkább csak a Minä Näin Vedessä Neidont tartottam baklövésnek, bár néha jót tud tenni egy koncertnek, ha kicsit leül, hogy aztán új erőt vehessen. Mondjuk egy dal, max. kettő.

Picit soknak tűnt azonban, hogy a Petoeläimen kuolát és a Sumussa hämärän aamunt is elővették, nem mintha én csak a „kocsmadalaikra” vágynék, sőt inkább a dallamos, szép Korpi’-dalokat szeretem, ezek viszont nekem elég laposak, vontatottak és túl kemények. Szerencsére csakhamar felvidítottak, amikor eljátszották egy régi kedvencemet, a Viimát. Nagyon fontos megemlíteni, hogy a társaság józanul állt színpadra, ami bizony a banda „sötétebb korszaka” után egy igen pozitív változás; Jonne konkrétan sportitalt szürcsölgetett, amikor nem énekelt. Ez természetesen meg is látszott a produkción, sokkal inkább egyben volt az egész, nem folytak össze a dalok és az ökörködések, így azt hiszem, hogy minden rajongói igény ki lett elégítve. (Vica)

Szerző: Vica, Szimjon
Képek: Rockmaraton Fesztivál és Rockmaraton Képek
Köszönet a szervezőknek!