"Tökfejű nem leszek...": Helloween - Rockmaraton, Dunaújváros, Szalki-sziget, 2015.07.17.

írta Mike | 2015.08.02.

Amúgy meg dehogynem. Felveszem én bármikor a tökfödőt, ha a Helloweenről van nagyba’ szó. Ez a cím csak úgy adta magát, ez jutott eszembe először, ne is keress mögötte(s) tartalmat.

Van ám fonákja a firkászlétnek. Főként, ha még rajongó is vagy hozzá. Ha csupa jót írsz, annak szaga van, mint a kéthetes zokninak, amennyiben folyton méltatlankodsz, akkor tenmagad is méltatlanná válsz. Itt van a Helloween, egy hamburgi banda, akik valamikor a triász korban váltak a kedvenceimmé, és ugyan ki nem hagynám egyik hangversenyüket sem, néha bizony csalatkoznom kell: az új lemez sem győzött meg maradéktalanul (kritikának álcázott izék ITT meg ITT), no és hát ezen fellépésüknél is láttam már izgalmasabbat tőlük. Elöljáróban azonban gyorsan leszögezném afféle különös antagonizmusként: mindennek ellenére kurvára élveztem a bulit! Mert hát mégiscsak a HELLOWEEN állt a deszkákon, baszki! A részletekért lapozz tovább.

No de először is: milyen a Rockmaraton 2015-ben? Valakinek a valakije mondta, hogy egy emberke hajnaltájt így kiáltott fel, midőn a helyi fröccsöktől (vagy mástól) rögvest megdicsőült: „A punkok fürdenek, a cigányok dolgoznak: itt az Armageddon! Eljött a világvége, emberek, itt az Armageddon!!!” Van, aki így dolgozza fel a rock & rollt. Egyébiránt meg olyasféle a Rockmaraton, mint a Sziget volt kábé 2000-ig… Tulajdonképpen minden rendben találtatott, a multikulti csupán szolidan tette be a lábát a fesztiválra, a gyrosért sem kértek 1200 magyar pénzt, a fröccsöt helyenként jéghideg szódával (!) adták (és nem néztek értetlenkedve, ha mondjuk viceházmestert kértél), akadt bizony éjjel-nappali kocsma az elvetemült TRVE arcoknak, a pultos hölgyek mind mézesmázosak voltak, mi több, a kilátogató lányok csakhamar ledöntötték azt az avas sztereotípiát, miszerint a rockercsajok randák, röfitestűek és kannásborszagúak. Merthogy voltak szép számmal szépek, és ennek csak örülni lehet. Hajnali kettőkor a haverral lehuppansz két vadidegen – természetesen csinos – lányka mellé a szikkadt fűbe, s azonnal cigivel kínálnak bájos mosollyal, majd pár perc múltán már a hazai Ramonez autentikus zajongásán találod magad, és így tovább. (A szaftos részletekért kéretik a Blikk-szekcióba látogatni.)

Nem mintha mindezzel újat mondtam volna, a szabadságmámorban lubickoló „fesztivál-érzés” réges-rég erről szól, visszapislanthatunk egészen Woodstockig is akár, nyilván ott is ugyanez volt a módi, azzal a különbséggel, hogy míg akkor a hathónapos terhes Joan Baez meg a Félisten Hendrix húzta a talpalávalót, ezúttal például a Kataklysm öntött forró ólmot a nép fülébe, de úgy istenesen. (Kár, hogy én pont lemaradtam róluk, viszont ódákat zengett róla az, aki meg nem.) De ez a „fesztivál-érzés” – a feeling szót akkor sem írom le, ha fegyvert tartasz a fejemhez – ugyanígy megvan mostanság a Fezenen, a Rockparton, és a többi össznépi szabadtéri „dáridón” is. Mondjuk a ’Soundot már nem merném nyugodt szívvel idecitálni, és nem azért, mert még sosem tettem be oda a lábam, és nem is tervezem… És erről szólt annak idején a már hosszú évek óta akut kurvaságban szenvedő Sziget is, mondom, tippre nagyjából 2000-ig bezárólag (az ős-hardcore arcok szerint inkább ’96-ig); a különbség szinte csak annyi, hogy akkortájt kellett még egy kevéske kreativitás és önállóság, lévén nem ragadt mindenki markához a mobil, és nem is a francos telefonerdőt kellett bámulnod egy koncerten. Mégis megoldottuk, ha valamit meg kellett; kalandosabb volt felkutatni az elkeveredett havert/randicsajt, ám ettől volt némiképp fűszeresebb is a dolog, hogy ilyen kissé bepállott nosztalgiával éljek.

No de kanyarodjunk vissza a közelmúltba. Merthogy az aznapi habot a tortán, ergo a főattrakciót mégiscsak a germán vitézek jelentették. Már akinek. (Magam előtt látom a fanyalgó arcokat is, akik értetlenkedve bámulják-hallgatják az ezeréves Future World gyermeteg malátametalját, vagy a Lost In America áthallásos – azaz erősen Coco Jambó-s – refrénjét, és azt sem értik, mi a jóistenért üvölti száz torok az olyan bárgyú [szerintem meg vicces] sorokat, hogy „Dr. Stein grows funny creatures / Lets them run into the night / They become great politicians / And their time is right!” Mer’ klasszikus, baszod. Semmi gond, én sem értem a Five Finger Death Punch vagy David Guetta üzenetét, ám szalutálok egyet, és szépen továbblépek. Lehet, ez utóbbi rossz példa volt, hisz a Rockmaraton – szerencsére – még mindig nem a DJ-hősökről szól, ellentétben egyéb „átvedlett” fesztiválokkal, de a fenébe is, most ez jutott az eszembe, csókolom.)

A Helloweennel pedig ezúttal nem leszek kegyes. Sőt, mi több, kecskevérbe áztatott klaviatúráért nyúlok legott. No jó, túlzok persze, hisz nem tagadom, hogy maga a koncert csaknem hibátlan volt. Tényleg. És ahogy fentebb említettem, élveztem minden percét. (Oké, azért a dobszóló alatt szépen kislisszoltam egy fröccsért, és a se vége se hossza közönségénekeltetések helyére is lazán befért volna egy alig több mint 3 perces We Burn vagy Gorgar…) Amennyiben most vesztettem volna el a szüzességemet Helloween-koncertileg, nyilván dalonként gatyát cserélek a meghatottságtól, de bocsássa meg a világ, hogy Weikath-ékhoz immáron hatszázhatvanhatodjára volt szerencsém, és a konzekvenciát is ekképpen vonom le: már megint egy meglepetésektől mentes, sztenderdprodukciót nyújtottak – igaz, a legprofibb módon. Mit is jelent ez? Kiáll a deszkákra öt úriember, és prezentál egy szinte tökéletes előadást. Gondolom, hogy estéről estére hozzák ezt a színvonalat, még akkor is, ha mondjuk Saschát éppen heveny hasmenés támadja meg, és a hosszabb szólóknál jobban összeszorítja a combokat, Weikath-nak pedig valami csoda folytán elfogy a cigije, és nyilván durcás emiatt egy cseppet.

Én nem vagyok durcás, de teljesen elégedett sem. Basszus, az „önismétlés” szótól a hideg is kiráz! Ezért sem hallgatok AC/DC-t… (Tudom, hagyjam el a termet.) A libabőröző Walls Of Jericho intrótól is kiráz a hideg, csak másképpen, és az abból berobbanó Eagle Fly Free-t is nehéz megunni, mi több, Deris úr VÉGRE tisztességgel énekelte el a nem éppen egyoktávos témákat, tudván-ismervén a korlátait. Nem volt ez mindig így… A Waiting For The Thundernél a mélyen tisztelt egybegyűltek rádöbbenhettek, hogy nem kisebb slágerről van szó, mint bármelyik Bon Jovi-nóta, csak hát most már nincs MTV, hogy alájuk nyúljon (lehet, jobb is); az If I Could Fly pedig ha nem is Kihagyhatatlan Klasszikus, de még mindig a banda külön bejáratú, HIM-mel házasított kvázi-gót-rockos sörmetalja.  Nyugi, a legjobb értelemben. Oké, az As Long As I Fall is ugyanez pepitában…

Ettől függetlenül savanyú a szám íze, bármennyire is jó estét fogott ki a kvintett: konkrétan az baszkurálja a csőrömet, de nagyon, hogy egy ilyen gazdag életművel büszkélkedő együttes miért nem képes újra meg újra frissíteni a koncertrepertoárján? Az az együttes, amelyik szinte albumról albumra igyekszik új színpalettát, úgy hangzásokat vinni a dalokba, nem tudja, nem akarja megkavarni a számlistáját, hogy ne ugyanaz a kőbe vésett sablonminta maradjon meg a rajongó fejében minduntalan? Azt mondják az okosok, hogy Breaking The Law nélkül elképzelhetetlen egy Judas Priest-buli. Hogy a Fear Of The Darkot szentségtörés kihagyni. Ahogy a Paranoidot is… Jól van, megértem én, hogy egy-egy korszakalkotó übersláger belebetonozódott a műsorba, amikor azonban a 80–90 percnyi játékidő közel fele ezerszer – azaz valljuk be: unásig – játszott darabokból áll (és majdhogynem ugyanabban a sorrendben, mint a korábbi turnékon), akkor azért felkúszik a szemöldök. És a vérnyomás.

Ám mivel e beszámolót nem egy szüntelen károgó vetési varjú körmölte le kacska karmaival, legyünk pozitívak, gyerekek. Mert mondom, a koncert igencsak rendben volt. A színpadon ott magaslott egy bazinagy Szabadságszobor-fej, oszt ennyi, apokalipszis most, ja, meg Holnapután-utánérzés à la Roland Emmerich (Hollywood legnagyobb katasztrófa-fetisisztája); utoljára a ’Gambling…’-turné hatalmas, pörgő-forgó kerekére csettintettem jókorát, most visszafogottabb voltam valamicskét. De a Straight Out Of Hell meg a My God-Given Right számok hallatán persze vigyorogtam, mint kis óvodás a napi kakaója láttán, hogy egyik személyes kedvencemről, a Himnuszok Himnuszáról már ne is beszéljek: a Powerről hadoválok természetesen. A tücsökpöcsnyi dalcsonkokkal gúzsba kötött egyvelegekkel azonban sosem tudtam megbarátkozni, tökmindegy, melyik banda akarja felmondani a hakni-leckét ilyesmivel: alig kétpercnyi Keeper Of The Seven Keys?! Baszki, ez olyan, mint amikor a kezedbe adnak egy slusszkulcsot a 2016-os Alfa Romeo Giuliához, roboghatsz vele 500 métert, ahogy a csövön kifér, abban a pár másodpercben te vagy az atyaúristen a volán mögött, majd azonmód megállítanak, szállhatsz is ki, és irány haza kattogó villamossal, hülyegyerek. Mézesmadzag-effektus, na. (A spanyolok például hárommal több szerzeményt kaptak a turnén, hogy a fene essen beléjük: Mr. Torture, Heroes, Where The Rain Grows… No comment. Személyes kedvencemet, Weiki májsztró remeklését, a Battle’s Wont pedig sehol nem játszották, és efölött nem is nagyon tudok napirendre térni: az utóbbi évek egyik leggrandiózusabb speed metal gyöngyszeme, hahó!)

Száz szónak is egy a vége: a Helloween újfent megmutatta, hogy bő 30 év után is lehet rájuk számítani, a germán power metal ugyanúgy csörgedez (mit csörgedez, áramlik!) a vénájukban, mint akár ’85-ben vagy ’98-ban, és most bizony már 2015-öt írunk, ha nem tudnád. Ez pedig mindenképp főhajtást érdemel, srácok. Lehet fanyalogni (véleményem szerint olykor-olykor bizony joggal), a bandátok szekere azonban a lehető legjobb úton halad továbbra is, magam is legföljebb annyit hadd kérjek tőletek, kedves tökfejek – ha már a koncertprogramot dafke képtelenek vagytok felfrissíteni –, hogy a következő lemezetekkel lépjetek ismét a megújhodás útjára. És hogy éljetek sokáig! Ámen.

Setlist:

Walls of Jericho (intro) / Eagle Fly Free / Dr. Stein / My God-Given Right / Steel Tormentor / Waiting For The Thunder / Straight Out Of Hell / dobszóló / Lost In America / If I Could Fly / Power / Halloween-Sole Survivor-I Can-Are You Metal?-Keeper Of The Seven Keys-egyveleg /// Future World / I Want Out

Szerző: Mike
Képek: Rockmaraton Fesztivál és Rockmaraton Képek
Köszönet a szervezőknek!