Halford még mindig a régi: Judas Priest - FEZEN, 2015.07.29.

írta CsiGabiGa | 2015.07.31.

Már megint FEZEN! Miközben a Szigetről szépen lassan kiszorították a rockzenét, a FEZEN egyre erősebb nevekkel hozakodik elő. Minden évben van valami nagy dobásuk. Voltam már itt Helloween koncerten, Uriah Heepen, Edguy-on, Europe-on, de megfordult itt a Dream Theater, a Deep Purple, és Tarja is az elmúlt évek során. Hogy a tengernyi magyar fellépőről ne is beszéljünk. De hogy idén ők hozzák el a Judas Priestet, akikre 2011-ben még a Szigeten tomboltunk, azt sohasem gondoltam volna. Minden elismerésem a szervezőké! De tényleg.

Bárcsak a beengedés megszervezésében is ilyen jók lennének! Sajnos az elinduláskor nem kalkuláltam be azt, hogy a Zrínyi utcáig fog érni a bebocsátásra várakozók sora, így a Gus G koncert jó részéről szépen le is maradtam. Én nem értem, hogy mi ez a karszalag-őrület a napijegyeseknél. Az előre megváltott nyomdai jeggyel miért nem mehetek be egyenesen a fesztiválra? Ha egyszer kijövök, az az én bajom, még egyszer nincs visszaút. De mivel van bent kaja, pia, budi és rengeteg jó zene, semmi sem indokolja, hogy szabad oda-vissza áramlást kelljen biztosítani az egy napra érkező fesztivállátogatóknak. Főleg nem egy olyan felüljárón keresztül, amin csak 50 fős csoportokban merik átengedni az embereket, nehogy leszakadjon a metalos léptek dübörgésétől. Aki egyszer bement, az maradjon is bent! Ha meg ki akar menni, akkor viszontlátásra holnap! Vagy jövőre.

Na, ennyit a zsörtölődésről. A Gus G-ről lemaradtam, a BLS meg nem érdekelt, de a hallottak csak abban erősítettek meg, hogy továbbra sem leszek a rajongójuk. Én a Judas Priestre jöttem, összetrombitálva a család minden metalőrültjét, így aztán a fél tizenegyig tartó várakozás alatt hatan hétfelé reppentünk szét. Volt, aki a burrítós standot célozta meg, volt, aki sörözni indult, én a merch sátorban néztem szét a pólók és CD-k között. Már a Black Label Society is 10 perc csúszással kezdett, sanszos volt, hogy a fél tizenegyből is háromnegyed lesz. Nem annyi lett. Miután lement a hangszórókból szinte a teljes 'Back In Black' lemez az AC/DC-től, 11 előtt öt perccel beindultak a fények és egy playback intróval kezdetét vette a show. De hoppá! Mi ez? Ez nem is Judas Priest. Rossz koncertre jöttünk? A Black Sabbath War Pigse csendült fel teljes hangerővel, majd két perc után lekeverték és átváltottak az igazi intróra, a Battle Cry ikergitáros kezdésére, még mindig csak felvételről, ám a rövid hangulati felvezetés után a Dragonautba már élőben csapott bele a banda. A Battle Cry-jal kombinálva egy kicsit The Hellion / Electric Eye jellegű volt a dolog, de jól sült el. És a háttérben repkedő CGI sárkánnyal együtt igazán hatásos kezdés volt.

Mégis, az igazi tombolás a Metal Godsra indult be. Az évtizedek alatt Rob Halford becenevévé is vált dalcím biztos pontja a koncerteknek, még a kicsit a Pink Floyd ’The Wall’-jára hajazó monoton menetelő műemberek sem rontottak sokat az összképen. Láttam már jobb háttérvetítéseket is, kicsit alacsony költségvetésű volt ez a digitális kíséret-kísérlet, ahogy a 'British Steel' lemezborító pengét fogó ujjaiból csorgó vér is a Breaking The Law alatt, jobb volt, amikor a kamerák képét nagyították fel a zenészek háta mögött. Az oldalsó két kivetítőn persze egyébként is ment az élőkép folyamatosan, de hogy ki volt az a dilettáns, akit odaültettek vágónak, azt nem tudom. A gitárszólók alatt majdnem mindig sikerült a riffelő másik gitárost mutatni!

Apropó, gitárosok: tudom, hogy K.K. Downing volt a zenekar alapítója, és hogy elévülhetetlen érdemei vannak a banda slágereinek megszületésében szerzőként, de azt a maszatolós, agyontremolózott gitárstílusát sohasem kedveltem. Nekem mindig Glenn Tipton volt a kedvencem. Most viszont Richie Faulkner személyében egy olyan húrnyűvőt szerződtettek, aki ugyan első blikkre azért lett K.K. utódja, mert ugyanolyan szőke és szeret Flying V-n játszani, de az igazság az, hogy már a 2011-es Sziget koncerten is észrevettem, hogy jobban szólózik, mint Tipton papa. Most meg egyenesen főszereplővé vált, még egy önálló szólólehetőséget is kapott. És bizony élt is vele! Olyan élvezetes, ízes gitárjátékot mutatott be, ami után a két Ozzy gitáros briliáns ujjgyakorlatai öncélú recskázásnak tűntek. Itt és most ez a pasas sokkal jobban élt a színpadon, mint Tipton. Ian Hill, az egyetlen megmaradt alapító tag pedig többet mozgott ezen az estén, mint valaha. Mintha öregkorára jött volna bele a headbangelésbe.

Persze az igazi főszereplő maga a Metal God volt, akinek a hangja, ha kopott is valamicskét, azért még mindig magasabban szárnyal, mint bármely követőjéé. Az 1976-ös Victim Of Changesben olyan gyönyörűen bontotta ki a dal végén a témát a legmélyebb hangoktól a legmagasabbakig, mintha nem is telt volna el közben majd' negyven év. Changes? Hol? Mintha semmi sem változott volna ott a torkában. Nem is tudom, hogy ebben, vagy az új lemezről előadott Halls Of Valhallában énekelte a legmagasabbat a koncerten, de hogy a legmélyebbet ez utóbbiban, az biztos. A Redeemer Of Souls oktávugrása lefelé a refrénben nekem olyan kárpátiássá tette a dal stúdióverzióját, de koncerten Halford nem bírta ki, hogy ne variálja át magasabbakra legalább egy részét a hangoknak.

A 'Stained Class' album balladája, a Beyond The Realms Of Death is nagyot ütött. A lírai akkordoktól kezdve hatásosan van felépítve a bekeményedő refrénen át a záró gitárszóló alatti felpörgetett kátlábdobos részig. Igazi rocktörténelmi csoda 1978-ból. Ahogy a Turbo Lover is a rocktörténelem része, hiszen fél évvel az Iron Maiden előtt, 1986-ban használták benne az akkoriban felkapott gitár-szinpatizátort. A rocktörténelmi pillanatok mellett persze ott sorakoztak a felejthetetlen slágerek, mint az unokatesóm által nagyon várt és remélt Devil's Child, az én meglepetésdalom, a Jawbreaker a 'Defenders Of The Faith'-ről, vagy a mindenki kedvence (Tudom, kivéve BZ. Meg a gyevi bíró.) Breaking The Law, amit ezúttal szerencsére nem karaoke változatban adott elő Halford, mint a Szigeten. Aztán amikor felberregett a Harley Davidson (Nem is értem, miért nem oda hívták meg őket Alsóörsre, stílusosabb lett volna!), akkor kicsit elszorult a szívem. Kicsit? Egy fenét! Majdnem elsírtam magam, mikor egy óra után lementek a színpadról. Szerencsére a félórás ráadással együtt alsó hangon megütötték az elvárt műsoridőt. A koncert legnagyobb hibája szerintem ez a rövidség volt. Főleg a két és félórás ’Epitaph’ buli után, amire még élénken emlékszünk sokan.

Az ’Epitaph’ turnénál kifogásoltam ezt a színpadról lemenetelt, Halford minden dal után ruhát cserélt a függöny mögött, a gitárosok meg gitárt váltottak, vagy ha nem, megittak egy Turbo Bambit a kulisszák mögött, aztán jöhetett a közönséghergelés ezerrel, mert ha minden dal után 30 másodpercre egyedül hagyják a népet, akkor bizony hamar leül a hangulat. Szerencsére mostanra már bejáratták ezt a dolgot annyira, hogy egy ember azért (majdnem) mindig maradt a színpadon, hogy vagy egy kis sztorizgatással, vagy egy gitárszólóval, vagy egy pár perces közönségénekeltetéssel fenntartsa a folyamatos érdeklődést. Halford egyszer sikeresen köszöntötte a FEZEN közönségét, de másodszor már Buda... kezdte mondani, majd elharapta a szót. Bezzeg Scott Travis a Painkiller előtt kétszer is rákérdezett, hogy „Budapest! Akartok még egy dalt?” Na mindegy, még mindig jobb, mintha Bukarestet mondott volna. Kicsit megint elkeseredtem, mert komolyan vettem a „one more song”-ot, pedig mivel fél egyhez közelítettünk már, stílusos befejezés lett volna egy Living After Midnight. És mit ad Isten? Mégiscsak belekezdtek a Living After Midnightba, amiből egy felszabadult boldog együtténeklés lett, kicsit most ez mozdult el a karaoke felé, de nem olyan vészesen, mint a 2011-es Brék-induló.

A playback outro (Beginning Of The End) alatt szépen lassan elkezdtünk hazafelé csordogálni. Pedig jobban tettük volna, ha inkább sietünk, vagy leülünk még egy-két sörre, mert a felüljáró megint szűk keresztmetszetnek bizonyult, a szakaszos átengedés és az előtte torlódó emberáradat nem vált a fesztivál dicsőségére. Vagy meg kéne csináltatni a befolyó pénzből tisztességesen, vagy valami más utat kellene találni a közlekedésre, mert amikor már ott voltunk pár méterrel a kijárat előtt a tölcsérszerűen sűrűsödő tömegben és már minden irányból nyomott valaki, akit éppen nem én nyomtam, akkor arra gondoltam, az a jó ebben, hogy annyi hely sincs, hogy összeessek. Amikor aztán kijutottunk élve, akkor jött a nagy örömködés, a rokonok áradozása, hogy milyen jó buli volt és hogy életük egyik nagy élménye lett, én meg szépen csendben bezsebeltem az elismerést, hogy mekkora ötlet volt lerángatni őket Székesfehérvárra a Judas Priest koncertjére.

Setlist:

Dragonaut / Metal Gods / Devil's Child / Victim Of Changes / Halls Of Valhalla / Turbo Lover / Redeemer Of Souls / Beyond The Realms Of Death / Jawbreaker / Breaking The Law / Hell Bent For Leather /// The Hellion / Electric Eye / You've Got Another Thing Comin' /// Painkiller / Living After Midnight / Beginning Of The End (Playback outro)

(A nap többi koncertjéről a jövő héten olvasható fesztiválbeszámolónkban írunk majd.)

Szerző: CsiGabiGa
Képek: Török Hajni

A koncert előtt egy HRM olvasótalálkozóra is sor került, erről küldött nekünk képet Redneck Imi:

Legutóbbi hozzászólások