Másfajta katarzis: Flogging Molly, Alestorm, Firkin - Barba Negra Track, 2015.07.19.

írta Adamwarlock | 2015.07.30.

Sok fajta katarzis létezik a zenében. Aki rendszeresen jár koncertre, az tudja, hogy minden együttes, minden műfaj más és más, a tőlük kapott élmények akár homlokegyenest is különbözhetnek egymástól. Az egyik dühöt vált ki, a másik csodálatot, a harmadik örömöt, a negyedik pedig belemarkol a legmélyebb érzelmeidbe. Beszélhetünk akármelyik banda akármelyik koncertjéről, az ember örökre megjegyzi és dédelgeti azokat a ritka alkalmakat, amikor egy lenyűgöző koncertélménnyel gazdagszik. Aztán jön a Flogging Molly és az egészet fölülírja.

Hiszen mi is lenne mókásabb egy jófajta ír kocsma-punknál? Még több ír kocsma-punk! Ezért jó az, hogyha egy Firkin kaliberű banda nyit a műfaj egyik legnagyobb legendájának. Tévedni velük nem lehet, ugyanis szerény véleményem szerint jelenleg ők kishazánk legjobb irány irányultságú bandája. Aztán „pihenésképpen” sorakoztassuk föl még a „kalóz-mötál” talán legnagyobb húzónevét. Tényleg nem rossz koncepció.

Mert bizony már az Alestorm koncertjén megindult a tombolás. A kezek az egekben, az első sorok teljesen tömve, az éneklés pedig egy kikötői krimó hangulatát idézte. Bevallom töredelmesen, hogy az előzetes véleményem az volt, hogy az ilyen tematikus metálkodás – azaz, hogy találjunk ki valami témát, imidzset és ennek mentén építsük ki a zenét és a dalszövegeket – nálam egyáltalán nem működik (már a Sabatonnál is unom a II. világháborút, és annál behatároltabb témát, mint az amerikai polgárháború a Civil War esetében, keresve sem tudnék találni, jóllehet e két említett csapat azért eltér ezektől sok helyen). És az Alestorm vasárnapi koncertje után is ez maradt a véleményem.

Amúgy egy meglehetősen szórakoztató csapat, bár Christopher Bowes énekes megtalálta a világ legkevésbé szexi hangszerét a „keytar” képében, és jobban örültem volna, ha ezeket a témákat autentikusan tangóharmonikával tolják, de üsse kavics, csak én vagyok ennyire finnyás. Tehát a közönség azért rendesen odatette magát már az előbanda ténykedése alatt, ami igazán dicséretre méltó. Viszont egyértelműen kijelenthető, hogy skót csapat lendülete nem tartott ki sokáig. A koncert közepe felé nagyon leült a buli, a publikum egy része is inkább elindult, hogy sört tárazzon be a főeseményre, bár így is láttam megszállott alestormos arcokat, akik körtáncot járva gajdolták végig a teljes koncertet. Azokról a figurákról nem is beszélve, akik Jack Sparrownak öltözve jártak-keltek a Barba Negra Trackben. Az ekkora fanatizmus bizony az én szótáramban nagyon is dicsérendő!

Összességében úgy éreztem, hogy az előzenekari státusz és a világosban lezajlott buli nem tett jót az Alestorm csapatának, de érdekes volt végignézni egy számomra idegen műfajt, aminek ha rajongója nem is lettem, de egészen jól elszórakoztam a távoli utazásokról, olcsó nőkről és alkoholmámorról szóló dalokon.

Persze sokkal bonyolultabb témákat az est főeseménye sem tartogatott. A Flogging Molly, műfajából adódóan, nem a változatosságról vagy a meglepő zenei megoldásokról híres. Sőt, azt kell mondanom, hogy lehet akárhány slágerük, az albumaik nem egetverőek. De amikor élőben hallod felcsendülni ezeket a dalokat, akkor garantáltan nem fogsz hátul kicsit bólogatva, intelligens műkedvelőként nézelődve végigállni egy FM koncertet. Ez a zene úgy üt nagyot, ha bent vagy a tömegben, és megéled azt az igazi zúzást, amit az ír kocsma-punk nyújtani tud. Akinek nincs legalább valami zúzódás a testén, az rossz bulira jött! Persze ez csupán költői túlzás, de tény és való, hogy a Flogging Molly elképesztő energiákat képes felszabadítani, aminek a legadekvátabb kifejezésmódja egy jófajta, old school pogó. Így hát az összegyűjtött cimboráimmal derekunkra kötöttük a pólót, és fejest ugrottunk a tömegbe. Több részletet erről nem akarok elárulni, de annyit kijelenthetek, hogy másnap rendkívüli fájdalmakkal keltem, és olyan izmaimat is éreztem, amelyekről ezidáig azt sem tudtam, hogy léteznek.

Dave King és csapata meglehetősen elkényeztettek minket, és egy orbitális best of programot nyomtak le a Flogging Molly legnagyobb slágereivel. Már a kezdés sem volt akármilyen, hiszen Kingék néhány Guinness társaságában, szépen, lazán kikacsáztak a színpadra, bemutatkoztak, és a főnök annyit mondott, hogy „nos, körülbelül így hangzik a mi zenénk”, aztán már bele is csaptak a lecsóba, és a Screaming at the Wailing Wall-tól egészen a koncert legvégéig nem is volt megállás. Az idei turnén két fajta setlistet is használt az együttes, egy hosszabbat és egy rövidebbet. Szerencsére hozzánk az előbbivel érkeztek, ami pontosan két hatalmas slágerrel, a Selfish Mannel és a Salty Doggal volt több. Mondjuk e két dal nélkül biztosan nem éreztük volna teljes értékűnek a koncertet, úgyhogy sajnálom is rendesen azokat a szerencsétleneket, akik „csak” a 18 számból álló műsort láthatták.

Az együttes tagjai meglehetősen élvezték a bulit, ugyanis a közönség lelkesedése rájuk is átterjedt, ami nem is csoda, hiszen Dave King sem csinált belőle titkot, hogy a turné talán legjobb közönsége voltunk, bár azt is megjegyezte, hogy normálisak sem vagyunk. A hajóútról szóló Float közben például a zsöllye egy része gyönyörűen lecsücsült a földre és evezést imitálva ritmikusan mozgott egészen a szám végéig. Erre azért az együttes rendesen meresztgette a szemét, és konstatálta, hogy itt bizony valami egészen különleges kémia alakult ki a színpad és a küzdőtér között. És valóban, ezen a koncert egy percnyi pihenőt nem adott a rajongóknak: The Likes of You Again, Drunken Lulabies, Requiem for a Dying Song, Rebels of the Sacred Heart, Devil's Dance Floor, The Seven Deadly Sins... és ezek csak a leghíresebb dalák. Önfeledten, erőteljesen, végig táncolva és énekelve őrjöngtük végig... nos, úgy hiszem, az év talán legnagyobb buliját.

Setlist:

The Auld Triangle / Screaming at the Wailing Wall / The Likes of You Again / Swagger / Selfish Man / Revolution / Whistles the Wind / Drunken Lullabies / Life in a Tenement Square / The Kilburn High Road / Requiem for a Dying Song / Saints & Sinners / Guns of Jericho / Float / Tobacco Island / Rebels of the Sacred Heart / Devil's Dance Floor / If I Ever Leave This World Alive / What's Left of the Flag / The Seven Deadly Sins / Salty Dog

Szerző: Adamwarlock
Képek: Török Hajni
Köszönet a Barba Negrának!