Napon és télen érlelt riffek: At The Gates, Truckfighters - Dürer Kert, 2015.07.16.

Szerintem mindenki kellően megkapta a maga „búgatópor” adagját július 16-án este a Dürer kertben, aki ellátogatott a hazánkban elsőként fellépő svéd Truckfighters koncertjére. Az örebrói stoner rockerek az elmaradt Kingdom of Hegyalja fesztivál keretében játszottak volna Tokajban, de szerencsére pár koncertet sikerült átmenteni Pestre, így most a Dürer Kert nagytermét töltötte a meg a tömény fuzz és hőség – mert igazi katlani idő volt odabent.

Láttam már élő felvételeket róluk korábban, úgyhogy volt valami fogalmam, mit művelnek a színpadon, de még így is azt kell mondjam, hogy élőben egyszerűen nem normálisak. A színpadi molinó mögöttük a 2014-es album, a 'Universe' borítóképe volt, Axel „Enzo” Larsson dobcucca pedig előre volt téve az utánuk játszó At The Gates bőrei elé, hogy minél gyorsabban működjön az átállás. Ezzel persze kissé leszűkítette a csapat mozgásterét, de ez egyáltalán nem gátolta meg őket semmiben, és a közönség optikailag talán még közelebb érezhette magát így a bandához. Ahogy Niklas „Dango” Källgren megjelent a színpadon, már dobta is le a pólóját, hogy szokásához híven, félpucéran rohangálhasson le-föl a színpadon, és a rifftolás mellett pofavágással és nyelvöltésekkel hergeljen minket. Igazi hiperaktív csóka, az egész koncertet végigugrálta és -pörögte a színpadon, néha besegített az énekbe is, de a mozgásból nem vett vissza. A két Orange fej úgy fröcsögött ránk mögötte, mint Mari néne Józsi bácsira, ha elnyomja a kedvenc sorozatról a focira a tévét.

Dango térfelére sikerült állnom, így követni tudtam minden mozdulatát és az őrületet a szemében. Mondjuk a másik oldalon lévő Oskar „Ozo” Cedermalmt sem kellett félteni sem hangzásban, sem mozgásban nem maradt el gitáros társától. Legfeljebb addig fogta vissza magát, amíg a mikrofon mögé állt. Pumukli haj, kamionos pajesz, és egy olyan vastag hangú Fender basszert pengetett, hogy az Ampeg márkájú erősítőt már szinte sajnálni kezdtem, mikor reped szét. Úgy búgott együtt a két húros, hogy néha nehezen tudtam különbséget tenni, melyik is szól hangsúlyosabban.

Ozo amúgy egy másik kedvenc stoner banda pólóját viselte, az ohio-i Valley of the Sunét, akikkel nemegyszer játszottak már, és nagy spanban vannak. Setlist tekintetében elég átfogó volt a műsor, hiszen játszottak például az első splitről, amin még a Firestone-nal együtt szerepeltek, ez volt a Helium 28, volt a Gweedo-Weedo a 'Gravity X'-ről, a 'Phi'-ről a Traffic és a Warhead, az új 'Universe' lemezről a Mind Control, a The Chairman, a Get Lifted. Szerencsére nem CD standard mintára játszották a számokat, mert elég jam is belefért elhúzásnak, amire lehetett ugráltatni, tapsoltatni a tömeget. Szóval lehet nem a „legnagyobb” számokat szedték elő, de hihetetlen energiával és dinamikával tolták ránk még a lassabb tempójú dalokat is. És hogy a rutin mennyire látszik rajtuk, amikor Enzo pitbe kényszerült úgy a negyedik számnál, mert a pergődobjának a sodronya megadta magát, amíg szerelték a cuccost, a többiek impróztak nekünk egy pár percig. Leülni egyáltalán nem hagyták a bulit, emellett profi érzékük van ahhoz, hogyan játszanak a tempóváltásokkal, a le- és felhúzásokkal, ezzel is megőrjítő bólogatásra ösztökélni az előttük álló sorokat.

Az utolsó számoknál már mindkét félnél teljes volt a katarzis, így már több showelem is előkerülhetett. Egyik elhúzásnál Ozo térfelet cserélt Dangoval, és miközben a gitáros a másik oldalon kavarta a szólókat, addig Ozo rálépett Dango wah-pedáljára, ezzel is hozzátéve a minőséghez. Az ugrabugra folyamatos volt, Enzo szétpüfölt mindent, néha állva is, a basszeros már a lábdobon is tépte a négyhúrost, Dangonál meg már csak annyi hiányzott, hogy magáévá tegye azt a kék Gibson SG GT-ét. Gitározott a pódium szinte minden részén, nyak mögött, terpeszugrásban, vicsorogva, az elsősorban lévőkkel együtt fejet rázva.

A végére hagyták a legnagyobb himnuszukat, a Desert Cruise-t, ami méltó lezárása volt a koncertnek, az összekötő rész alatt még Dango is leugrott a közönség közé, és egy jó nagy kört téve gitározott a sokaságban. A végzsivajban Ozo kinyújtotta a hangszerét a színpadra nyúló kezeknek, hadd legyenek részesei így ők is a végső kipengetésnek, majd elköszönés után repkedtek a pengetők, amiből a mi társaságuknak is jutott. Ráadás nem volt, nekem nem is hiányzott, mert én így is kereknek tartottam a bulit, viszont egy sör annál inkább rám fért, szóval mentünk is a levegőre, a pulthoz. A fesztivál elmaradása sajnálatos volt, ebből viszont egy felejthetetlen klubbuli kerekedett. Köszönjük! (StonerCsab)

A Nightwish költöztetése után újabb szerencsés átmentésnek örülhettünk nemrégiben. „Mindössze” annyi a különbség, hogy az At The Gates először zúzott nálunk, és sajnos nem sokat mernék rá tenni, hogy télen visszatérnek, pedig főleg a csütörtöki produkciót látva, nagyon is el tudnánk viselni egy ismétlést. Az utópiából a realitásokhoz visszatérve, az At The Gates első death metalos történelemórájának élményét viszont már senki nem veheti el tőlünk.

Az érdekes, hogy nem rendeztek különösebb csinnadrattát, pedig a kihagyásokkal együtt már 25 éves a zenekar, és a tavaly megalkotott ’At War With Reality’ album is ünneplésre ad okot. Ehhez képest semmi felkonferálás, hanem egy puszta intro után bele is hasítottak az új lemezbe. És bár korábban a Dürerrel kapcsolatban voltak fenntartásaim, főleg ami a hangosítást illeti, összességében nem kellett csalódnom. Pedig húztam a számat, hogy nem fog passzolni a dolog, de aztán koncert közben egy bécsi kontingens megnyugtatott, hogy máshol élőben Lindberget alig lehetett hallani. Pedig, ha valakit, őt érdemes.

A Terminal Spirit Disease-ig tartó blokkban még kicsit nehezebb volt az éneket kihallani, bár death metal koncerten amúgy is alapszabály, hogy kívülről kell fújni a szöveget. Itt még inkább az ugatósabb hangfekvések hallatszottak, de aztán javult a helyzet, és ha olyan szinten nem is élvezhettük a vokálokat, mint mondjuk a ’Slaughter of Soul’-on, volt bennük erő bőven. Hogy miért szentelek ennyi sort Lindbergnek? Azért, mert az At The Gates riffjei mellett engem az ő énekteljesítménye fogott meg a régi lemezeken, amiből aztán végül a koncerten is visszajött sok minden. A közepes hangfekvésben ugyanis nem elsősorban hörgéseket használ, hanem egy fojtott, zöngésebb, idegtépő ordító hangot hallat, amivel szövegek nélkül is kifejezi a dal tartalmát: félelmet, haragot, kétségbeesést, vagy depressziót. Ilyen szempontból viszont még az új számok is, mint a The Circular Ruins vagy az Eater of Gods, abszolút szuperálnak.

A Terminalig pedig erősen bosszankodtam magamban, mert úgy tűnt, hogy a sztenderd turnésetlistjük hangzik majd fel, márpedig a Dürer mint helyszín lehetővé tette a hosszabb death metal ünnepet. Viszont az is aggasztónak tűnt, hogy iszonyú gyorsasággal zúzták a dalokat, nulla konferálással vagy szünettel, mondom mi a franc, le akarnak lépni egy 50 perces rapidkoncert után. De aztán a Raped by the Light of Christ felcsendülése előrevetítette, hogy itt lesz valami bővülés, és végül tényleg jó sok dal felcsendült. Az utóbb említett dal bontott akkordos kezdő dallamai alatt, mintha egy kísérteties hideg fátyol ereszkedett volna le, majd deja vuként ismétlődtek meg ezek a pszichedelikus élmények például a Heroes And Tombs elején, az Under a Serpent Sun középrészében, vagy a The Night Eternalban a koncert végső zárásaként.

Ami viszont addig történt, az valami leírhatatlan – talán egy kis elfogultság is szól belőlem, de ezt inkább meg kell élni. Az egész koncert egyben olyan volt, mint egy másfél órás látomás, vagy elragadtatás, önkívület. Elsősorban groteszk volt az élmény, mert a srácok egyszerű puritán megjelenéséhez képest olyan, valami pokoli dörgedelem csapta képen az embert a színpadról. El kell ismerni, nagyon ritka teljesítmény ez, ugyanis Lindbergék hosszú kihagyás után visszatérve, illetve vegetálva ugyanott tudták folytatni, ahol 1996-ban abbahagyták, és nemcsak a stúdióban, hanem élőben is. Főleg amikor régi és új számok követték egymást, tökéletesen felmérhető volt, hogy az At The Gates semmivel sem adta alább. Végigvágtat a közönségen a Nausea, utána pedig az Eater of Godsot hallva az az érzése az embernek, mintha nem is telt volna el majd húsz év a két dal megalkotása között.

Minden egyes számban látva Adrian Erlandsson szinte eltorzult, elmosódott arcát, ahogy verekszik a dobszerkóval, na meg Björlerék és Larsson reszelését, nincs több kérdése az embernek. Sőt ehhez képest még inkább Lindberg volt aktívabb, aki száguldozott a színpadon oda-vissza, és ki és be a backstage-ből. A ritmusszekció és a gitárosok is elképesztően tolták mind a thrash, mind a black metal ízű témákat. A változatos és mellkasrepesztő riffek pedig tankhadosztályként dübörögtek végig a nézőtéren. Csúcspontok nem voltak, inkább inkább csúcsvonalról beszélhetünk. Amit láthattunk, hallhattunk, az egy egyetemesen és konstans módon tökéletes koncert volt, ami bár nem példa nélküli, de ritka.

A tökéletes koncertnek további ismérve, hogy gyorsan elszalad. Bár Lindbergék tényleg nagyon gyorsan, 80 perc alatt lezavarták ezt a 20 számot, de a szubjektív időérzet is benne volt a dologban, mert szinte 25 percnek tűnt az egész. Csak egy aprócska szálka maradt bennem, mégpedig a dalcsokrot illetően. A kibővített setlist mindenkinek kedvére tett, viszont szinte csak az utolsó két albumról, az ’At War With Reality’-ről és a ’Slaughter of Souls’-ról hallottunk dalokat. Utóbbit tartják egyöntetűen az At The Gates legnagyszerűbb alkotásának, viszont számomra – ez nyilván szubjektív dolog – a másik három klasszikus album semmivel sem marad el a ’SoS’-tól. Viszont egy-két szám minden lemezről elhangzott, úgyhogy összességében nem kellett bánkódni. Sőt Lindberg igenlő válasza is feldobta a hangulatot, amikor a koncert utáni beszélgetés során egy beleegyező „soon”-t vágott a kérdésünkre, hogy mikor jönnek legközelebb. Úgyhogy gyertek csak vissza srácok, mi tuti, hogy ott leszünk! (Csemény)

Setlist:

El Altar del Dios Desconocido / Death And The Labyrinth / Slaughter of The Soul /  Cold / At War With Reality / Terminal Spirit Disease / Raped by the Light of Christ / The Circular Ruins / Under A Serpent Sun / Windows / City of Mirrors / Suicide Nation / Heroes And Tombs / Nausea / Eater of Gods / World of Lies / The Burning Darkness / The Book of Sand (The Abomination) / Blinded by Fear / Kingdom Gone / The Night Eternal

Képek: Erdős Júlia
Köszönet a Dürer Kertnek!