Fesztiválbuli - fesztivál nélkül: Nightwish - PeCsa Music Garden, 2015.07.15.

írta Bazsa | 2015.07.24.

A Hegyalja közismert, nem túlságosan hízelgő becenevét főként azok kapcsolták össze a rendezvény minőségével, akik még csak a környékén sem jártak soha, vagy eleve irtóznak a fesztiválozás minden formájától. Valós és érdemi kritikától mentes szójáték volt csupán – a tokaj-rakamazi dzsemborit ugyanis sokkal inkább a dinamikus fejlődés, a profi szervezés és legfőképp a szerethetőség jellemezte.

Ez utóbbi persze szubjektív, van itt azonban néhány dolog, melyek miatt objektíve, az egyéni szimpátiától függetlenül is rászolgált erre a jelzőre: kezdve azzal, hogy a keleti régióban sokáig egyedüliként állt a térség fiataljainak rendelkezésére, és később, a fesztiválszervezői hajlandóság felélénkülése után is tartani tudta vezető pozícióját, sőt az ország egyik legnívósabb és legkedveltebb nyári megmozdulásává nőtte ki magát. Azonban az egyre növekvő érdeklődés és az ezzel párhuzamos, szükségszerű modernizálás ellenére is mindvégig megmaradt olyan bájosnak és barátságosnak, mint amilyennek oly sokan megszerették. A Hegyalja volt ugyanis az átmenet a családias, ám ingerszegényebb néhányszáz fős zenés nyári táborok és a zsúfolt, villódzó, színes-szagos monstrumok között. Mindegyik típusnak megvan persze a maga varázsa, de tény, hogy sokak számára a középút volt nyerő; sőt a fesztiválozás egyetlen elfogadható/élvezhető formája.

És most ugyanennek a fesztiválnak két év leforgása alatt sikerült végrehajtania azt a bravúrt, hogy totálisan lenullázza magát, hogy elveszítse az emberek bizalmát, és hogy úgy általában közröhej tárgya legyen. Tavaly ugyebár azzal az elképesztő ötlettel álltak elő, hogy ingyenesek lesznek, akkor nagyjából számítani lehetett rá, hogy ebből így ebben a formában nem lesz semmi. Idén pedig egy olyan lehetetlen szervezési problémára hivatkozva fújták le az egészet, ami kimeríti a dilettantizmus fogalmát (már amennyiben elfogadjuk a hivatalos álláspontot). A két blama két különböző szervezéshez köthető ugyan, és azt sem lehet biztosan tudni, hogy pontosan mi áll az események hátterében, egyvalami azonban biztos: végeredményben mégiscsak a Hegyalja neve sínylette meg az dolgot. A becenévből gúnynév lett, a gúnynévből pedig jelző; az amatőrködésé és a megbízhatatlanságé, ezzel pedig nagy valószínűséggel az egész fesztiválnak befellegzett. Mert ez már tényleg mindennek a legalja.

Még szerencse, hogy a Nightwish hegyaljás buliját a Concerto szervezte le, akiknek végül sikerült megmenteniük Tuomasék koncertjét. És tegyük hozzá: a produkció méretének és profizmusának fényében elképesztő teljesítmény – főleg két nap alatt. Közönségszám szempontjából mondjuk még jól is sült el a dolog, egyes jegyirodák elmondása szerint a Budapestre költözést követően a jegyeladások ugrásszerű növekedésnek indultak, noha ez nyilván nem nyugtatta meg azokat, akiknek az eredeti kondíciók kedvezőbbek voltak. A lényeg az, hogy a koncert megmenekült, ráadásul Concertóék rendkívül rugalmasan kezeltek minden felmerülő problémát (jegybeváltás, beengedés stb.), egyedül a helyszínválasztás nem volt túl szerencsés, hiszen a Petőfi Csarnok szabadterét mind befogadóképesség, mind infrastruktúra szempontjából hosszú évekkel ezelőtt kinőtte a zenekar, de a speciális körülményeket tekintve tényleg ez legyen a legkevesebb. Már csak azért sem lehet különösebb okunk a nyavalygásra, mert maximum a tömegnyomor okozott némi kellemetlenséget, technikailag viszont közel ugyanazt a show-t kaptuk, mint a külföldi fesztiválok látogatói, csak hát egy kicsit kisebbre méretezve.

Meg hát persze – fesztiválturné lévén – alapvetően kevesebb felszereléssel érkezett a zenekar, mint a headliner-bulik alkalmával, de hang, és elsősorban látvány szempontjából még így is pazar munkát végzett a zenekar stábja. Ezen persze már meg sem lepődik az ember, hiszen mint ahogy azt a ’Showtime, Storytime’ DVD kapcsán már részletesen kielemeztük, a Nightwish koncertjei éppen az erős vizuális elemek miatt ennyire hatásosak. A zene ritmusát és hangulatát lekövető, rendkívül igényesen megtervezett fénytechnika mellett a pirotechnika terén különösen kitettek magukért – noha ez utóbbinál érződött, hogy alapvetően másfél–kétszer ekkora színpadokra lett kitalálva. A Pecsa tetőszerkezetét nyaldosó, vagy a majdhogynem a közönség feje fölött összecsapó lángok őrült jól néztek ki, és szerencsére volt is belőlük bőven a másfél órás buli során.

Mivel a fesztiválokon nem csupán a saját közönség, hanem rengeteg olyan ember előtt is bizonyítani kell, akik nem, vagy csak felszínesen ismerik az adott fellépőt, az ilyen jellegű turnékon sok zenekar igyekszik a legnagyobb slágerekből összeállított műsorral bebiztosítani magát. (És ezzel nincs is különösebb baj, hiszen aki jobban bele szeretne mélyedni az életműbe, azoknak ott vannak a saját headliner bulik.) A Nightwish ebből a szempontból némi meglepetést okozott, hiszen a nemrég megjelent (vagyis eddig kevésbé bejáratott) új lemez már ebben a kanyarban igen jelentős szerepet kapott: hat dalt vettek elő az ’Endless Forms Most Beautiful’-ról, mindezt az emblematikus slágerek rovására. A dolog pedig két okból kifolyólag működött nagyon jól: egyfelől azért, mert ezen az estén – a turné többi állomásától eltérően – kizárólag a saját rajongóiknak játszottak, akik nem hullatnak krokodilkönnyeket, ha véletlenül kimarad egy Nemo, egy Wish I Had An Angel vagy egy Dark Chest Of Wonders. Másfelől pedig azért, mert bár a lemez a munkásság többi részéhez viszonyítva egyáltalán nem meggyőző, a friss dalok élőben abszolút megállják a helyüket. Sőt! A Shudder Before The Beautiful és a Weak Fantasy (jajistenem, az a pirotechnika!) iszonyatosan hasít, a monumentális The Greatest Show On Earth pedig ebben a rövidebbre vágott verzióban majdhogynem ott van a The Poet And The Pendulum vagy a Ghost Love Score mellett. (Az Élan és különösen a My Walden viszont élőben is felbasz, ez a Troy Donockley-féle folkos majomkodás nem is érdemel több kommentárt ennél a zárójeles mondatnál.) Nem mindenki ájult el persze a régebbi dalok ilyetén mellőzésétől, de ahogy arról a tavalyi In Flames-koncert kapcsán már esett szó, rendkívül imponáló, ha egy zenekar ennyire hisz magában, és a múlt kiárusítása helyett inkább a jövővel foglalkozik.

Ha kevesebb súllyal is, de azért maradt némi hely a bejáratott Nightwish-standardeknek is (Amaranth, Storytime, Last Ride Of The Day, illetve az örökkön-örökké zseniális Ghost Love Score), sőt még azok is megkapták a magukét, akik számára a Tarja-korszak az abszolút etalon (bár a jelenlegi rajongótáborban egyre kevesebben vannak ilyenek). Floor Jansen érkezése lehetőséget teremtett néhány rég nem hallott klasszikus felelevenítésére is, mint amilyen például a Sleeping Sun, a She Is My Sin, vagy a Stargazers – ez utóbbi volt az este legnagyobb meglepetése, a közönség jelentős része valószínűleg álmában nem gondolta volna, hogy valaha hallani fogja még az ’Oceanborn’ húzódalát.

És ha már Floornál tartunk: az említett DVD kritikájában már részletesen kitárgyaltuk a holland énekesnő erényeit és a benne rejlő lehetőségeket, de akkor még maradt pár megválaszolatlan kérdés és némi kétség – ezekre azóta az új lemez meg is adta a választ, pontosabban szólva: valamelyest beigazolódott az a félelem, hogy bár szakmailag megkérdőjelezhetetlenül jobb bármelyik elődjénél, egyéniség és karakter szempontjából közel sem olyan erős, mint Tarja vagy Anette. A koncert pedig semennyit sem változtatott ezen a képen, igaz, hogy ahol mi álltunk, nem mindig lehetett tisztán látni a színpadon zajló eseményeket, és sajnos az ének is kicsit halkabb volt a kelleténél. Hangilag és frontemberként nagyítóval sem lehetett volna hibát találni a teljesítményében, de az a bizonyos megmagyarázhatatlan plusz, az a különleges kisugárzás, ami a Nightwish eddigi énekesnőit jellemezte, valahogy nincs meg benne. Profi volt és szimpatikus, de semmi több, és ennél a zenekarnál ez egy kicsit kevés.

Összességében nagyon rendben volt ez a koncert, a katarzis ezúttal azonban elmaradt, ami leginkább annak tudható be, hogy akárhogy is nézzük, ez mégiscsak egy fesztiválbuli volt, amely a fentebb említettekből (rövidebb program, kisebb technika stb.) adódóan nyilván nem is hasonlítható össze egy szorosabb koncepció szerint összerakott, teljes értékű headliner-fellépéssel. Bónusznak, vagy afféle kedvcsinálónak viszont tökéletes volt, amíg visszajönnek hozzánk az új lemezt bemutató turnéval, ami remélhetőleg valóban akkorát fog dörrenni, amekkorát egy Nightwish-koncert szokott. Nagy szerencsénkre már erre sem kell túl sokat várnunk.

Setlist:

Shudder Before the Beautiful / Yours Is An Empty Hope / Amaranth / She Is My Sin / My Walden / Élan / Weak Fantasy / Storytime / I Want My Tears Back / Stargazers / Sleeping Sun / The Greatest Show On Earth / Ghost Love Score / Last Ride Of the Day

Szöveg: Bazsa
Képek: savafan
Köszönet és respect a Concertónak!