Még mindig csodaországban: Alice Cooper - Arena Open Air, Bécs, 2015.06.24.

Mióta Alice Cooper speciális vendégként csatlakozott a Mötley Crüe búcsúkörútjához, igencsak hanyagul turnézik szólóban. Gondolom ennek gazdasági okai is vannak, és amúgy is jót tehet egy kis szünet, hiszen ha évről évre mindenhol jelen van, idővel megszűnik különlegesnek lenni. Ebből adódóan most valóban speciális alkalom volt, hogy az alig 10–12 állomásos Európa-turné a közelbe érkezett, még annak ellenére is, hogy ugyanazt a show-t és szinte teljesen ugyanazt a setlistet hozta, mint az utóbbi 3 évben.

A szokásos időben, délután 3-4 óra között már elfoglaltuk a helyünket az Arena előtt, hogy biztos legyen az első sor. Néhány beöltözött, kisminkelt ember már jelezte a kapu előtt, hogy jó helyre érkeztünk. Ha korábban nem jártam volna még itt, ez nem lett volna annyira egyértelmű, mivel az Arena nevű hely a valóságban egy húsfeldolgozó üzem melletti üres placc téglafallal lekerítve, elöl egy színpaddal. Megvan a maga hangulata, és simán be is fér 3-3500 ember, szóval nem lehet rá panasz.

A kapunyitás előtti órákban a tömeg igencsak szellősen gyülekezett, így volt alkalom elbeszélgetni a magyar Alice Cooper Facebook rajongói csoport tagjaival, valamint lengyel rajongókkal ismerkedni. Mivel a mestert csak külföldön lehet elcsípni, minden alkalommal szép számmal jönnek magyarok is. Az első sor közepét kizárólag magyarok töltötték meg, már-már olyan érzésem volt, mintha egy hazai koncerten lennék. Egyébként kivándorolt magyarként a dortmundi állomás közelebb lett volna hozzám, és csakis a társaság miatt választottam a bécsi koncertet.

A bemelegítő banda nem szolgált sok meglepetéssel, a 2010-es arenás koncertről már ugyancsak előzenekarként megismert Bloodsucking Zombies From Outher Space pörgette fel fél órában a közönséget. Meg kell mondjam, 2010-es fellépésükről a mai napig több emlékem van, mint a két héttel ezelőttiről. Jók voltak a jelmezeik, jó volt rájuk nézni, vonzották a szemet, fogós, egyszerű dalaik vannak, de valahogy elment mellettem a produkció, jobban koncentráltam arra, hogy mikor kerül már a főfogás az asztalra.

Setlist:

Radio Active / I Wanna Hear You Scream / Vienna Calling (Falco) / Teenage Universal Creature / Buried in Barrels / Trick or Treat / Linda Blair / Kids of the Apocalypse / Monster Mutant Boogie

A szokásos 9 órai kezdés helyett negyed órával korábban indult a buli, ami annyira meglepett, hogy igazából még fel sem fogtam mi van, Alice Cooper már ott is állt a színpadon. Ismét a Hello Hooray-jel indult a show (ami most egy verzével rövidebb volt, mint eddig, bár gondolom ez nem sokaknak tűnt fel), majd rögtön átváltottak a House Of Fire-re. Az első blokkban elhangzott még a No More Mr. Nice Guy, az Under My Wheels, a By My Lover, a Billion Dollar Babies és a Department Of Youth, az utolsó lemezről pedig az I’ll Bite Your Face Off, valamint a 90-es évekből a Hey Stoopid és a Lost in America.

A tizedik Alice Cooper-koncertem volt már a mostani, de ennyire gyorsvonatszerűnek még soha nem éreztem. Rettentő energiával pörögtek a dalok egymás után, és a 3000 fős közönség nagyon vette a lapot. A Dirty Diamonds utáni hangszeres blokk és a kötelező dobszóló így sokadik alkalommal viszont már nem tűnt annyira izgalmasnak.

A második részt a Welcome To My Nightmare nyitotta, amiben Alice Cooper egy hatalmas cilinderben, madárijesztőként, kígyóval a nyakában pózolt. A díszleteket sejtelmesen eltakaró füstben úgy tűnt, mintha a színpad egybefolyna a közönséggel, és szinte benne lennénk a produkcióban. A Goes To Hell alatt ostorral terrorizálta a zenészeket, a ’Brutal Planet’-es Wicked Young Man alatt pedig egy statisztát szúrt fel egy rúdra, aki egy az előadókat idegesítő, szemtelen fotóst játszott el. A Feed My Frankenstein után felkerült a kényszerzubbony is. Az őrült nővért az utóbbi években maga Sheryl Cooper, Alice felesége alakítja, amit többek között olyan apróságokból lehetett észrevenni, hogy egyszer hosszan végignyalta a vergődő énekes arcát. A híresen hűséges, családbarát shock rocker ilyet valószínűleg nem tenne meg egy egyszerű statisztával. A Ballad of Dwight Fry után jött az elmaradhatatlan guillotine, Alice Cooper fejének levágása, és az abból kiszívott vér ráköpése a közönségre.

Rövid átöltözés után egy mentős hordágyon letakarva tolták vissza az est főszereplőjét a színpadra, majd ezután következett a turné nevét is adó (Raise The Dead), „halottakat ébresztő” blokk, ami a már elhunyt zenészkollégák/barátok dalaiból állt, melyek a soron következő feldolgozásalbum gerincét is fogják adni. A The Doors-féle Break On Through (To The Other Side) és John Lennon Revolutionje még elmentek, de Jimi Hendrix Foxy Ladyje alatt már el tudtak kalandozni a gondolatok afelé, hogy késő este van, fáradt vagyok, szorít a cipő, hűvös a levegő és ilyesmik, ami nem szokványos jelenség egy a tudatot teljesen hatalmába kerítő Alice Cooper-koncerten. Nem rosszak ezek a dalok, ahogy a Who My Generationje sem az, de ezek évek óta olyan klasszikusokat szorítanak ki, mint az I Never Cry vagy az Only Women Bleed. De néhány ritkábban játszott, elfeledett, a 80-as évek első és második felében született dal is nagyobb létjogosultsággal szerepelt volna ezeknél.

A feldolgozások után az I’m Eighteen egy pillanat alatt rántotta vissza a közönséget, majd az ezt követő Poison igazi együtténeklős tombolást váltott ki, ahogy mindig is. Itt tűnt fel igazán, hogy a kiváló fizikai kondícióban lévő, fiatalokat megszégyenítően energikus Cooper az egész este folyamán kiválóan énekelt, a háttérvokál-szekció is lényegesen erősebb lett az új gitároscsaj, Nita Strauss érkezésével. A régi dalok – a már megszokott módon – sokkal dinamikusabban szóltak, mint a 70-es évek lemezein, de most a 80-as, 90-es évek klasszikusai sem voltak zavaróan hamiskásak. Pedig most meglehetősen szép számmal játszott közülük. A turné előtt a Facebookon szavaztatták meg a rajongókat, hogy milyen dalokat hallanának szívesen a koncerteken, így került vissza a House of Fire, és a legtöbb állomáson játszott (Bécsben sajnos kimaradt) He’s Back is a ’Constrictor’-ról, amit eddig korábban csak Svédországban adtak elő (mivel ott ’86-ban listavezető sláger volt).

Rövid pihenő után, egyetlen ráadásként a 7 percesre nyújtott School’s Outtal tértek vissza, melybe ismét beleágyazták a Pink Floyd Another Brick in The Wall Part 2 című dalát. Voltak repkedő konfettivel töltött lufik, kardok, cilinder, szappanbuborékok, óriási szerpentinek. A sok szétszórt dísztől pár perc alatt úgy nézett ki a színpad, mintha atomtámadás érte volna. Ezután elköszöntek, és a hangos „Zugabe!” kiáltások ellenére sem jöttek már vissza.

Alice most sem okozott csalódást. A feldolgozásokat leszámítva másfél órára kiszakított a hétköznapokból, és be tudott rántani a saját őrült világába, ami 67 évesen lenyűgöző teljesítmény. Egy pillanatig sem lehetett azt érezni, hogy unná, vagy nem koncentrálna kellőképpen az előadásra. Végig látszott, hogy élvezi, amit csinál, és ahogy átragad rá a közönség energiája és lelkesedése. Számomra még mindig felfoghatatlan, hogy Magyarországon nincs igény egy ilyen bulira, de már hozzászoktam, hogy mindig utazni kell, ha látni akarom őt. A koncertre hárman VIP jegyeket vásároltunk, így utána lehetett fotózkodni és beszélgetni is Alice Cooperrel, aki kimondottan jó kedélyű és barátságos volt. Ismét egy teljes élménnyel lettem gazdagabb, és már alig várom az újabb kirándulást Alice csodaországába.

Setlist:

Hello Hooray (Judy Collins) / House of Fire / No More Mr. Nice Guy / Under My Wheels / I'll Bite Your Face Off / Billion Dollar Babies / Be My Lover / Lost in America / Hey Stoopid / Dirty Diamonds / Welcome to My Nightmare / Go to Hell / Wicked Young Man / Feed My Frankenstein / Ballad of Dwight Fry / Killer / I Love the Dead / Break On Through (to the Other Side) (The Doors) / Revolution (The Beatles) / Foxy Lady (The Jimi Hendrix Experience) / My Generation (The Who) / I'm Eighteen / Poison /// School's Out

Szerző: Kovács István
Képek: savafan, Pintér Balázs
További képek: CSLP Facebook