"Másoknak ez a karrierjük végét jelentette": Interjú James LaBrie-vel, a Dream Theater énekesével

írta karpatisz | 2015.07.13.

A Rock By The River fesztivál előtt, kora délután találkozhattam James LaBrie-vel, akivel a Dream Theater harmincéves jubileumáról, karrierjének alakulásáról, az ominózus ételmérgezési esetről és egyéb személyes dolgokról beszélgettünk.

Hard Rock Magazin: Idén 30 éves a Dream Theater. Hogyan készültök megünnepelni ezt a jeles évfordulót? Számíthatunk ismét egy olyan kiadványra, mint a ’Score’ volt?

James LaBrie: Most a zenekar megalapításának 30. évfordulóját ünnepeljük, de a turnén valójában egy megemlékezést tartunk, minden egyes albumunkról játszunk valamit. A jubileumra emlékező kiadvány megjelenéséről még nem beszéltünk, esetleg egy olyan CD jöhet szóba, amin emlékezetes pillanatokat lehet majd hallani. Most az az elsődleges számunkra, hogy találkozzunk a közönséggel és éljék meg velünk ezeket a csodás pillanatokat.

HRM: Milyen szempontokat vettetek figyelembe az évfordulós műsor összeállításakor?

JLB: A legfontosabb az volt, hogy olyan dalokat vegyünk elő, amit a rajongóink már rég nem hallottak. Vannak olyannak, például a Burning My Soul, amit például 10-15 éve nem játszottunk. Néhány olyat is bevettünk, mint a Panic Attack vagy az About To Crash, amikhez viszont nekünk volt kötödésünk. A koncerteken azt láttam, hogy az emberek szinte mindet együtt éneklik velem, szerintem ettől több bizonyíték nem kell, hogy jól döntöttünk, működik a dolog. Sokat beszéltünk arról, hogy milyen műsor volna jó összeállítani, így az is szóba került, hogy az A Change Of Seasonst, illetve több epikus, hosszú szerzeményünket ismét elővegyük. Talán a következő turnén, vagy utána már annak is lesz helye, hogy több mint egy évtized után ez a dal is aktuális legyen. Mindenképpen olyan műsort szeretnénk összeállítani, amiben érződik az, hogy törődünk a rajongóinkkal.

HRM: 1990 óta vagy a DT énekese, idén 25 éve. Mit jelent neked ez az évforduló?

JLB: Hihetetlen a számomra, hogy ennyi idő eltelt. Emlékszem arra az időre, amikor egy pár dalt hallottam a ’When Dream And Day Unite’-ról és azon tűnődtem, hogy ezek a srácok milyen különleges dolgot csinálnak. Később, amikor már én is tagja voltam a zenekarnak, úgy éreztem, hogy én is hozzá tudtam tenni ahhoz, hogy határok nélkül, bármit meg tudjuk csinálni. Én olyan típusú ember vagyok, aki nem a hagyományos módon próbálja meg kifejezni magát, ahogy a csapat többi tagja sem. Talán ez az oka annak, hogy még mindig dinamikusan fejlődünk – jelenleg is.

HRM: Mielőtt csatlakoztál volna a Dream Theaterhöz, egy Winter Rose nevű csapatban énekeltél. Hogy érezted magad a glam banda után a Pull Me Under világában?

JLB: Az a csapat amolyan dallamos rock féle volt, és akkoriban kezdtem megérteni, hogy énekesként ki is vagyok valójában. Sok jó dolgot csináltunk, de azt éreztem, hogy tovább kell majd lépnem. Amikor meghallottam a Dream Theater zenéjét, tudtam, hogy ez lesz az, ahol újabb szintet léphetek.

HRM: A teljes neved Kevin James LaBrie. Nem volt furcsa érzés számodra a Kevin keresztnevet elhagyni?

JLB: Egyáltalán nem, sőt én voltam az, aki javasolta a dolgot. Elég őrült lett volna a dolog, hogy ha két Kevin és két John van a bandában. (nevet) Mindig is közelebb állt hozzám a középső nevem, a James, és az idő megmutatta, hogy jól döntöttem, hiszen Jamesként ismert meg a világ.

HRM: Segített neked az éneklésben, hogy több évig doboltál? A DT dalírásánál tudod ezt kamatoztatni?

JLB: Teljes mértékben! Egy ilyen bandában, mint a Dream Theater, ez óriási segítség. Hiszen a hangszeresek játékát így követni tudom, nem számít, hogy milyen ritmusváltásokat, ütemmutató változásokat használnak. Már természetesnek veszem és nem kell gépiesen számolgatnom, hogy éppen mit is csinálnak. Természetesen van olyan pont, amikor nekem is meg kell értenem dolgokat, ahhoz elengedhetetlen a számolós mód, de a végén mindig természetesnek kell hatnia. Csak így tud a részeddé válni a zene, ha ösztönösen érzed a dolgot.

HRM: 1994 végén ételmérgezést kaptál romlott ráktól, a hányástól a hangszalagjaid is megsérültek. Hogy érezted magad az eset után? Mennyi idő kellett a teljes gyógyuláshoz?

JLB: 8-10 év. Akkor komoly sérüléseket szereztem, hiszen a hangszálaim irányába ment rengeteg vér. Másoknak ez a karrierjük végét jelentette, amihez őszintén bevallva én is nagyon közel voltam. Mint énekes gyakorlatilag összetörtem. Elvesztettem az addigi hangszínem és a hangterjedelmem egy részét is. Az eset előtt azt éreztem, hogy a legjobb formámban vagyok, amit valaha elérhetek, utána viszont minden egyes nap igazán embert próbáló volt énekelni. Emberi vonatkozásában is nehezen viseltem a következményeket. Sok év után, a ’Train Of Thought’ idején éreztem újra azt a biztonságot, amit korábban, de ekkoriban is voltak nehéz pillanataim még emiatt. Az idő segített, hogy egyre jobban érezzem magam, de a visszagondolok rá, könnyen véget vethetett volna a karrieremnek és ez nem túlzás, mert súlyos volt a sérülésem. 31 évesen azt éreztem, hogy bármit megtehetek, erre egyik pillanatról a másikra ez történt. Most már tudom, hogy mi az, ami belefér, mi az, ami nem, hogy ahhoz a formámhoz közelítsek, amit régen elértem. Ez rengeteg munkámba került.

HRM: Hogyan tartod formában a hangodat? Megvan a saját napi rutinod egy-egy bulira való felkészüléshez?

JLB: Ahogy most itt végeztünk, elmegyek és elvégzem az első bemelegítő fázist. Légző gyakorlatokkal kezdek, majd utána egy kis testmozgás következik. A koncert kezdete előtt két órával kezdem a skálázást, így gyakorlatilag bevezetem a hangomat arra, hogy a beszédről áttérjek majd az éneklésre. A buli közben az instrumentális részek alatt néha hátra szoktam menni, hogy egy kicsit felfrissítsem magam. Itt vagy sima vizet, vagy meleg mézes vizet iszok, így óvom a hangszálaim. Ha végeztünk az adott koncerttel, akkor pedig néhány gyakorlattal visszavezetem a hangom az éneklő pozícióból a beszédhez megfelelő tartományba.

HRM: A klasszikus ének, ill. az operaéneklés mennyire áll hozzád közel?

JLB: Nos, sem a klasszikus, sem az opera nem az én műfajom, de a képviselőit igen sokra tartom, becsülöm őket. Én inkább az „utcai énekesek” sulijából származom. Mi otthonról, a barátainktól, a csapatunktól szedtük össze azokat a dolgokat, amikre szükségünk volt. Ilyen volt például Freddie Mercury is. Ő nem attól lett kiváló énekes, hogy milyen iskolába járt, hanem attól, hogy a csapata mit kívánt meg tőle. Tényleg fenomenálisak az operaénekesek, de én inkább az egyszerűbb típusúba tartozom. Én úgy tudtam fejlődni, hogy milyen hatások értek, milyen elvárások voltak felém.

HRM: Segített neked valaha énektanár abban, hogy hogyan énekelj?

JLB: Hogyne! Rosemary Burns és Victoria Thompson voltak azok, akik a legtöbbet segítettek, de az évek alatt több emberrel kerültem kapcsolatba, például Jamie Vanderával is. Valójában mindegyiküktől apróbb dolgokat hoztam el és építettem bele a saját technikámba.

HRM: Önálló albumaid igen sokféle stílusúak. Milyen zenei stílus áll hozzád a legközelebb?

JLB: Az első két Mullmuzzler inkább tradicionálisabb rock, de az ’Elements Of Persuasion’ óta a keményebb út felé indultunk el. Most úgy érzem, hogy az ’Impermanent Resonance’ az az út, amin tovább tudunk majd haladni. Ez az ami, a tökéletes egyensúlyt mutatja számomra a dallamos, de egyben a kemény metalosabb irányvonalból. Sok embert valójában a durva, hörgős ének foglalkoztat ezen a lemezeken, de ahogy már korábban említettem neked, ezt mi csak egy plusz hangszerként kezeljük. Ez lehet az az irány, amerre tovább tudunk majd lépni.

HRM: Egy kicsit térjünk vissza a Dream Theaterhez. Február óta dolgoztok a következő stúdió lemezen. Mikorra várható a megjelenés?

JLB: 2016 elejére tervezzük, egyelőre úgy néz ki, hogy februárban fog megjelenni. Az ünnepi turné előtt is a lemezen dolgoztunk, ahogy vége lesz, a koncertjeinknek máris folytatjuk tovább a munkát. Augusztus 6-án, három nappal a hazaérkezésem után már az énekszólamokat fogom felénekelni a stúdióban. Már most nagyon igazgatottak vagyunk mindannyian.

készítette: karpatisz
Koncertkép: T T
Köszönet a Magneoton csapatának!