Egypercesek #9: Ghost Ship Octavius, Next To None, Iron Reagen, Anguish, Ancestral Legacy

írta Hard Rock Magazin | 2015.07.05.

Az Egypercesek 8. részében a hard és blues-rock volt az egyeduralkodó, most viszont összetettebb a stíluskínálat. Ezúttal a népies elemekkel átszőtt death metaltól kezdve a doomos dallamokon keresztül a thrash ritkaságokig terjed a skála. De azt is megnéztük, hogy muzsikál Mike Portnoy fia, Max.

Jó érzés látni, amikor egy zenekart a közösség emel fel és segít hozzá egy lemez megjelentetéséhez. Napjainkban még nevesebb zenekaroknak is meg kell küzdeniük egy-egy korrekt szerződésért, így sok friss formáció rászorul arra, hogy egy kis előzetes reklámot csapva magának, a rajongók támogatását kérje. Néha egy-egy zenekar még sikerrel is jár, és összegyűjtik az album felvételének és kiadásának költségeit. Hasonló szerencse érte a Ghost Ship Octaviust is, melyet Van Williams (NevermoreArmageddonPure Sweet Hell) és Matt Wicklund (HimsaWarrel DaneGod Forbid) alapított: az ő nevük garanciát is jelenthet az album minőségére. A harmadik tag, nos, ő 19 éves. Ez a puszta szám és a tény, hogy ennyi idősen ilyen formátumú és kaliberű társakkal zenél egy albumon, bizakodásra adhat okot Adon Fanion jövőbeli karrierjét illetően.

A zenekar egy igen hírhedt, kétárbócos szellemhajóról, az Octaviusról nevezte el magát, melyet a tengerészlegenda szerint a 18. század vége felé ért el a végzete Grönland közelében. A név eredetének ismerete jó hangulati felütést ad a lemez első számához, a Saturn and Skies-hoz, ami egészen frenetikus erővel robban be az ember hallójárataiba acélkeménységű nyitóriffjével. Fiatal énekesünk már a legelső dalban is szépen kiereszti a hangját, mely az album egyik legnagyobb erénye: Adon igen karcos és energiától duzzadó orgánumában fellelhető a keményebb zenék esszenciája. A nyitódalban igen magasra kerül a mérce, ami precízen összerakott, klasszikus keménységű szám, ezáltal egyből izgatott lettem a folytatást illetően. Sajnos azonban a várt hatás elmaradt.

Az első dal intenzitását az Alive is igyekszik továbbvinni, de ebben mintha már kevesebb lenne a spiritusz, és a kezdeti lendület dalról-dalra egyre alább hagy. Fontos dolog egy albumon megtartani az első szám intenzitását, ez az anyag viszont fokozatosan laposodik el, annak ellenére, hogy egyáltalán nem beszélhetünk rossz dalokról, sőt. Minden számot alaposan átgondoltak és jól felépítettek, de hiányzik belőlük a szükséges plusz. Egyszer-egyszer feltűnik néhány igazán friss dallamötlet, de aztán ezek is eltűnnek a sok progresszív klisé között. Ezeket a kimunkált gitárszólókkal igyekeznek ellensúlyozni: ezen a téren nagyszerűen kitett magáért a csapat, Per NilssonMattias Eklundh és Jeff Loomis is vendégeskedik az albumon.

A zenészek teljesítményére nem is lehet panasz, Matt Wicklund biztos, gyakorlott kézzel hozza nekünk futószalagon a progos riffeket, Van Williams pedig míves bemutatót tart dobtudásából minden dalban. Ezzel a lemezzel az együttes megmutatta, hogy van bennük kiaknázandó potenciál és érdemes lesz a nevükkel foglalkozni a továbbiakban. Mégis, a végeredmény inkább egy előzetes erőfitogtatásnak tűnik, melyben a progresszív metal sötétebb oldalának minden sablonját és frázisát ellövi a zenekar. A 'Ghost Ship Octavius' így sajnos számomra nem robbant akkorát, mint vártam. Pedig vártam. De valahogy éhes maradtam még utána is.


Amikor egy zenekar az első lemezéhez igen hasonló másodikat jelentet meg, alaposan beszűkíti jövőbeli lehetőségeit. Például az Opeth gond nélkül megtehette, hogy a tavalyi – a rajongók által széles körben megtépett, nekem speciel nagyon tetsző – album alkalmával a '70-es évekbe feledkezett ösvényre lépett, teljesen félretéve a metalt, hiszen a nagyobb ugrásoknak több korábbi dalgyűjteményében voltak előzményei. A fiatal svéd doom csapat viszont ott folytatja, ahol utoljára, örömtelenül elhalkult.

Elsőre szükségszerűen hiányérzetem támadt, többet, frissebbet reméltem. Számos végigjáratás után viszont a bemutatkozáshoz felérően színvonalas doom-mestermű ködlött elő, a meglepetés izgalma nélkül, pompás dalokkal. Szokás a Candlemass-t említeni, ha az Anguish név előkerül, a riffeket illetően némi joggal. De a varratoknál más az érzetkép, az egymásba nyíló, megrázó méreteket öltő harmóniafüzérek nem tűrnek szerves összetartozást, senki mással.

Ez nem a kalandozós, veszélyes vonal, az egy időre elfüstölt a színtérről Selim Lemouchi sajnálatos halálával. A recsegős énekhang kifejező, és ritkán hallani, amint a megbízottak ennyire maximálisan kihasználják a gitárokban rejlő lehetőségeket. Annak ellenére, hogy szólók nem igazán csendülnek fel. Viszont kezeikben a gitárok rendre átalakulnak, fűrész, varázspálca, legyező és ostor alakját öltik fel, máskor mintha sűrű méz csordogálna a húrokból, vagy adóvevő lesz belőlük, a tenger mélye frekvenciájához igazítva. Hatalmas riffeket szórnak közénk, mindenfajta műfaji gátlástalanság nélkül, a különféle hangköröket nehézkes tempóval összefűzve.

Egyedül a borító taszít, ide rejtélyes, színes festmény passzol. Amivel a tagok újfent lenyűgöztek, nem más, mint a levegő sűrítésének képessége, ahogyan gyászos magányukat érzelmeik tisztaságához igazítják. Durván rajzolt, de finoman mélyrelátó hangulat ez, fülledt zeneszó, komor környezetben.


A virginiai Richmond thrash oszlopa, a Municipal Waste sajnos hosszabb szüneteket tart két album között, a fél csapattal ennek kitöltésére létesült az Iron Reagan. Szintén mániákus thrash/crossover, az MW-nél punkosabb, rövidebb, de hasonlóképp erős és emlékezetes dalokkal. A néhai elnök özvegye, Nancy bizonyára utálná őket.

A tréfáskedvű, hebehurgya szövegek megmosolyogtatnak – ez alig fontos. A zenészek hangszereikkel képesek kifejezni érzéseiket, nagyon kevés kivétellel nem a szavak és mondatok bűvészei. Ehelyett gazdag lelkű írókat, költőket, tudósokat és filozófusokat olvasson, ki a betűk szerelmese. Legalábbis még nem bántam meg, hogy – műfajoktól függetlenül – rég lemondtam a dalszövegek értelmezéséről, a zenészinterjúkban úgyis elhangzik, ami fontos.

A death és black metal az utóbbi években tucatnyi haladó zenekara segítségével nagyokat lépett előre, a thrash metal pedig nem. Remek alakulat számos akad, de kevés a jövőbe látó thrash banda (VektorImmaculateShards of Humanity, vagy a még káprázatosabb technikájú, instrumentális Blotted Science és Conquering Dystopia). Az Iron Reagan sem az, de a tagok végig prométheuszi energiával zúznak, e kiadvány magas hangerőn szinte őrjítően lelkesítő. A pontosan kiszámított, szikrázó tűzgolyók mellett bődületes középtempók, dús ötletarzenál segítik a bizalmas viszony kialakulását. Mostanában ez forog, ha régi kedvenc műfajomra áhítozom.


A progresszív stílus történetében mindenképpen kuriózumnak számít, hogy egy tizenévesekből álló csapat első lemeze világszerte megjelenik. Technikai tudásuk és felkészültségük alapján ezt reálisnak tartom, mármint hogy felfigyeltek rájuk. Azért tegyük hozzá, hogy a Portnoy név sokat segített abban, hogy a csapat el tudott jutni a lemezszerződésig. Jelen esetben Mike Portnoy (The Winery Dogs, ex-Dream Theater) második gyermekének, Max Portnoy-nak a bandájáról beszélünk. A Next To None története úgy kezdődött, hogy négy srác a saját szórakoztatására zenélgetett, majd 12-13 éves korukban már inkább saját dalokat írt. A fiúk hangszeres tanulmányaikat igen korán kezdték, például a kis Max 5 éves kora óta tanul zenélni, 8 éves kora óta pedig dobfelszerelésen is jól játszik. Ezt látva nem meglepő, hogy az átlag 15 évesekből álló zenekar képes volt egy bő egy órányi lemezt megírni.

Az ’A Light In The Dark’ dalait nem tudnám egy stílusba besorolni, színes skálán mozognak. A dallamos, melankolikus rockballadától a metalcore műfajába átnyúló, hörgésekkel teli dalokig sok mindent hallottam. Hogy milyen hatások, példák jártak előttük? A Dream Theater egyértelmű, ezen kívül még a húzós riffek miatt megemlíteném az Avenged Sevenfold és a Metallica benyomásait is, a kemény énektémák miatt viszont a Slipknot sem maradhat ki. Max Portnoy játékát hallgatva azt gondolom, le sem tudná tagadni a vérét, már most kiválóan kezeli a felszerelést. Thomas Cuce billentyűjátéka viszont Kevin Moore dallamosságát és témáit idézi, a Jordan Rudess által inspirált modern hangzás és technikakezelés mellett. A billentyűk kezelésén túl ő „a hang” is a csapatban, ami érdekesen hat, mivel igen fiatal, s nem nevezném tökéletesen érettnek az orgánumát. Ami viszont meglepett, hogy a hörgéseket milyen magas szinten tudja megoldani. Az első két dalban az ének és a hörgés arányát nem tartom reálisnak, a többi dalban szerencsére már csak „hozzáadott” fűszerként találkozunk ezzel az eszközzel. Rengeteg jó riff és ötlet van a lemezen, amit jól raktak össze, ennek ellenére mégsem lett tökéletes egyik dal sem. A kiadványra sajnos nem került fel az a Fortune Cookie, amit eddig több mint hetvenezren néztek meg a legnépszerűbb videómegosztó portálon. Pedig a korai sikereket meghozó dal jobban sikerült, mint a debütáló anyagon helyet kapó tételek egyike-másika.

De nézzük a dolog pozitív oldalát, hiszen 15 éves tanonc zenészekről beszélünk, akik olyan 8-9 perces, komoly műveket le tudtak tenni az asztalra, mint pédául a Control és a Blood On My Hands. Hogy mit tartogat a jövő a csapat számára, azt nem tudom, de a kezdés ígéretes. Abban viszont biztos vagyok, hogy a banda két kiemelkedő hangszereséről, Max Portnoyról és Thomas Cuce-ról még hallani fogunk a jövőben. 


Az Ancestral Legacy egy friss, dallamos death metal anyaggal állt elő. A korong atmoszférikus dimenziója a Dark Tranquility és a Borknagar házasságából fogant, a női ének pedig külön pikánssá teszi. Bár sokféle hatást magában hordoz, mégis könnyen befogadható ez a zene, sőt, már első hallásra is nagyon élvezetes a dallamok egymásba fonódása. A 'Terminal' a magasan éneklő gitárokat mutatja fel főszereplőként, de persze nem csak ezek viszik el a hátukon a zenét. Egész üdítő az énekesnő Isadora Cortina olykor meglepően fátyolos, máskor erős és karakteres éneke, amit kiválóan ellensúlyoznak a deathes hörgések. A gondosan megkomponált gitárszólamoknak köszönhetően sok az énekelhető dal, pontosabban dalrészlet az albumon.

Színes riffkavalkáddal örvendeztet meg minket ez az egy óránál is hosszabb anyag – a deathes, melodeathes riffek vannak túlsúlyban, ám egész gyakran felcsendülnek blackes témák is. Olyan szinten bővelkedik ötletekben az album, hogy elsőre nehéz is az egészet átlátni, például a kedvencemmé vált a Transient Pale Days zárótémája is szinte egy különálló dal lehetett volna.

Ezalapján az anyag hosszúnak és túlvariáltnak tűnhet, de az igazság az, hogy a dalok különféle elemei harmonikus egészet alkotnak. Igazi utazás minden szám, melyek végére sokszor egy teljesen másféle téma alakul ki, mint amivel elkezdték. Egy blackes darálás után akár egy egész lírai, zongorás-női énekes lenyugvás is belefér – persze ezt jól átgondoltan vezetik el addig. Olyan mesteri szinten adja el egy dalfüzéren belül a black és a death témákat, hogy a pontos mérnöki illesztés következtében a hallgató csak kapkodja a fejét, hogy mennyire változatos az egész.

A blacket, mint ahogy már említettem, nem a  varjas-károgós-blastbeates stílusban kell elképzelni, sokkal inkább a borknagaros, dallamosabb, néha már folkos szinten. A kalapálás szerepét általában inkább a deathes részek töltik be, Eddie Risdal öblös hörgéseivel tarkítva – az egész kicsit olyan, mint a Szépség és Szörnyeteg története.

A dalok között megvan a koherencia, nem függetlenek egymástól a tételek. Egybe tartozik például a Lethe c. hármas: a dalcsokor az album fénypontja, ügyesen mozog folk és death metal között, ráadásul mindezt női énekkel megfűszerezve. Sajátos hangulata van az albumnak, amely szembemegy a modern core-os irányzatokkal, inkább a régi dalszerzést frissíti fel és formálja saját szájízére, szinte végig egy szinten tartva albumon belül a dalminőséget.