Carrie, Turn up the Radio, and Kickstart My Heart: 80's Hair Metal Fesztivál - Club 202, 2015.04.25.

Ahogy ott állsz a sorban egy olyan műfaj tribute-bulija előtt, aminek még az aranykorában sem volt hazai képviselője (azóta meg eltelt vagy húsz év), óhatatlanul felmerül: mire számíts? Ki érti, ki érzi, ki adja elő, és megtudod-e, ki énekli azt a dalt, amit valahol, valamikor, és azóta is keresed? Tényleg lesznek-e topkategóriás csillivilli csajok/pasik, vagy csak harminc éve volt húszévesek szelfiznek majd az első sorban? Nosztalgia lesz vagy egetverő buli? Egyáltalán: MI AZ A HAIR METAL?

Schwarzkopf se tudja. Sör, sörény, csillogás oké, de nehéz magyarázni valamit, aminek egyszerre  tagja a Kiss, a Y&T és a Mötley Crüe. A hálón százféle a meghatározás, non-stop határhuzigálás, koncertek, zenekarok használják és/vagy dobják el a nevet. Maga a név sem tiszta: hair/glam/popmetal (sőt, sleaze metal), van, aki szerint ugyanaz, mások szerint… kész. Belekavarodtunk.

A behatárolhatatlanság egyik oka az lehet, hogy a hair metal legfontosabb jellemzője egyfajta életérzés, ami egyrészt szubjektív, másrészről híján van a tényeknek. A műfaj egyébként is nagymértékben szól a szabadságról, kényelmesen lépdel ki-be saját határain. Lehet agyonmázolt Twisted Sister, farmeres-pólós Bon Jovi, esetleg poszt-apokaliptikus Mötley, lehet dallamteli Def Leppard, és punkegyszerű Kiss (ne vitatkozz, zeneileg faék), mind hair/glam… vagy épp nem, mert erről is megoszlanak a vélemények. Még a védjegyszerű hínárhaj se támpont, mert van valami, amitől Jovi glam lesz, Kóbor pedig nem.

Formát bontunk. A koncertről kronologikusan írni lehetetlen úgy, hogy a cikk ne mutasson kényelmetlen hasonlóságot egy telefonkönyvvel. A több mint két órás koncert alatt 35+ dalt hallottunk, a fellépők listája pedig hosszabb, mint a Ratt zenészeinek összesítő lapja. A szervezők nüansznyi ötletekben sem szenvedtek hiányt, Lőrincz Karcsi  egy ölbe fektetett slide gitáron játszotta a Slow and Easyt, Gellér Tomi pedig egyszálgitáros akusztikus show-val vezette fel a Bon Jovi-blokkot, néha-néha rúdtáncosok jelentek meg a színpadon… Ezt viszont most vegyük át, mert el akarom végre felejteni.

Huh… hát hogy mondjam… Nagy rajongója vagyok a női nemnek, imádom a szexizmust, a leplezetlen erotikát, nem tudok elképzelni olyan helyzetet, amit ne dobna fel egy-egy csinos, alulöltözött lány. A nők… csodálatosak, na! Ezek után az a szituáció, mikor szisztematikusan ignorálok minden látószöget, ami közel van a hölgyekhez… szóval ilyen még nem volt. Pedig a tánc jó volt, és baromság, hogy a színpadra csak negyvenkilós tinik mehetnének (egyáltalán nem!), a látvány azonban még a plus size-ot kimondottan kedvelő cimborámat is arra késztette, hogy figyelmét inkább a színpad másik oldalán álló basszusgitáros játéka felé irányítsa. Nem akarok megbántani senkit, de ezt ki kellett mondanom.

Túlestünk rajta, jöhetnek a dalok. A koncert – akár maga a műfaj – sörétesként szórt: slágerek, titkos gyöngyszemek, rágógumik, és természetesen a „hol is hallottam ezt?” típusúak. Ez utóbbinak saját mércéje van: meg kell nézni, hányan csapnak a refrénnél a homlokukra a „cseszd meg” különböző szinonimáival. Nálam a legerősebb „hűbazdmeg” pillanatot a Journey Separate Way-e hozta, már a Tron: Legacyben is mozdultam rá. David Lee Roth Paradise-a szintén ez a kategória, másfél percnél esett le a tantusz. Nem mellesleg a dal esszenciális glam/hair. Nem hittem volna, hogy a refrénre én valaha koncerten csápolhatok. „Just like livin' in paradise”... huh! A hajrázós refrénnél ismertem csak fel a Man Love Like a Mant is, pedig Leppardék kvázi alapítónak számítanak a műfajban, a Europe-pal egyetemben, akiktől viszont a Girl From Lebanonnak volt kései az érkezése, akkor viszont odavert. Amit egyszer már leírtam: a Europe messze több a Countdownnál… ez a dal is például sokkal, de sokkal nagyobb.

Viszont slágerek szempontjából a koncert tökig nyúlt a tutiba. Kezdve a Mötley-eleggyel  (Medley Crüe, hehe), az arcot zúzó, izomlázító Feelgood-Kickstart-Girls kombót a Rock ’n Roll Junkie nyitotta, főhajtással Zuzu Petals felé. Kommersz, nem kommersz, a Mötley nem véletlenül lett az, ami; újra és újra fel lehet fedezni, mekkora egy zene ez (zúúzááás!). Hasonló a helyzet Bon Joviékkal is, tizenöt évnyi híg fost bocsájtok meg egy pillanat alatt. A Midnight Riderrel indított Wanted az enyhén countrys stílből erősödik állat hard rockká, mintegy átfogva a banda dolgait; aztán ahogy a piros Nord megindítja a Runaway-t, az lesöpör mindent (én meg két napig rekedt leszek).

Medley-t kapunk Whitesnake-ből is, szokatlan módon a sláger (Fool For You Loving) folyik át egy kevéssé ismert dalba (Gimme All), és a koncert egy másik pontján felcsendül a Here I Go Again is. Ez mindig szórakoztató… az elején lassúzó párok zavara, ahogy a dal beindul... ilyen szempontból pont olyan, mint a Live and Let Die a Guns N’ Rosestől. És persze nem marad sláger nélkül a fent említett Europe és a Leppard sem. Utóbbival kapcsolatban csak annyit, hogy ha nincs Hysteria, nincs később Bon Jovi, a Europe legjobb slágereit (Carrie, Rock The Night) pedig méltattuk már sokszor, sok helyen. És talán kissé műfajidegen, de hatalmasat lehet bulizni a Van Halen Jumpjára, vagy az Aerosmith Love in an Elevatorjára, hatalmas dalok, egyébként meg: ki ne szeretné kipróbálni egy liftben?

Sláger vagy sem (minek is helyezzelek…?), a Miles Away a Wingertől nálam alap, dacára, hogy fogalmam sincs, mikor, miért és hol hallottam először. Kip Winger örök dilemma a rockújságíróknak: sztár vagy sem? Vagy 10 saját album, 20 másik, amin szerepel (Alice Cooper, ugye), a média konstans kerüli, mégis ismerik, szeretik, hallgatják és veszik. Nálam sláger. De ki-ki döntse el!

Kétség nélkül sláger viszont a Turn Up The Radio. Hallottad, hidd el! Amerikában non-stop játsszák (Itthon? Ugyan!), de ha valaha láttál filmet, már ismered. Bár a bandát (Autograph) névről a kutya se (így van ezzel a Lion Sleeps Tonight alkotója is), tipikus „one hit wonder”, ám ez az egy szám méltán vívta ki helyét a rockmindenségben.

Valamivel jobb a helyzet a Danger Danger táján. A „tuti hallottad” sláger mellett a Bang Bang és a Naughty Naughty (mi van ezekkel a páros címekkel?) is átúszott a tengeren, és bár a listákat békén hagyták, nem teljesen ismeretlenek. Mindazonáltal a Rock Amerika „A” kategóriás sláger, kétségtelen. Azért, srácok, egy Naughty igazán beleférhetett volna a listába.

Vannak dalok, amik úgy simulnak a semmibe, hogy nem is emlékszel rájuk. Közepes, középszerű, esetleg „elmegy, de semmilyen” kategória... egészen a refrénig, ami viszont vagy letépi a fejed, vagy napokig nem megy ki a belőle. Tipikusan ilyen a Kiss (most megölnek, ugye?), a két – jó érzékkel – választott dal, a Heaven’s on Fire, de még inkább a Hide Your Heart tulajdonképpen egy-egy refrén, ami köré raktak valamit, hogy ne legyen olyan egyedül. De azt a valamit nem lehet nem dúdolni. Napokig. Folyton. Jajj!

Dokken: In My Dreams, Journey: Don’t Stop Believin’ dettó, remek refrének cipelnek közepes dalokat a hátukon. A Firehouse már fogna, ha nem erőltetné a bugyinedvesítő vonalat (jön az magától…). 90% hard rock, 10 % fiúbanda, épp csak hogy járjon át teljesen. Kár. E kategória koronázatlan királya azonban a Tyketto. A Forever Young egy jó, de nem kiugró dal, viszont a refrén... kéz villásul, sörény lendül, olyan komoly húzása van, hogy még a múmiák is bólogatnak a British Museumban. (Egészen konkrétan fejeltünk össze egy Bach-forma sráccal a koncerten.)

Lágyabb, populárisabb vonalat képvisel a Y&T, a Vixen (nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy valaki nagyon megmenedzselte őket), a Poison, és talán még a Ratt is. Ez utóbbitól a neve alapján eleve Mad Maxet várnék, de legyen ez az én bajom, nekem limonádé – gyakorlatilag nem tudok mit kezdeni vele –, másnak rock 'n' roll. Mivel a hair metal pont ezen határok közt mozog, bele kell hogy férjen, és egyszer talán eljön valaki, aki elmondja, ez mitől jó. Az egyetlen, aminek nem fogtam a miértjét, a Starship Nothing Gonna Stop Us Now-ja. Slágernek sláger, leginkább egy ki-mit-tudba oltott táncdalfesztivál 86-os keretekbe csavarva. Magát a csapatot sem tudom a lázadó hair metal területére rakni, ezt a dalt meg végképp képtelen voltam komolyan venni. A koncertnek ezt – az egyetlen – részét széthülyültük egy lánnyal. De legalább gyakoroltunk az esti DJ műsorára… (Az nagyon rossz volt, lent kifejtem.*)

Végül a dalok, amiket tulajdonképpen nem ismertem... és most már azzal a tudattal kell élnem, hogy a nélkülük eltelt éveket soha, de soha nem kapom vissza. Elsőként a Cherry Pie a Warranttól. A szinte a koncert elején ellőtt dal tanári módon energikus és pofátlan. Az intro, a riffek, a refrén, minden egyes részre külön kell tombolni, és mire észreveszem, hogy a téma és a szöveg annyira tipikus, hogy szinte már bugyuta, késő – csatakosra ugráltam magam, arcomba lóg a sörény, és cseresznyés pitére éhezem (ehm...!). A Warrant egyébként nem kevés platinát zsebelt be ilyen és hasonló dalokért… miért nem ismerjük?

Ha csak két bandára keresel rá e cikk miatt, a fenti Warrant után a Stage Dolls legyen a következő. A Love Criesnak már a címe is mutatja: pózer. Nagyon. De az annyira jól és fílingesen, hogy imádni kell. Egy riff az egész, de muszáj rá csápolni, átélni, érezni. Az egy dolog, hogy egy norvég banda 1988-as dalát 2015-ben, magyar előadóktól hallgatva élem át az amerikai rock élményét, de az, hogy mindez természetesnek hat, megmutatja a dal erejét.

White Lion: Broken Heart. Igen! Ekkor akarok élni! Amikor a TV-t bekapcsolva ilyenek szólnak, és hétvégente vagány, szexis lányok tekintetét keresve ugrálhatnék a dalra! Nem tudom, fejtegette-e már valaki, mitől jó, mitől ennyire… ennyire ROCKVILLA ez a műfaj, de ha most kezdi, ez a dal is felkerülhet a vizsgálandók listájára.

Ismeretlen, sláger, nagy név, a refrén előtti rész meg magában visz a hátán – ilyen a Mr. Big is. A kaliforniai banda úgy járt, mint az Ugly Kid Joe. A Wild World és a Be With You mindent vívő lassúinak árnyékában elsikkadt az a 30–40 hard rock dal, ami a csapatot alapjáraton jellemzi. A bulinyitó Daddy Brother hiába volt a koncert legpörgősebb dala (kellett is vagy fél nóta, míg átvettük a lendületet), ha Celestionnal vernek, akkor se találtam volna el az előadót.

Igaz is, előadók: na most leszünk bajban. A megjelent zenészeket nemhogy méltatni, de felsorolni is kihívás. Ha mindenkit megemlítek (még ha csak pár mondatban is), annak is rockzenei ki-kicsoda a vége. Érjük hát most be néhány zenésszel, a – cseppet sem hátrébb sorolandó – többiekért pedig tessék legközelebb (mert lesz legközelebb) személyesen megjelenni.

A buli egyetlen lánya, Ethna még innen van a harmadik Vixen (bocsánat), de már jól áll a torkán a Rock of Ages is, pedig Leppardot nem sűrűn hallok szoknyából. Remélem még halljuk a lányt. Mókos Tamás 'Móki'-tól – nyilván az élő zene varázsa miatt is – valahogy jobban tetszett a Forever’, mint eredetiben, Izbéki Bálint magas hangjával pedig hallottunk már Dio-t, Maident, most kiderült: Journey-t sem ad elő rosszul.

Igazából Jovit is találtam tőle a ’Tube-on, ám itt egy gyakorló runaway, Raczkó Balázs, a Bon Jovi Tribute (na meg a Snake Heart) énekese gerjesztette a mikrofont meglehetős rutinnal. Ugyanígy hazai pályán mozgott Lőrincz Karcsi (Whitesnake Tribute), Gellér Tomi (egyebek közt Europe Tribute), de talán még Körmendi is (bár azért a Heep Tribute kicsit más műfaj), és természetesen kihagyhatatlan volt a buliból a hazai dirt/hard rock, fuck’n roll tribute zenekarok Jolly Jokere, Sidd is. Nem sokan tudják nála magabiztosabban előadni a Crüe-nótákat.

Ha már itt tartunk, érdekes volt látni a dalok különböző megközelítéseit. A profi tributerek gyakorlottan adták elő a számokat, otthon voltak a színpadon. Akik eddig csak próbateremben játszották a kiválasztott opuszt, némileg talán izgulva, de fülig érő vigyorral fogták, hogy ezt, ők, ennek a tömegnek, tényleg. Jó volt átélni velük ezt az „egyszerre rajongó, egyszerre előadó” érzést, úgy meg különösen, hogy egyébként vérprofi, több tonna színpaddeszkát elkoptatott zenészekről beszélünk.

Az est legtöbb mikrofont ragadott szereplője (a szőkén kívül a hátsó sorban, de őt csak képzeltem) Horváth Ákos volt. A Stardust énekese nem tudom, mennyit gyakorolt a koncertre, de a dalok, amiket előadott, legalább másfél CD-t töltenének meg. Nem tudom, hogy ennek, vagy a hangosításnak (hallottam már jobbat a 202-ben, na) köszönhetően, de úgy éreztem, Ákos nem minden dalból hozta ki a maximumot. Magasan sem volt rossz, de az igazi hangja a – relatíve – mélyebb részekben jött meg. Ezzel együtt jól, és ami a fő: lelkesen tolta végig a koncertet.

Mindig csak az énekesek… A hangszeres szekció sanyarú sorsa… (ezt hívja Steven Tyler „Énekes Szindrómá”-nak). Na már most itt annyiban más volt a helyzet, hogy az este vitathatatlan főszereplője egy gitáros, aki minden egyes – értsd: mind a 37 – trackben ott állt/ugrált/hozta a show-t a színpadon. Az öltözéke is megérne egy misét, de az a lelkesedés, öröm, ahogy játszott, nem hagyott kétséget afelől, hogy Gellér Tomi ezt az egészet egy dologért szervezte: el akarta játszani ezeket a dalokat. Színpadon. Fogalmam sincs, autentikus volt-e a fíling (honnan a …-ból tudnám?), de hogy én élveztem az egészet, az fix. (Ja, és akarom azt a fehér Ibanez Jemet. Glamesebb hathúros nem létezik.) Persze sem Tamás, sem a többi zenész nem úgy nézett ki, mint a bongyorhajak a klipekben, sőt gyanítom, hogy ha olyan országba születnek, ahol a 80-as pop nem a Neotont és a Hungáriát jelenti, más lett volna az egész. A koncert ezt be is vállalta: végig éreztem, hogy rajongók játszottak. Ettől viszont nagyon személyes jelleget kapott az egész. Semmi kordon, semmi kivagyiság, a zenészeket és a rajongókat tulajdonképpen csak az különböztette meg, hogy előbbiek játszották/énekelték azt, amit az utóbbiak csak üvölteni tudtak.

Nos, valami ilyesmi volt: egy fergeteg buli, javarészt fergeteg dalokkal. A legutolsó „MindenZenészaSzínpadra” dal mondjuk káoszba fulladt (kicsit sokan voltak), mindazonáltal így se volt ember, aki nem fülig vigyorral indult meg a söröspult/ruhatár/dohányzó/időgépek irányába. A koncert igazi hiánypótló, a műfajnak – dacára, hogy soha nem volt itthoni kultúrája – valószínűleg több rajongója van, mint hinném. Nem mellesleg: mind a közönség, mind a klub lengeti az „Újra!” táblát, Tamás pedig a setlist kapcsán annyit mondott: „simán össze tudnék írni még 2x40 dalt anélkül, hogy bármelyik ismétlődne.” Ez az olvasatomban azt takarja: „tu-bí-kántinyűd", valahol valamikor újra bulizunk. Hacsak nem jön néhány ufó, hogy a zenészgárdát (akiknek őszinte, maximális tiszteletem) elvigye valahova a Krikett bolygón** túlra. Tudom, tudom… de azért vigyázzunk! Mindenhol szeretik a jó zenét.

* Az esti buli mélypontja számomra kétségtelenül a koncert utáni DJ volt. Egy híres író után szabadon: hajnalig összesen három jó szám volt. Ebből kettőt mi kértünk. Hogy a műfaj ismeretlen dalai szóltak, az kevéssé lett volna zavaró (sőt mutatta volna: az illető felkészült), de hogy egyikre se lehetett normálisan táncolni/bulizni, az már szelekció. Ha ez nem szombat este van, a hely kiürül. Így azért maradt néhány ember elosztva a „csak azért is hülyülünk rá valamit” és a „valami zörögjön, míg szerzek valakit estére” tengelyen. Végül egy orvul döfött HIM után nyertek a sötét erők, hátat mutattunk az egykori Wigwamnak.

** Via Douglas Noel Adams.

Szerző: ProblemChild
Képek: Savafan

Setlist:

Mr. Big: Daddy Brother Lover Little Boy
David Lee Roth: Just Like Paradise
Poison: Unskinny Bop, Nothing But a Good Time
Warrant: Cherry Pie
Autograph: Turn Up the Radio
Whitesnake: Fool For Your Loving, Give Me All Your Love Tonite
Europe: Girl From Lebanon
Europe: Carrie
Vixen: Cryin
Starship: It’s Not Enough
Europe: Rock the Night
Mötley Crüe: Rock ’N’ Roll Junkie, Dr. Feelgood, Kickstart My Heart, Girls, Girls, Girls
Kiss: Heaven's On Fire
Slaughter: Up All Night
Bon Jovi: Midnite Rider, Wanted Dead or Alive
Bon Jovi: Runaway
Def Leppard: Rock of Ages
Whitesnake: Here I Go Again
Van Halen: Jump
Def Leppard: Hysteria
Def Leppard: Make Love Like a Man
Stage Dolls: Love Cries
Winger: Miles Away
White Lion: Broken Heart
Firehouse: All She Wrote
Y&T: Summertime Girls
Dokken: In My Dreams
Tyketto: Forever Young
Ratt: Lay It Down
Kiss: Hide Your Heart
Journey: Separate Ways
Aerosmith: Love in an Elevator
Starship: Nothing’s Gonna Stop Us
---
Danger Danger: Rock America
---
Journey: Don’t Stop Believin’

Fellépők:

Ének:

Horváth Ákos (Stardust)
Ethna (szóló, Saffron, Goddhard stb.)
Izbéki Bálint (Obstruction, Rubicon stb.)
Mókos Tamás (Twister stb.)
Lőrincz Karcsi (Asphalt Horsemen, Snakebite, Whitesnake Tribute Band),
Raczkó Balázs (Snake Heart, Bond Jovi stb.)
Körmendi Roland (Uriah Heep Tribute)
Talán Attila (szóló)
Boda „Sidd" Ákos (Holiday Crüe, Dust N’ Bones, Helldorado, Candy Shop stb.)

Hangszeresek:

Gellér Tamás: ének, gitár  (Stardust, Avatar)
Papp Zoltán: basszusgitár, vokál (Stardust)
Kiss Tibor: dob (Stardust)
Krcsmarik „Steew" István: basszusgitár (In-Dock, Noa Rock stb.)
Kéri Zoltán: basszusgitár, vokál (Cherokee)
Pallás Gyula: dob (Szkítia, Cherwood)
Vincze Zoltán (bass, vokál, Snake Heart)
Nagy György: billentyűs hangszerek (Age of Nemesis, ex-Wellington stb.)
Herr István: gitár, vokál (Snake Heart, Tóth Gabi)
Szabó „Bluevoodoo" Dániel: gitár, vokál (DivideD, Salvus, Green Men stb.)
Szávai Gery: gitár (Twister, Noa Rock stb.)
Paróczi Krisztián: dob (Avatar, Judas Best)