Egy óra alvással "arcsenemizni": Arch Enemy, Drone, Agregator - Barba Negra Track, 2015.06.01.

írta Hard Rock Magazin | 2015.06.11.

Jó, jó, beismerem, a cím nem átallott direkte jól meghemperegni a puncs-puha pátoszban, hogy kellő neon-vibráló dagályossággal és némi ál-heroikus pózzal ágyazzon meg az alant olvasható irományhoz. Ám ettől még színigaz.

Merthogy az úgy történt, hogy ama hétfőre virradó reggel egyetlen hasznavehetetlen órácska alvással sikerült betámolyognom a kenyéradóm légkondicionált falai közé, hogy aztán a munkaidőn túli elfoglaltságot ne egy kis otthoni ejtőzés jelentse, hanem egy bónusz gyanánt megeresztett össznépi céges matiné – ékes magyarsággal „All Staff Meeting” –, amelynek laza másfél órája simán felért egy 0-0-ás megyei focimeccs izgalmával. A bürokrácia indiszkrét bája… (Közben pedig eszembe jutott, hogy a méltatlanul elfeledett Holy Mother power metal brigád Wars dalának refrénjére – „Wars are bleeding…” – milyen szépen rá lehet énekelni, hogy „óóól sztáf mítíííng.”)

Szóval kissé meg-megremegő térdkalácsokkal bukdácsoltam be a ’Trackbe, de hát minimum a pattintott kőkorszak óta jól tudjuk: egy kiváló metalkoncertnek van egy afféle áldásos hatása, hogy még a fejlövést kapott zombiba is képes életet lehelni; én pedig szintén nem voltam sokkal élénkebb, mint George A. Romero mester szakadt csoszogói, Arch Enemyék azonban egy olyan bulit rittyentettek, hogy rögtön egy hétre elegendő energiadózist pumpáltak belém azon az estén, és még másnap a reggeli kávé kotyogása közben is azt dudorásztam, hogy „I am who I am / Take it or leave it / A rebel at heart! / No gods, no masters / My time has come!” (Mike)

Verőfényes nappal kezdtek el lézengeni az emberek a Barba Negra Trackbe (így jár a koncerthelyszín, ha egyszer a csendrendelet miatt tízkor le kell állnia a bulinak), és eléggé hamar fesztiválbeli koradélután-hangulat kerekedett. Ez vitathatatlanul a kis soundcheck után a húrok közé csapó Agregatornak volt köszönhető; szerencsére a jobb fesztiválokon a korai időpontban is minőségi zene szól, ez pedig stimmelt. Akárcsak a ritkásabban álló, headbangelő, feketeruhás emberek, a sört pedig hidegen (de nem is olcsón) mérték... Kérdem én: mi kell még? Ott és akkor – legalábbis nekem – semmi egyéb nem kellett, ugyanis szeretem a csapat északias hangulatú zenéjét, és a körülöttem elszórtan álló Agregator-pólós egyénekből következtetve mások is.

A szégyenletesen rövid játékidő alatt elővették a legnagyobb slágereiket és a személyes kedvenceimet is (pl. az Éjfél felét), a zenekar lelkes volt, hogy már ebben a korai időpontban is ott vagyunk, mi pedig örültünk nekik, mert nem koncerteznek túl gyakran. Agregator le, közönség hangosan méltatlankodik, de a színpadon már a német Drone pakol.

Setlist:

Túlontúl / Gyökerek nélkül / Zuhanás / Éjfél felé / Mint tűz és a jég / Romok között / Krómszín ég alatt

Bevallom, nem nagyon ismertem a zenekart, csak annyit olvastam róluk a világhálón, hogy thrash metalt játszanak, így a lelkesedésem nem szökellt az egekbe. Jól jár az, akinek kicsik az elvárásai, annál kellemesebb meglepetés érheti – a német srácok bulija meglepően erősen indult (ezt nem teljesen az intróra értem, Ennio Morricone A Gringo Like Me című dalára csak a kérdőjeleket láttam mindenki feje fölött), sőt egyre jobbá is vált. Először csak hátulról hallgattuk dinamikus, harapós riffeken alapuló zenéjüket, ami a bomba hangzás miatt már ekkor élmény volt, viszont egyre több éneket is varázsoltak a zenéjükbe, így máris nem tipikus thrash zenét hallhattuk.

Ahogy haladtak a dalokkal, szándékosan pörgették a hangulatot, egyre élvezhetőbb, slágeresebb, rockosabb dalokat játszottak, sok variációval (néha death metalos és core-os érzéssel), és sok énekkel. Valószínűleg a srácok is terjeszteni szerették volna az általam is átérzett fesztiválhangulatot, ugyanis a Hammered, Fucked and Boozed című daluk többek egy-egy estéjének himnuszává is válhatna akár. Tudom, folyamatosan a fesztiválokról beszélek, de már nagyon közeleg a nyári szezon, mea culpa. Köszi Drone, jó élmény volt, legközelebb is szívesen. (Vica)

Setlist:

Deepest Red / Welcome to the Pit / Format C / Making Believe / Hammered, Fucked and Boozed / Theopractical

Jómagam ezen az estén vesztettem el a szüzességemet Alissával… Hmm. Az Angela Gossow helyére érkező, „Lazio-mez-kékre” festett rőzséjű lánykával felálló gárda ugyanis már járt minálunk tavaly a Rockmaratonon, ám engem oda nem evett be a fene, így csupán a (fájdalmasan semmitmondó) klipek és az ilyen-olyan koncertvideók mankójára támaszkodva kaptam képet a formáció jelenkori teljesítményéről – már ami a vizualitást illeti. Merthogy a legutóbbi, szintén 2014-es audióélmény (’War Eternal’) még a megjelenés pillanatában meghallgattatott, és rendben is találtatott. Viszont több ízben igyekeztem „külső füllel”, azaz oly módon is hallgatni a koncertműsorban elhangzó szerzeményeket, mintha aznap ismerkedtem volna meg a mélyen tisztelt társulattal: ennek fényében némi kritikus malíciával élve azt kell, hogy mondjam (nem először), hangszeres tudás ide, kimagasló dalszerzői véna oda, ezek a számok bizony túlontúl egyívásúak az Arch Enemy-világ igencsak homogén mivoltából fakadóan. S miként e magazin hasábjain megjelent két lemezkritikámban (lásd még: ’Khaos Legions’), úgy ezúttal is veszem a bátorságot, és csalódottságomnak adok hangot a megújhodás, pontosabban a zenei vérfrissítés iránti igény hiányát illetően.

Innentől fogva azonban nincs több károgás a részemről, mi több, a nyelvem is kiöltöm amúgy Gene Simmons-módra, hogy szép fényesre nyaldossam Alissa formás hátsóját a produkció egészét: amit ugyanis ezek a derék emberek letettek a színpad deszkáira, az maga volt a nagybetűs Metal Fieszta. És még a hangzás is igencsak bivalybaszóra sikeredett, imígyen növelve az egyébként is katarzis-közeli élményt. (Nyilván sokunknak ehhez elég volt Alissa testhez simuló hacukája is; vicces kép, amikor a legelső taktusoknál az addig a kordon szélén ásítozó szekusok hirtelen felocsúdva előrébb nyomultak, és kéjesen vigyorogva lesték a kis bestét. No, de megértem őket, gond egy szál se. És láttam a publikum közt egy szintúgy kékre pingált hajú, szájtáti lányrajongót is, szóval a fronthölgyikénk hatása nemre való tekintet nélkül tagadhatatlan.)

Ám mit sem érnek a szemrevaló idomok, ha ahhoz nem társul semmi egyéb értékelhető, ez esetben ugyanis hamar lankad a… figyelem és a jókedv. Nos, jelentem, White-Gluz kisasszony jelesre vizsgázott minden tekintetben. Magam egyébként sosem rejtettem véka alá, hogy kifejezetten kedveltem mindkét elődöt – közülük csupán Angelát láthattam élőben anno a Dieselben meg a Metalfesten –, de nem vitás: Alissa csatasorba állítása a lehető legjobb döntésnek bizonyult. Apró, filigrán termete ellenére vikingharcos-alkatú hímeket megszégyenítve vezényelte le a show-t, babaarccal somolyogva lengette a csapatzászlót, pózolt és kokettált, nem beszélve arról, hogy végig kifogástalanul hörgött-morgott-acsarkodott, már-már lemezminőségben.

Kicsit továbblátva a kerekded, becses fertályon és a többin, az élelmes emberfia olyan tényezőkkel is szembesülhetett, mint az egykori Nevermore-gitárfenomén Jeff Loomis: a tavaly év végén leigazolt amerikai húrmesterrel nyilván nem lőttek bakot, arra azonban roppant kíváncsi leszek, vajon Mike Amott főnök úr mennyi beleszólást enged majd neki a dalszerzésbe a jövőben; merthogy bizony ordas nagy dőreség lenne szürke iparosként alkalmazni korunk egyik legkreatívabb és legtehetségesebb gitármágusát. (Amúgy meg van egy olyan sanda gyanúm, hogy öt éven belül újra összeáll a Nevermore…) A Barba szabadtéri placca nem egy aprócska odú, így teltházról természetesen nem beszélhetünk, ám szégyenkezésre semmi okunk, saccra hatszázan biztosan összegyűltünk a tekintélyes méretű helyszínen – a Club 202 szinte csontig megtelt volna, azt mondom. Mi magyarok szeretjük Arch-ékat, ez tény.

És az is tény, hogy a Johan Liiva-éra három zseniális korongjának ilyetén mellőzése fölött a mai napig értetlenül állok: konkrétan évek óta hanyagolják azt a korszakot, pedig hát vagyunk egypáran, akik szerint a Sinister Mephisto, a Bridge Of Destiny vagy a The Immortal bizony instant klasszikusok, és úgyszólván fejvesztéssel járó bűn kihagyni őket a koncertrepertoárból. Pedig ez történt. A legelső angelás anyagig, azaz a 2001-es ’Wages Of Sin’-ig nyúltak csak vissza, onnan azonban három tétel is terítékre került: persze például a vérgőzös Ravenousszal nemigen lehet tévedni, le is karistolta a bőrt a pofázmányunkról (de hát egy death metal bandától ezt várjuk, és nem Wellhello-féle nyámnyila nyáltengert). A legutolsó lemezről, a ’War Eternal’-ról egyenesen hét (!) szám is képviseltette magát, mindjárt a sorban negyedikként érkező címadót úgy konferálta be Alissa drága, hogy „We are Arch Enemy! And this is fuckin’ WAAAR!!!” Csajos, mi?

Az. Angela jó volt annak idején, tényleg kedveltem markáns színpadi jelenlétét, némileg maszkulinabb adottságai ellenére is, Alissa viszont egy egészen másfajta színt hozott a bandába: a kislányos báj és kellem érkezett meg vele együtt, no, és persze a nősténydémoni vadmacskaság is kellőképp kidomborodott, ennélfogva egy rossz szavunk sem lehetett. Mellette inkább csak a rockercicák nedves álmaiban feszítő Sharlee D’Angelo vitte a prímet az intenzitást tekintve, a többi jómadár ha nem is ácsorgott lefagyottan, de közel sem voltak olyan vehemensek; persze mind Amott mester, mind Loomis beleadott apait-anyait, noha a deszkákat nem ők uralták, hangszeres játékuk azonban mindennél többet jelentett, hisz javarészt ez adta a sava-borsát az Arch Enemy-mágiának. Meg hát ugye az elmaradhatatlan „slágerek”: gondolok itt többek közt az abszolút fülbemászó You Will Know My Name-re, az Ördögűző klasszikus első részéből beemelt „The power of Christ compels you!” hidegrázós kántálásával indító, súlyos Bloodstained Crossra, vagy az Alissa egyik személyes kedvenceként beharangozott As The Pages Burnre.

A legnagyobb ovációt talán a banda egyik legütősebb, legfogósabb és legpopulárisabb szerzeménye, a féktelen „jump”-olásra felszólító No Gods, No Masters érdemelte ki, szerény véleményem szerint eme kis szösszenet maga a Melodikus Death Metal Breaking The Law-ja, és pont. (A Revolution Begins meg a műfaj Acélszíve, de hát ezt most nem játszották, hogy a fene essen beléjük!) Egy No More Regretsszel és egy We Will Rise-zal sem lehet melléfogni – ezeket pedig szépen el is tolták, mindenki legnagyobb megelégedésére. Merthogy aki ezek után fanyalogva távozott a helyszínről, az tényleg járjon inkább Shygys-bulikba, tudtommal újra összeálltak a fiúkák… Én meg csak annyit fűznék hozzá, hogy ez volt eddig a legjobb Arch Enemy-koncertem, minden más csupán felesleges mellébeszélés és okoskodás. Popsi, csajok, satöbbi… De legfőképp METAL – méghozzá prémiumkategóriában.

(Ha pedig netán szerinted végig hülyeségeket beszéltem volna, majd jól ráfogom az egy óra alvásra. Orvul.) (Mike)

Setlist:

Khaos Overture (intro) / Yesterday Is Dead And Gone / Burning Angel / War Eternal / Ravenous / Stolen Life / My Apocalypse / You Will Know My Name / Bloodstained Cross / Taking Back My Soul / As The Pages Burn / Dead Eyes See No Future / Avalanche / No More Regrets / No Gods, No Masters / We Will Rise /// Tempore Nihil Sanat (Prelude In F Minor) / Never Forgive, Never Forget / Snow Bound / Nemesis / Fields Of Desolation (outro)

Szerző: Mike, Vica
Képek: savafan
Köszönet a Concertónak!