Egypercesek #8: Deep Purple, Joe Bonamassa, Henrik Freischlader, Randy Bachman, Layla Zoe

írta Hard Rock Magazin | 2015.06.16.

Fél év kihagyás, és némi technikai nehézségek után folytatjuk Egypercesek sorozatunkat. Korábban is előfordult már, hogy Bigfoot írásai dominálták a rovatot, most azonban egy egész különkiadás jött ki tőle, amely garancia arra, hogy tetszetős, a hatvanas években gyökerező, blues-rockos zenéket ismerhetünk meg. Ezúttal a koncertfelvételek és a bluesgitárosok dominálnak, de természetesen nem lehet Bigfoot special edition Deep Purple nélkül sem.

Tavalyelőtt mutattuk be olvasóinknak a kanadai énekesnőt, igaz, addigra már hat albumot elkészített. Henrik Freischlader egyik pártfogoltjáról van szó természetesen, akinek stúdiófelvételein ugyan közreműködik a „mestere”, ám a turnéra már nem kísérte el. Így hát Jan Laacks pengeti a húrokat, nem is akárhogy, kiváló érzéke van a srácnak a lassú, halk bluesokhoz.

Ez a másfélórás dupla koncertalbum tavaly került rögzítésre a legutóbbi, 2013-as stúdióalbum, a ’Lily’ promóciós turnéján, valamikor karácsony előtt. Kiváló ez az élő anyag. Él, nagyon él az énekesnő a színpadon, és a hangszeres körítés is nagyon helyén van, nem szól más, csak a gitár, a basszus és a dob, de nem is kell több. Modern, mai a hangzás, de a hangszerek kezelése lényegesen fontosabb, mint a technika. Teret is engednek a hangszereknek, nem egy bő lére eresztett instrumentális betétet hallhatunk, főleg a legvégén hömpölygő hosszú gitárszólót az It’s A Man’s Worldben. Ebbe két Beatles nótát, a Yer Blues-t és a Let It Be-t is beleszövi a társaság.

Ha jelenkori bluesénekesnőkről beszélünk, nem lehet az egykori etalon Janis Joplin felemlegetése nélkül elmélkednünk. Nincs ez másképp hősnőnk esetében sem. Egyes hajlításai, dallamfüzérei erősen idézik Johnny Winter néhai szerelmét (biztos találkoztak a Mennyekben tavaly), talán ő sem bánja, ha tevékenységét Janisszel állítjuk párhuzamba, sőt, még a fizimiskája is emlékeztet a nagy elődre. Azt azonban nem tartom valószínűnek, hogy Layla Zoe az elkövetkező időkben Magyarországon lépjen fel. Hallgatva ezt az élő anyagot csak sajnálhatjuk. Nála minden együtt van: szív, lélek, tehetség.


A német gitáros 2013-ban megjelent albuma, a ’Night Train To Budapest’ turnéja befejező szakaszából hallhatunk pár hangmintát. A körút fővárosunkba is elért tavaly tavasszal. Egyszerre jelent meg a fentebb említett kanadai énekesnő, Layla Zoe koncertanyagával.

A legutóbbi albumról négy dalt játszik élőben, persze nem úgy, ahogy azokat felvette a stúdióban. Tudjuk, milyen Henrik élőben: szeret improvizálni, egy koncert teljes egészében róla szól, néha elengedi magát, akár húsz percesre is elnyújt egy témát. Ez a lemez azonban nem ilyen: jó, nem háromperces subidubidu-dalocskákkal pakolta tele, végiggitározza derekasan ezt a hetven percet, ne reménykedjünk, hogy bármely szerzemény felhangzik a ClassFM-en, de Henrik egy kicsit önkontrolt gyakorolt, és fogyaszthatóbb lett az anyag az átlag rockrajongó számára.

Layla Zoe-val ellentétben billentyűs aláfestés is hallható a felvételein, a háttérben ott dolgozik a jó öreg Hammond, amit hű társa, Moritz Fuhrhop kezel most is. Nem tudom, beszélhetünk-e gitárhősökről manapság, ez a titulus a hatvanas-hetvenes évtizedek fordulóján hangzott valósnak. Henrik Freischlader vitathatatlanul nagy tehetsége generációjának, fazont adott zenéjének, és élőben sokkal jobb, mint a stúdióban. Talán ő is így érzi, hiszen rövid időn belül már a második élő felvétele került kiadásra, változatlanul magas színvonalon.


Ismét egy történelmi jelentőségű élő felvételt ismerhettünk meg, méghozzá a második felállás korai korszakából. A hangminőség talán hagy kívánnivalót maga után, de kit izgat? Ezt a koncertfelvételt 1971. július 30-án rögzítették Kaliforniában. Sokan hallhatták, ugyanis egy helyi rádió egyenesben közvetítette a bulit, ezt az anyagot használták fel e retrospektív albumkiadáshoz. A történeti hűséghez még az is hozzátartozik hogy a Purple-nek ebben az időben a Rod Stewart fémjelezte Faces melegített be a bulikon.

A zenekar második felállása tökélyre fejlesztette a jammelést ebben az időben, ez a felvétel hű lenyomata ennek a fajta a muzsikának. A Child In Time és a Mandrake Root együtt kitesz csaknem ötven percet a majd hetvenperces anyagból. Lord és Blackmore nagyon elemükben vannak, eszméletlen futamaikat egyszerűen nem lehet megunni. Hogy két ember ennyire együtt gondolkodjon zenében, nos, az párját ritkítja, pedig ekkor már kezdődtek a torzsalkodások a bandában. Most gondoljunk bele, talán még ekkor is játszották a Wring That Neck-et a második, ’The Book Of Taliesyn’ albumról, hasonlóan félórás verzióban. Nem sok nóta került be akkoriban a koncertmenübe.

Ez az album eklatáns példája annak, hogy régen nem kellett attól tartani, hogy a közönség kimegy a büfébe a hosszú hangszeres részek alatt. Jó, most is jelentős részt kapnak a hangszeres bemutatók a bulikon, de jócskán limitált formában, összehasonlítva a 40-45 évvel ezelőtt készült felvételekkel. Szomorú azt hallani Ian Paice-től, hogy ma már nem lehet ilyen csinálni, mert a zsűri nem vevő az ilyenre. Pedig nekem ez a fajta Purple tetszik a legjobban. 


A veterán kanadai húrnyüvő évek óta nem tagja a Guess Whonak, pedig egykoron meghatározó szerepe volt a kultikus bandában. Legújabb albumának címe önmagáért beszél. Igen, blues, de valami olyan erővel, ami felszántja a határt. Erős Led Zeppelin hatásokkal bír a felvétel, de Bachman ezt nem is tagadja. A Creamet is emlegetik főbb inspirációként, talán ez annyira nem jelentős, de az biztos, hogy gitárhangzása rendkívül súlyos, harapós. Bachman nem szánkázik túl nagy hangterjedelemben, de ezt a hiányosságot bőségesen pótolja a hangszeres rész. Tegyük hozzá, Rory Gallagher, Alvin Lee vagy Jimi Hendrix sem tartoztak a világ legjobb énekesei közé, nem is ezért szerettük őket. Az öreg Randy a legalapvetőbb felállásban tolja a dalokat, hiszen rajta kívül egy basszusgitár és egy dob kíséri, leszámítva a vendégeket. Hard rock, boogie, rock and roll, van itt minden. Néhány subidubi téma becsúszik, de még ezekben is ott a dög.

Ő is ahhoz az eszközhöz nyúlt, mint sokan. Hogy a siker biztos legyen, nagynevű kollégák vendégeskedtek a stúdióban. Bachman úgy válogatta össze a gárdát, hogy a fiatalabb és az idősebb generáció egyaránt képviseltesse magát. Így hallhatjuk Scott Holiday, Joe Bonamassa (ezt sem hagyta ki), Neil Young, valamint Peter Frampton játékát is. Egy dalban még a néhai Jeff Healey-t is halljuk. Valami előkerült a múltból.

A végére még annyit, hogy az öreg ritmusszekciót két hölggyel toldotta meg. Dale Anne Brendon (dob) és Anna Ruddick (basszusgitár) az eklatáns példa rá, hogy ez a műfaj egyáltalán nem pasicentrikus, sőt… Olyan sziklaszilárd és színes ritmusalapokat tesznek Bachman gitárja alá, hogy az bármely power triónak becsületére várna. Így nem kis mértékben hozzájárultak, hogy ez a lemez ilyen erős lett. 


Fel kell kötni a gatyát, ha be akarjuk szerezni a gitáros zseni valamennyi élő anyagát, annyi van, és akkor még a teljes életműről nem is szóltam. Pedig még csak 38 éves.

Joe ezúttal visszanyúlt az ősidőkbe, és saját képére formálta Howlin’ Wolf, valamint Muddy Waters szerzeményeit. Gazdagon hangszerelve, fúvósokkal, sok muzsikussal körbevéve vette fel ezt a nagyszerű műsort. Nagyon igényesen, nem mondhatni, hogy ősi nyers stílusban, de azért dinamikusan, szívbemarkolóan szólalnak meg ezek az archaikus dalok, a rockműfaj tartópillérei. Bár a színpadi elrendezés, a muzsikusok öltözködése, a '30-as, '40-es évek swing korszakát idézik a fehér zakóval és a pulpitus mögött álló rézfúvósokkal, de ez csak a látszat. A hangok más műfajról árulkodnak.

Még a helyszínválasztás is kiváló, hiszen a coloradói Red Rocks Amphitheatre természeti szépségében is magával ragadó, hát még akkor, amikor a sziklák közt megszólal a blues. (Igaz, nem Bonamassa az első rocker, aki itt játszik.) Először a buszt látjuk, ahogy megérkeznek a zenészek, bekúszik a képbe a Red Rocks lélegzetelállító panorámája, látjuk-halljuk Muddy Waterst, ahogy a Tiger In The Tank örökzöldjét nyomja, aztán Joe és bandája élőben átveszi a stafétabotot, és innentől kezdve közel két és fél órán keresztül nincs megállás.

Akad egy-két kakukktojás is, mert a Led Zeppelin által is játszott You Shook Me-t Willie Dixon írta, Muddy Waters énekelte először. A Cream által híressé tett Spoonful is Dixontól származik, ezt pedig Howlin’ Wolf vette először lemezre. A végére azért odapakolt pár saját slágert is, hallhatjuk a Sloe Gin-t és a Ballad Of Joe Henry-t is.

Sokan kikezdték Bonamassát a fúvósok alkalmazása miatt már a tavalyi ’Different Shades Of Blue’ album megjelenésekor, én viszont nem osztom ezt a véleményt. Újabb kiváló élő anyaggal gazdagodott a rock immáron hatvanéves története.