Wolf. Az első farkas, aki gitározni tud: Accept - Barba Negra, 2015.05.26.

írta CsiGabiGa | 2015.05.29.

Ez a régi reklámszlogen jutott eszembe – kicsit átköltve – az Accept koncertje után. Wolf Hoffmann egyenlő az Accepttel, ez most már mindenki előtt egyértelmű kell legyen. Lehet Stefan Kaufmann vagy Schwarzmann a dobos, Jörg Fischer vagy Herman Frank a másodgitáros, és most már azt is bátran kijelenthetjük, lehet Udo Dirkschneider vagy Mark Tornillo az énekes. Wolfon kívül az egyetlen állandóságot Peter Baltes zenekarvezető jelenti a bandában, aki viszont az első pár lemez dalszerzői és énekesi próbálkozásai után bölcsen átadta a zenei irányítást ennek a gitártépő farkasnak. Wolf pedig át is vette azt teljesen, a szövegírást is megoldotta családon belül (az Udo-korszakban felesége, Gaby Hoffmann írta a szövegeket Deaffy művésznéven), és a gitársávokat a mai napig is sokszor egyedül játssza fel a lemezekre. A két új fiú sem hagyott mélyebb nyomokat bennem, egy bizonyos technikai szint felett bárkivel helyettesíthetőek lettek volna.

De ne szaladjunk ennyire előre. A koncert helyszínt a múltkori Sonata Arctica koncert csúszásának tapasztalataiból kiindulva áttették a Barba Negrán belül a szabadtéri Trackből a zárt Music Clubba. Így nem kellett sem a korai kezdéstől, sem a késői befejezés miatti büntetéstől tartani. A produkción viszont érződött a germán precizitás, nem volt egy percnyi csúszás sem, egyszerűen ilyen hosszú volt a három zenekaros produkció: fél nyolctól fél tizenkettőig tartott menetrendszerű pontossággal. Az első fél óra a német The New Rosesnek jutott, akik nevükhöz híven egy új Guns N' Roses akarnak lenni. Ebből mindössze egy Kid Rock-szerű Rose Tattoo sikeredett, de még van mit tanulnia a bandának színpadi jelenlétből, hogy lekössék a hallgatóság figyelmét. És nem is voltak túl hangosra keverve, háttérzenének elment.

Negyed órás átszerelés után jöttek az oroszok. A Reds' Cool Szentpétervárról hihetetlenül profi produkcióval lépett színpadra. Ami nem sikerült a The New Rosesnek, az sikerült nekik: egy vérbeli nyolcvanas évekbeli rádióbarát hard rock produkciót mutattak be, amolyan Guns N' Tesla stílusban, a középtempóknál némi Whitesnake beütéssel. A zenekarvezető Sergey Fedotov piros Les Pauljára hajtott fejjel Jimmy Page-nek tűnt első pillanatban, de amikor felemelte tekintetét, a Ray-Ban napszemüveg, a köldökig kigombolt ing fölött a mellkasom fityegő aranykereszt... hát elég Malmsteen-klón benyomást keltett (a Les Paultól eltekintve). Az énekes pedig egy fiatal Kalapács Józsi, Axl Rose mozgással és Jeff Keith (Tesla) torokkal megáldva. Legfurább a dobos volt, aki mintha most jött volna a Micsurin Termelő Szövetkezetből, aki Ian Paice-t idéző fintorokkal püfölte a nem megfelelően keresztezett bőröket.

De nem a kinézet a lényeg, hanem a zene. Ami olyan profi volt, olyan húzása, lüktetése volt a daloknak, amit nem lehetett sör mellett beszélgetve fél füllel figyelni. A közönség rendesen bemozdult rá. A refrénekben megjegyezhető dallamok, a társak által megtámogatott kórusok, a gitárszólók – ha nem is Malmsteen sebességűek, de – szépen kidolgozottak, az ötven perces műsoridő úgy elröppent, hogy szinte ráadásért áhítoztunk. És nagyon jól szóltak, ami előzenekarnál ritka áldás. Az oroszok ötperces csúszását (45 percnyi műsoridő volt előírva nekik) a német roadok gyorsan behozták. A háttérzenét közben alig hallottuk, a Reds' Cool hangerejéhez képest némileg visszavetettek a keverőn, de amikor az AC/DC-től felcsendült – már jóval hangosabban – a Given The Dog A Bone, és elsötétült a színpad, akkor tudtuk, hogy kezdődik végre a várva várt főprodukció.

Némi sejtelmes intró után a színpadra rohant az Accept, s belevágtak a Stampede-be, ahogy tavaly is. Bár lusta módon az új tagokkal a tavalyi szetlistát tanultatták be, ahogy haladt a turné, úgy cserélgették a dalokat. Kikerült a 200 Years, a From The Ashes We Rise és az Ahead Of The Pack, bejött helyettük mindenki óriási örömére a Midnight Mover (a három nagy közönségénekeltetős nóta után talán ezen volt a legnagyobb az őrjöngés), a Bulletproof és a Demon’s Night, de két nappal előttünk, a görögöknél debütált a Hellfire helyén az új lemezről a Bloodbath Mastermind is. Most visszakerült a helyére a Hellfire, de volt Bloodbath is, és végre [email protected]ák a Starlightot. Sosem értettem, miért favorizálják annyira azt a dalt, a ’Breaker’ lemeznek legalább a fele jobb annál. (Breaker, Run If You Can, Can't Stand The Night, Burning és a kvázi-névadó daluk és Ars Poeticájuk, a Feelings „Accept what we do, / This message to you / Is rock forever and ever” is jobban tetszik nekem. A Midnight Highwayről nem is beszélve.) További változás volt, hogy a cserejátékost tovább cserélték: a Bulletproof helyett egy másik dal került be az új lemezről, a The Curse. Ezt Lipcse után másodszor játszották nálunk, csak ott a Shadow Soldiers helyett volt. Szóval én azt mondom, talán a lehető legjobb dalokat kaptuk ezen az estén a turnén szereplők közül. Persze be nem teljesült kívánságlistái mindenkinek vannak, de nem jártunk rosszul.

Semmi szöveg, semmi felesleges időhúzás, még a „Good Evening Budapest” is fél óra elteltével hangzott el, mikor kiszusszantuk kicsit magunkat a Midnight Mover után. „Péter és a Farkas” belakták a színpadot, fiatalos lendülettel rohangáltak fel-alá, mintha még mindig '85-öt írnánk. Tornillo jóval kevesebbet mozgott, és mintha a magasakkal is jobban küszködött volna, mint korábban (a Dark Side Of My Heartban igen kínosan húzta el a mikrofont minden sor végén). A dobos Christopher Williams valószínűleg jó választás volt, látványosan dobolt és precízen, de alul volt keverve, csupán kétszer-háromszor rezgett bele a testem a tamok dobbanásába. De legalább a szerkója extravagáns volt: a cinek íves állványai, akár egy hatalmas üstdob abroncsai hajoltak a dobos fölé/elé. Az egész cájg meg a Scorpions nyolcvanas évekbeli fémlépcsős színpadára emlékeztető építményen nyugodott, csak itt most nem lehetett felszaladni ezeken a lépcsőkön.

Uwe Lulis sörényét Steve Vai-osan ventilátorral lebegtetve játszott, nála ebben nagyjából ki is merült a show, a látványos összeállásokban is ritkán vett részt, és mindössze egy vége-szólót kapott a Losers And Winnersben, hogy bemutatkozzon. Wolf előtt nem volt ventillátor, persze nem is lett volna mit lebegtetni. Homloka még tarkóban sem ráncosodott, olyan sima fejjel nyomta végig a bulit mosolyogva, láthatóan minden percét élvezve az előadásnak. Én nem is értem, hogy volt képes több mint tíz éven át fotográfusként vesztegetni az idejét ez a deszkákra termett emberfarkas. És ugyanakkor semmi sztárallűr, egy gitárral lenyomta a teljes koncertet, nem veszekedett a technikusokkal, csak zenélt, zenélt, és élvezte a közönség reakcióját. Peter szintén bőséggel osztotta mosolyát és legalább annyit rohangált, mint Wolf, a No Shelterben pedig egy gitárpárbajt is a műsorba csempésztek a négy- és a hathúros között.

Az Accept logós hangfalak feletti halogén reflektorok már önmagukban impozáns látványt nyújtottak, de amikor az egyéb fénypászták és a füstcsóvák is beindultak, igazán szemet gyönyörködtető lett a show. A Final Journey alatt a füst mintha egy tűzhányóból lövellt volna ki. A sokat szidott ’Stalingrad’ dalai egyébként jobban ütöttek, mint az új lemez nótái. Bár több mint egy éve megjelent, a ’Blind Rage’ pólóban feszítő kocarajongók lelassultak a Bloodbath Mastermind vagy a The Curse alatt. A feszes műsort nem húzták el felesleges közönséghergeléssel, meg énekeltetéssel, a Princess Of The Dawnt Udóék kb. kétszer olyan hosszúra nyújtották, mint az anyabanda. De a Metal Heart vagy a Balls To The Wall dallamainak vezénylését is abbahagyták négy-négy sor után.

Szóval roppant ízléses volt a dolog, és igenis kellenek ezek a dalok a műsorba. Lincseljetek meg, akkor is fenntartom, hogy a Princess Of The Dawn riffje a rocktörténelem harmadik legjobban kitalált gitáralapja a Smoke On The Water és a Highway To Hell után. Nem tudnám elképzelni a műsort nélküle. Ahogy a Balls To The Wall nélkül is olyan lenne egy Accept buli, mint Smoke On The Water nélkül a Deep Purple. Volt, aki már a koncert első harmadában azt üvöltözte: „Balls To The Wall!!!” Rá is szóltam: „Bakker, azt akarod, hogy már vége legyen?” Így is hamar vége lett. Annyira visszafogták magukat a közönségénekeltetésben és a dalok közti kommunikációban, hogy öt perccel hamarabb véget ért a két órásra tervezett műsoridő. És mi szomorúan sóhajtottuk: „Bár inkább a meghajlás alatt playbackról szóló Bound To Failt is elnyomták volna élőben!”

Setlist:

Stampede / Stalingrad / Hellfire / London Leatherboys / Losers And Winners / Bloodbath Mastermind / Midnight Mover / Dying Breed / Final Journey / Shadow Soldiers / The Curse / Restless And Wild / Demon's Night / No Shelter / Princess Of The Dawn / Dark Side Of My Heart / Pandemic / Fast As A Shark /// Metal Heart / Teutonic Terror / Balls To The Wall / Bound To Fail (playback)

Szerző: CsiGabiGa
Képek: T T
Köszönet a Concertonak!