Minden jó, ha a vége jó: Simon Phillips & Protocol - A38, 2015.05.08.

írta Dzsó | 2015.05.12.

Pedig nem indult jól. Először jött a Livesound üzenete, hogy a csapat késik, a dobklinika sajnos elmarad. Aztán a meghirdetett kezdés előtt negyedórával még csak maroknyian álltunk a színpadnál, meg páran támasztották a bárpultot; a helyszínen jelenlévő Alapi István vasárnapi Facebook-posztjában jogosan kifogásolta, hogy az igazi követők, a hazai zenésztársadalom is hiányzott a nézőtérről.

Az meg komoly megütközést váltott ki, hogy a basszusposztot betöltő Ernest Tibbst ölben hozták fel a színpadra, és láthatóan erős fájdalmakkal küzdött – csak nagy nehézségek árán sikerült stabilizálnia magát egy bárszéken. Ami viszont ezután következett, az minden baljós előjelet elfeledtetett. A Narmada intrójára 20:15-kor Simon Phillips beült tőlem 2 méterre a gigantikus Tama Starclassic cájg mögé, és elkezdődött az előadás. Igen, előadás, mert itt négy magasan kvalifikált muzsikus olyan produkciójáról van szó, aminek kijár ez a cím!

Kikről is van szó? Ernest Tibbs, aki még Gary Willis tanítványaként megkapta a Bass Student Of The Year díjat, és később olyan soul, R&B, prog és jazz zenészekkel játszott együtt, mint pl. Natalie Cole, Dionne Warwick, Allan Holdsworth, Lee Ritenour, nem mellékesen pedig a rangos Musicians Institute tanári karának tagja. Andy Timmons, aki a Danger Danger gitárosaként vált világhírűvé, majd szólókarrierbe fogott, és közreműködött pl. Kip Winger és Paul Stanley lemezein is. Steve Weingart, akit a magyar közönség leginkább Steve Lukather zenekarának tagjaként ismer, de ezen, illetve szólómunkáin kívül rengeteg stúdióprojektben és turnéban vett részt olyan hírességekkel, mint Tony MacAlpine, Virgil Donati, Marco Mendoza vagy Dave Weckl.

A végére maradt Simon Phillips, aki dobosként, hangmérnökként és producerként több száz lemezt jegyez sokféle műfajban, és az Asiától Frank Zappáig tekintélyes azoknak a listája, akikkel együtt dolgozott idáig. Mikor 2012-ben utoljára nálunk járt, még a Toto oszlopos tagja volt; dinamikus, virtuóz dobstílusa a zenekar egyik védjegyévé vált az ott eltöltött több mint 20 év alatt. Azonban hiába zenélt korábban olyan inspiráló környezetben, mint a Judas Priest, Michael Schenker, Mike Oldfield vagy Joe Satriani, kreativitása szólómunkáiban tör igazán a felszínre. Ennek volt az első lépése a Protocol 1988-ban, amelyet ő maga is egy stúdióban formálódó jazz-rock fúziós kísérletnek tekintett. Ő szerezte a zenét, ő játszott minden hangszeren – ennek minden hátrányát felvállalva –, a lemez klinikai hangzásán erősen érződik a digitalizálódó nyolcvanas évek hatása. A projekt végül 25 évre jegelve lett.

A 2013-ban ismét előkerülő Protocol már komoly Phillips-szólóanyagokat maga mögött tudva, egyenrangú zenész- és szerzőtársakkal kiegészülve állt fel, és az első lemezre köröket verve komoly szakmai és közönségsikereket ért el, végigturnézta Európát, az Egyesült Államokat és Japánt. A sikerből ihletet merítve a csapat Protocol III néven új anyagot készített, amelyet Európában egyelőre csak ezen a turnén lehet kapni, és látni-hallani.

Ez volt az este apropója, ahol a koncert első részében a közönség megkapta a teljes 'Protocol III' albumot élő egyenes adásban. A 3 album közül ez lett a legrockosabb, komoly szerepet hagyva Andy Timmons gitárjátékának, de nem háttérbe szorítva a másik két zenészt. Egy darabig gondolkoztam, hogy milyen hosszú út vezethetett a glam riffektől a hybrid picking technikáig, aztán rájöttem, hogy nincs értelme a kérdésnek: ez a mindig mosolygó szőke fickó olyan örömmel játszott, hogy egyértelművé vált: ez az ő igazi zenei közege.

Steve Weingart – aki méretes kecskeszakállával egyre inkább hasonlít a megboldogult NDK Sandmann mesefigurájára (vagy Jordan Rudessre, ha úgy jobb) – tavaly lecserélte a megszokott Nord cuccát egy újgenerációs Casio szettre, aminek a hangzása tényleg jobban illik ehhez a jazzy beütéshez.

Az első 6 szám után Simon előjött a dobcucc mögül, és mesélt Ernest Tibbs idegbecsípődéséről, aki emiatt vált ideiglenesen szinte teljesen mozgásképtelenné, és ezért hasonlította mókából a legendás Anthony Jacksonhoz, aki mindig ülve játszik. Aztán bejelentette, hogy most jön 2 kísérletezősebb szám az albumról – ez konkrétan a 2 utolsót jelentette –, azaz a You Can’t But You Can és az Undercover. És tényleg: ez volt az este legelszálltabb része. Utóbbi egy törzsi hatású dobszólóval kezdődött – ez a törzsi stílus rendre visszatér Simon Phillips munkáiban –, aztán szépen mindenki beszállt a négyes párbajba, és itt látszott a legjobban, hogy bár ebben a formációban Simon a karmester, de egyenrangúak a felek, mindenkit a kölcsönös zenei tisztelet jellemez, és mindenki teret enged a másiknak.

A végén nagy ováció közepette körülvették Ernest Tibbst, és vele együtt (vagyis inkább helyette is) meghajoltak a kb. 200 fősre nőtt közönség előtt. Aztán Simon elmókázta, hogy most jönne az a rész, hogy ők lemennek a színpadról, mi meg visszatapsoljuk őket, de Ernest miatt ettől eltekintettek, és jött a 2 ráadás a ’Protocol II’-ről: először a Moments Of Fortune, ami az este agyas muzsikáihoz képest egy szinte popos tétel, aztán pedig a Wildfire tette fel a pontot az i-re. Nagyon egységes produkciót láttunk egy kreatív kölcsönhatásokkal teli bandától, az szinte mellékes, hogy mennyire urai a hangszerüknek, ennél fontosabb, hogy együtt sokkal többek, mint külön-külön lennének.

A jófejség csimborasszója, hogy a tényleg alig járóképes Ernest Tibbst közösen hozták ki a backstage-ből a dedikálásra. Simon elégedetten csettintett, amikor meglátta a PSP ’Live’ CD-t a kezemben, a kérdésre pedig, hogy emlékszik-e ’Complete’ DVD-re, csak annyit mondott: „How could I forget it?” Én is így érzek, számomra ez az év eddigi legnagyobb hatású koncertje, hajnalig nem tudtam aludni az élménytől. Nehéz lesz überelni!

Szerző: Dzsó
Képek: TT
Köszönet a Livesoundnak!