"Albumpárti vagyok": Interjú Steve Hackett-tel II.

írta Bigfoot | 2015.05.10.

Steve Hackett talán az egyik legsokoldalúbb gitáros a rockmezőnyben, hiszen annyiféle albumot készített, megszámlálhatatlan a muzsikusok száma, akikkel együtt dolgozott, még magyarokkal is, a Djabe-vel is összehozta a sors. Nemrég ’Wolflight’ címmel jelent meg új albuma, dupla interjúnk második részében ennek kapcsán hívtuk fel őt Angliában, de nem csak az aktuális lemezről kérdeztük.

Hard Rock Magazin: Nem érzel ellentmondást a zenei koncepció és a borító között? Szokatlan téged ilyen fenevadak társaságában látni.

Steve Hackett: A ’Wolflight’ album ötletét a hajnal adta, amikor a fényviszonyok elkezdenek változni. A farkasok ekkor kezdenek el vadászni, és ez a dolog érdekelt, de csak szimbolikusan. A korai időkben a farkas az ember barátja volt, ugyanakkor totemállatként is tekintettek rá. Az album készítésekor leginkább ezen ötlet alapján dolgoztam, és így alakult ki az album koncepciója. A lemez fő témája a szabadság. A kínai Nagy Fal vonatkozásában azokról szól, akik ellen felhúzták azt, de azokról is, akik felvették a harcot a rómaiakkal, és végül legyőzték őket. Az egyéni szabadságról is szól a történet, ilyen például a Love Song To A Vampire. A Black Thunder pedig az Amerikába hurcolt rabszolgáknak állít emléket. Még a polgárháború előtt volt egy lázadás, és ezt az eseményt szemléljük egyfajta camera obscurán keresztül. A dalok egy része történeteket mesél el, ezek ugyan elég borongósak, azonban a vége felé felbukkan néhány szerelmi történet is.

HRM: Kimondhatjuk, hogy a dalok szövegei épp olyan minőséget mutatnak, mint a zene?

SH: Pontosan ezt próbáltam megvalósítani. Végre egy olyan albumot tudtam készíteni, melynek hangzása is magasra tette a mércét. Ilyent nem mindig lehet csinálni. Oké, ezt szubjektív nézőpontból mondom, de tényleg büszke vagyok rá. Hallgasd meg a dobhangzást – tényleg HD minőség. Hosszú időbe telt mindent összehangolni, a bandát, a hangszereket, a kórust, a nagyzenekart. Tisztázni akartam a rock és a nagyzenekari elemeket a zenében. Sokféle zenét csináltam, például Magyarországon is a Djabe-val, de a Grammy Studióban is készítettem felvételeket, dolgoztam az azeri művésszel, Malik Mansurovval is.

HRM: Hatott a stílusodra a magyar zene?

SH: Igen. Nagyon sok magyar zenét hallottam, és érdekesnek találom a különböző improvizációs stílusokat. Nagyon képzett zenészekkel találkoztam Magyarországon, amit egyébként egy nagyon jó találkozási helynek tartok a világ különböző részeiről érkező zenészek számára. Azt is mondhatnám, hogy Magyarország a világzene központja, annyiféle zene keveredik itt a cigányimprovizációtól a klasszikusan képzett, de jazzt játszó zenészekig.

HRM: Sokféle forrásból táplálkozik az új albumod. Talán a klasszikus zene az egész középpontja, a gitárjátékodban sok klasszikus, ugyanakkor populáris elem is van…

SH: Nehéz megmondani, milyen egy műfaj. Hosszú évek óta sok szemszögből közelítem meg a zenét, bevált módszerem van erre. Igen, szeretem a klasszikus zenét, ez van a középpontban, de nem teszek különbséget az egyes műfajok között. Egyik elem klasszikus, a másik népzenei, a harmadik rock. Ez a már bevált műfaji megközelítés az egész albumon keresztülmegy. Nem gondolom, hogy hosszú szólókat játszom, minden rövid ideig tart. Nem akarok senkit lefárasztani sok hosszú hangszeres résszel. Olyan albumot próbáltam készíteni, mely olyan embereknek szól, akik hamar és könnyen elkezdenek unatkozni.

HRM: 1994-ben kiadtál egy bluesalbumot ’Blues With A Feeling’ címmel. Ez a műfaj kisebb részt foglal el a zenédben. Mit gondolsz róla?

SH: Nagyon szeretem, ez egy olyan műfaj, mely kiválóan alkalmas szólózenészeknek, ugyanakkor nem mindig jön át a közönség nagy részének. Beszélgettem erről a felségemmel, és ő azt mondta, hogy azt a blueszenét, amit férfiak játszanak, maguk a pasik nagyon szeretik hallgatni, de hogy nőket is lekössön, romantikus elemek kellenek bele. Egy történet egy csomó dolgot segít összefogni. Az új lemezemen a Black Thunder sokat vesz át a bluestól, ez a dal áll a legközelebb ehhez a műfajhoz. De bármennyire szeretem a blues skálákat, nem nagyon akarom korlátozni magamat. Néhányan azt is mondták, hogy progresszív metal elemek is vannak rajta; ebben nem igazán vagyok otthon, de az biztos, hogy az új anyagot úgy próbáltuk összerakni, hogy az romantikus legyen, ugyanakkor meglegyen benne a kellő erő. Persze ott a klasszikus zene is, amit ha területre be akarok határolni, akkor a szláv eredetű komolyzene, azon belül az orosz komponisták jelentették a legnagyobb hatást. A klasszikus zene egyébként is egy masszív hangzást ad az egésznek. Váratlan szólókkal tűzdeltem tele a dalokat a rock and roll fő sodorjában. A lényeg, hogy sok helyről kölcsönöztem a zenei elemeket.

HRM: Lépjünk vissza negyven évvel korábbra. 1975-ben adtad ki első szólóalbumodat, a ’Voyage Of Acolyte’-ot. Ezt még a Genesis gitárosaként készítetted el, és Mike Rutherford, valamint Phil Collins is játszottak rajta, sok más híresség mellett. Akkor már elhatároztad, hogy elhagyod a Genesist?

SH: Még nem érett meg bennem a döntés. Amikor azt az albumot vettem fel, igencsak aggódtam a banda jövője miatt, mert nem sokkal előtte elvesztettük az énekesünket, Peter Gabrielt, igaz, hónapokkal előtte már tudtuk, hogy távozni fog. Ezek a körülmények késztettek arra, hogy írjak egy önálló anyagot. Nem kaptam garanciát, hogy nagy részét a többiek használni akarják, így szabad folyást adtam a dolgoknak. Mint szólóművész, nagyon élveztem a készítését.

HRM: Nem sokkal később valóban elhagytad a bandát és szólóban folytattad tovább. Azt gondolom, szólóban sokkal nagyobb a felelősség, mint egy zenekarban, ahol a döntéseket együtt hozzátok meg. Hogy érintett ez a változás a karrieredben?

SH: Kétféle lehetőség van, hogy továbblépj. Vagy játszol a lemeztársaság szabályai szerint és mindent úgy teszel, ahogy ők ezt elvárják, és fogyasztható, populáris zenét adsz elő, vagy olyan régiókban kezdesz el kalandozni, melyek nagyon személyesek számodra. Számomra a zene mindig is egy nagy kalandnak bizonyult, soha nem úgy álltam neki egy dalnak, hogy most minden áldozatot meghozok azért, hogy az sláger legyen. Mindig azt akartam, hogy megmozgasson belül az, amit csinálok. Igazad van, ez tényleg nagyobb felelősség, és sokszor nagyon kemény tud lenni. Amikor egy bandában zenélsz, néha bátorítanak, néha igazodnod kell a többiekhez. Nekem ez volt a legnagyobb áldozat. Maga a zene a zenélés jutalma, megfizet téged, persze szimbolikus értelemben. Tudom, ezt inkább pénzügyi értelemben kellene használni, de a zene megfizet a fáradozásaidért, a zene táplálja a lelket. Nagyon idealisztikusan látom a szólókarrierem. Egyesek szerint ez nagyon jó szemlélet, mások szerint nagy hiba. Azon múlik, hogyan ítéled meg a dolgokat, hogyan szemléled a sikert. Siker számomra az is, hogy amin épp dolgozom, az izgalommal tölt el és elvarázsol. A zene egy csodás, kiváltságos dolog.

HRM: A nyolcvanas évtized nem igazán kedvezett a progresszív műfajnak, ugyanakkor egy új gitáros nemzedék is színre lépett, bár máshonnan közelítették meg a zenét. Ekkor tűnt fel Joe Satriani, Yngwie J. Malmsteen és Steve Vai is, utóbbi Frank Zappa tanítványa volt. Hogyan emlékszel ezekre az évekre?

SH: A lemezcégek arra mentek rá, hogy minél több slágert gyártsanak, és minél több videósztárt mutathassanak fel. Én szeretem a hosszabb, epikus zenei témákat, szeretek kalandozni különböző világokban. Ez a hatvanas-hetvenes években lehetséges volt. Aztán a nyolcvanas évtizedben hirtelen nagyon kemény szabályokat fektettek le. Azért néhány banda meg tudta őrizni a gyökereit, mások, a legkommerszebbek viszont az első vonalba kerültek, és nagy sikereket értek el. Azonban számomra ez problematikus. Voltak nekem is slágereim a Genesisszel, a GTR-ral, azonban én albumpárti vagyok. Egy sláger nem az, mint aminek hallatszik. Mindenki nagy slágereket akar írni, de én mint gitáros sokféle zenét akarok játszani.

HRM: Utoljára egy örökzöld témát vetnék fel, a Genesis klasszikus felállásának újjáalakulását. Két éve készült rólatok egy dokumentumfilm a BBC-nél, ahol mind az öten összejöttetek, ám a hangszereket nem vettétek fel. Ugyan egyikőtök sem zárkózik el az újbóli közös zenéléstől, még Peter Gabriel sem, valahogy mégsem akar összejönni a dolog. Miért?

SH: Ha diplomatikus lennék, az nem világítana rá a lényegre. Egyszerűen arról van szó, hogy vannak, akik nehezen tudnának a többiekkel együtt dolgozni. Mindenkinek nyitottnak kellene lenni a másik felé, és akad olyan, aki szeret irányítani. Azt gondolom, én nyitott és flexibilis vagyok, hiszen ha megnézed a karrierem, számtalan muzsikussal, zenekarral dolgoztam együtt. Ha nehéz természetű volnék, nem kérnének fel ennyien. A zene nem verseny, az együttműködés nagyon fontos. Ha versenyezni akarnak egymással, akkor vége az egész együttműködésnek. Erős személyiségnek ez nem megy hosszútávon, mindenkinek a körön belül kell maradni. Igen, nyitott vagyok, hogy összejöjjünk, de nem hiszem, hogy ez megtörténik. Az utóbbi években ezért is játszottam sokat a Genesis zenéjét a koncerteken.

Készítette: Bigfoot