"Pokolian sokáig vártam rá, hogy újjáalakuljon a Genesis": Interjú Steve Hackett-tel I.

írta Tomka | 2015.05.08.

Bár csak hét évet töltött a zenekarban, sokak szemében mindig is ő marad a Genesis gitárosa. Azé a Genesisé, amely ebben a hét évben a teátrális, színházi előadásaival, a soktételes, gyakran klasszikus zenei ihletésű szerzeményeivel és azok kápráztató dallamvilágával alapvetően befolyásolta azt, amit ma a progresszív rockzenéről gondolunk. Hackett már a hetvenes évek elején kísérletezett a tapping technikával, amit Eddie Van Halen – aki igazán népszerűvé tette azt egy évtizeddel később – állítólag egy Genesis-koncerten lesett el Hackett-től. A gitáros előszeretettel játszott a hangszerek hangzásával is, szerette, ha megszemélyesítették egymást, és a gitárt az orgona, az orgonát a gitár hangzásához közelítették.

Steve Hackett már több évtizede szólózenészként dolgozik, de az utóbbi években visszatért az „anyazenekarhoz”, és a Genesis Revisited II projektjével számos koncertet és két élő DVD-t is (ki)adott. Ennek kapcsán kérdeztük a híresen precíz gitárost újraértelmezésekről és a régi genesises időkről dupla interjúnk első részében. De a bőbeszédű gitáros válaszaiból az is kiderül, hogy melyik Genesis dal alatt szokott mindig elérzékenyülni, mi volt a legkeményebb munkájuk egy-egy koncert előtt, és persze az is, lehetségesnek tartja-e, hogy újra összeálljon a Genesis klasszikus felállása.

Hard Rock Magazin: 1996-ban hoztad létre a Genesis Revisited projektet, amikor kiadtad a ’Watcher of the Skies’-t újravett és -gondolt Genesis dalokkal. Miért nyúltál vissza 2012-ben újra a genesises időkhöz?

Steve Hackett: Valószínűleg az indította be a folyamatot, hogy 2005-ben a Genesis megkért engem és Peter Gabrielt, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Én igent mondtam, de aztán Pete kitalálta, hogy mégsem vállalja, úgyhogy végül trió felállásban alakult újjá a zenekar Tonyval, Mike-kal és Phillel. De tudat alatt mindig is azt gondoltam, hogyha szabad kezet kapnék az anyag kiválogatásában, akkor nem csak egy albumot készítenék a régi Genesis dalokból. Úgy éreztem, hogy igazságot tudnék szolgáltatni a számoknak a stúdiós technikáról vagy a gitárjátékról azóta felhalmozott tudásommal. Alapvetően azért nyúltam vissza ezekhez a dalokhoz, mert mindig is szerettem őket, és bár az eredetieket is jónak tartom, de olyan változatot akartam készíteni belőlük, amire igazán büszke vagyok. A korai időkben néhány felvételt elsiettünk, és nem lettek olyan tökéletesek, amilyenek lehettek volna. A szellemiségük tökéletes, de precízebb verziót akartam csinálni belőlük.

Másrészt az is vonzott, hogy megturnéztassam az anyagot, és egy olyan előadást állítsak színpadra, amely a Genesis hetvenes évekbeli időszakát ünnepli, amikor a dalok aprólékosabban kidolgozottak és számomra élvezetesebbek voltak. A régi daloknak ugyan egy modernebb verzióját készítettem el, de talán egy időtlenebb stílusban. Az előadást végül szinte mindenhová sikerült elvinnünk Európában – Magyarországra sajnos nem.

HRM: A ’Genesis Revisited II’-re rengeteg énekest hívtál: a Supper’s Readyben például Mikael Akerfeldt és Phil Collins fia, Simon is énekel rajtad kívül.

SH: Ha ilyen klasszikus dalokhoz nyúlsz, elkerülhetetlen, hogy összevessék az újakat az eredetin szereplő, közismert és roppant tehetséges énekesekkel, Peter Gabriellel és Phil Collinsszal. Ezért úgy döntöttem, megkerülöm a problémát, hogy ne azon panaszkodjanak az emberek, hogy nem szeretik ezt vagy azt az énekest, és különben is, miért nem szól úgy, mint az eredeti. Nagyon sok énekest hívtam meg az albumra, hogy fel se merüljön az a gondolat, hogy itt most egy énekes pótol két nagyszerűt. Ezért az új verziók – legalábbis az énekstílust tekintve – nem olyanok, mint az eredetiek. Így pedig kisebb nyomás nehezedett az egyes énekesekre, hiszen „többen nagyobb biztonságban vagyunk” alapon többféle stílussal játszhattunk egy-egy számban. Néha élőben is 5-6 énekes adta elő a dalokat. Teljesen más volt, amikor Jakko Jakszyk, Amanda Lehmann, John Wetton, Nad Sylvan vagy Nik Kershaw énekelt, mint amikor Londonban például Ray Wilson adott elő egy-két dalt. A koncertekből két DVD készült, az egyiket a Royal Albert Hallban, a másikat a Hammersmith Odeonban rögzítettük. Más vendégeket hívtam a két felvételre, a hammersmithes koncerten például Steve Rothery, a Royal Albert Hallban tartotton pedig Roine Stolt is velünk játszott. Élőben leggyakrabban Nad Sylvannel és Gary O’Toole-lal szoktunk fellépni, és megosztjuk a feladatot, én is éneklek néhány harmóniát.

De az előadás sztárja maga a zene, nem az előadók. Hiszen a Genesis zenéje az, ami időtálló, és ami miatt annyi emlékzenekar létezik manapság. Persze van élet a Genesis után is, és idén felváltva csinálok szólólemezes koncerteket és Genesis showkat. Ez nagyon fontos számomra. [Nad Sylvannel készült interjúnkat ITT olvashatjátok – Tomka]

HRM: Amikor felvetted ezeket a számokat a Genesisszel, a stúdiótechnika még sokkal kevésbé volt fejlett, mint manapság. Ami persze nagyobb kreativitásra sarkallta a zenészeket, ma viszont már nincs olyan, amit ne lehetne megvalósítani a digitális technológiával. Te az analóg vagy a digitális korszakot szereted jobban?

SH: Amikor az analóg korban egy zenekar együtt írta, próbálta és rögzítette a zenét egy teremben, akkor spontán módon hatottak egymásra a zenészek. Kicsit olyanuk voltunk, mint a jazz-zenészek. Mostanában én is lefektetek először digitálisan egy zenei szerkezetet, egy keretet, amiben aztán a többiek dolgozhatnak. Nagyon rugalmas ez a munkamódszer, hiszen ha ki akarjuk egészíteni valamelyik részt, például bővítenénk a gitárszólón a Supper’s Readyben, akkor megtehetem, mert nem köti meg a kezem az, hogy mit vettünk fel az előző este. Úgyhogy azt kell mondjam, jobban szeretem a modern kort. Fiatal zenészként nagyon élveztem a közös zenélést a többiekkel, mert friss ötleteink voltak, de ha csak azt nézem, hogyan lehet megvalósítani az ötleteket, akkor manapság sokkal könnyebb összehozni egy jól megszólaló lemezt. Régen a stúdiótechnika, a hangvágás sokkal kevesebb lehetőséget biztosított, még echo plate-et használtunk a visszhangeffektekhez, mert a korai delay-rendszer nem tempóban hozta az effektet, hanem véletlenszerűen. Ez csak a digitális korban vált megoldhatóvá. Manapság könnyebb pontosnak lenni, könnyebb vágni és változtatni a dolgokon.

Ettől függetlenül egy dolog számít igazán: a zenész teljesítménye. Egy rossz énekesből ma sem lehet fantasztikus teljesítményt kicsikarni. Szerintem a zene film a fül számára, és ahogy a filmben is meg kell győzzön a főszerepet játszó színész, úgy a zenében is igaz ez az énekesre. Az énekes megéli a dalt, a dalszöveget, ettől válik igazán jóvá az előadás. Nem lehet bárkit berakni egy dalba; sokat énekeltem én is régebben, és többször gondoltam úgy, hogy másvalaki jobban illene a dalba nálam. Persze, én is el tudtam volna énekelni a régi Genesis dalokat, de ha meghallgatod például Mikael Akerfeldtet a Supper’s Ready elején, ahol olyan kifejezően és mélyen érzően énekel, vagy Nad Sylvant a The Chamber of 32 Doorsban, esetleg Paul Carrackot az első ’Genesis Revisited’-en, ahogy a Your Own Special Wayt énekli, az lenyűgöző. Mindig lesznek olyanok, akiknek jobban fog tetszeni az eredeti, és nincs ezzel semmi baj, de talán lesznek olyanok, akik értékelni fogják, hogy másképp közelítettünk a számokhoz. Brian May jó barátom, és neki is megmondtam, hogy bár nagyon szeretem az eredetieket, a We Will Rock You musicalben az új változatok is jók, mert jó a szereposztás. Végeredményben csak a zene minősége számít: ha a dal jól meg van írva, akkor fenn fog maradni. Ami klasszikussá válik, az nem kerülheti el, hogy feldolgozzák – elég csak megnézni a jazzt vagy a klasszikus zenét. A végén mindenből folkzene lesz.

HRM: Melyik Genesis dalhoz fűz a legszorosabb érzelmi kötelék?

SH: Élőben a Firth of Fifth-et szeretem a legjobban játszani, a dal szerkezete és dallama miatt. És persze a Watcher of the Skiest, főleg a bevezető részt, majd a crescendót. Amikor újravettem azt a számot, akkor Mellotront és nagyzenekari samplert is használtam, jól kiegészítette egymást a kettő. Emellett nagyon szeretem még a Supper’s Ready végét, mert az nagyon meg szokott hatni. Igyekszem minden este mást játszani a kibővített gitárszólómban: úgy vágok neki, mint egy démon, és játszok néhány bluesfrázist, meg néhány dallamosabbat is. Nagyon élvezem, ahogy próbálom az utolsó csepp érzelmet is kifacsarni a gitáromból. Néha magamat is meglepem.

HRM: A koncertek során általában a gitárodra szegezed a tekinteted, és elmerülsz a zenében.

SH: Csak a zenére szoktam koncentrálni, mivel az általában elég összetett. Ha egész este bluest játszol, akkor könnyebb hátravetni a fejed, és nem nézni a gitárra. Néha persze lehet anélkül is játszani, hogy lenézz a gitárra, de általában teljesen elmerülök a zenében. Ha például Nigel Kennedyt vagy Anne-Sophie Muttert nézem, és látom a koncentrációt az arcukon, akkor tudom, hogy teljesen elmerülnek a zenében; olyanok, mintha másvalakivé válnának zenélés közben. Nem egy szép látvány, amikor egész este a gitáromat nézem, de legalább őszinte.

HRM: A Genesis zenéjében sok mindent újszerűnek tartottak a kritikusok. Te hogy láttad belülről, mi volt a leginnovatívabb vagy a legfontosabb abban, amit csináltatok?

SH: Eleinte még volt egyfajta közös felelősségérzet a zenekarban: próbáltuk mindig meglepni és elszórakoztatni egymást. És persze megnevettetni, hiszen nem voltunk egyfolytában komolyak. De a Genesis nagyon kompetitív zenekar volt, és egy ilyen együttesben néha nehéz volt közösen zenét írni, mert nem mindig tudtunk úgy együttműködni, ahogy azt a dal megkívánta volna. Nem szabad elfelejteni, hogy a zenekar azelőtt alakult, hogy csatlakoztam volna hozzá, és az alapító tagoknak minden zenekarban nagyobb szava van. Egy csapat okos és kiforrott dalszerzőhöz csatlakoztam, és csak idővel éreztem úgy, hogy beértem őket, és magabiztosabbá váltam én is dalszerzőként. Olyan zenésszé akartam válni, akit nem korlátoz a technika, ezért nagyon sokat gyakoroltam, hogy el tudjak játszani bizonyos dolgokat, és ami azt illeti, a mai napig nagyon sokat gyakorlok. Szeretnék olyan folyékonyan és könnyedén írni gitáron, ahogy például Rachmaninoff írt zongorán. Én már csak ilyen keverék vagyok: egyrészt el szoktam merülni a klasszikus zenében, ahol adott a technikai tudás, hiszen feltételezed, hogy a zenész tud játszani arpeggióktól kezdve mindent, másrészt pedig a nyers blueson nőttem fel, és az abból fakadó spontaneitáson, anarchián és szenvedélyen. Egymástól nagyon eltérő energiák vannak ezekben a zenékben, de én próbálom elkeverni a kettőt.

HRM: Mike Rutherford mondta egyszer, hogy ő sokkal kellemesebb emlékeket őriz a korai időkről, mert később annyi helyen játszott, hogy az már mind összemosódik.

SH: Jól mondta Mike, könnyebb emlékezni a korai időkre, mert később már olyan sok helyen játszottunk, hogy tényleg összemosódtak a koncertek. Akkor már mi is profibbak lettünk technikailag, ahoy a stábunk is. Eleinte még két óráig hangoltuk a 12 húros gitárokat Mike-kal minden koncert előtt. A legkeményebb munkát a backstage-ben végeztük, mielőtt színpadra léptünk volna. Gyakran az orgonáról kértünk hangot, hogy behangoljuk a gitárokat, és áramingadozásnál előfordult, hogy az orgonahang megváltozott, és akkor kezdhettük elölről az egész procedúrát. Majd megjelentek a stroboszkópos hangolók, amik adtak egy abszolút viszonyítási pontot, ami alapján lehetett hangolni, és stabilizálni tudtuk a Mellotront is, hogy ne hangolódjon el.

Összességében kellemes emlékeim vannak a korai időkről, még ha sokat küzdöttünk is azért, hogy minél jobbak legyenek a koncertjeink. Mostanában sok koncertet adok, és szerencsére nagyszerű zenekarom van; van egy színvonal, ami alá nem megyünk. Persze nem lehet mindent tökéletesen játszani minden este. Elektromos gitárral koncertezni olyan, mint lábujjhegyen átlopakodni egy viharon. A zenésznek az a dolga, hogy átkormányozzon a felforduláson: bár a monitoron keresztül lehet kontrollálni a dolgokat, de nincs rá garancia, hogy nem romlik el semmi. Még a klasszikus zenészekkel is előfordulhat, hogy elszakad egy húr a hegedűn, de hát ez a show-biznisz!

HRM: Nemrégiben összejött a Genesis klasszikus felállása, hogy nyilatkozzatok az azóta elkészült BBC dokumentumfilmben. Lehetségesnek tartod, hogy netán újra összeálljon az ötfős Genesis?

SH: Őszintén szólva, nem tudom. Szeretném azt gondolni, hogy lehetséges, de pokolian sokáig vártam rá. Lehetségesnek lehetséges, de hogy valószínű-e? Az már más kérdés. Én jelenleg a Genesis Revisited projekttel tartom életben a zenekar örökségét. A többieket mind nagyon innovatív zenésznek és dalszerzőnek tartom, akik nemcsak a zenére, de a különböző produkciós és stúdiós technikákra is nagy hatást gyakoroltak. A Genesis egy kiváló csapat volt, elsősorban dalszerzőkként, másodsorban előadókként, de talán még inkább gondolkodókként.

Készítette: Tomka