A dobolás alázata: Interjú Simon Philipsszel

írta Tomka | 2015.05.04.

Bár a legtöbben valószínűleg a Toto (egykori) dobosaként ismerik, Simon Phillips neve nem csak a rockbizniszben cseng jól. Pályafutását keresett stúdiózenészként kezdte, és olyan együtteseket segített ki egy-egy lemezen, mint a Judas Priest, a Michael Schenker Group, vagy az akkor még David Coverdale szólózenekaraként létező Whitesnake. Érdeklődése viszont a jazz és a fúziós zene felé vitte, és Phil Manzanerával, Brian Enoval, Jack Bruce-szal is játszott. Szólókarrierjét a nyolcvanas évek végén kezdte meg a teljes egészében egyedül felvett ’Protocol’-lal, és néhány éve ezt a nevet támasztotta fel szólózenekarához is, amellyel május 8-án az A38 Hajón lép fel. Simon Phillips-t változatos karrierjéről, sajátos játékstílusáról és hangmérnöki munkájáról kérdeztük. És persze feltettük neki az egymilliós kérdést is – nemcsak a Totoval, hanem a Judas Priesttel kapcsolatban is.

Hard Rock Magazin: 2013-ban hosszú idő után újra összehoztad a szólóprojektedet.

Simon Phillips: Ami azt illeti, a Totohoz fűződő kötelezettségeim és egyéb elfoglaltságaim miatt már 14 év óta dolgoztam akkor egy új szólólemezen. (nevet) Fel is vettem 5-6 szerzeményt, de nem éreztem őket elég izgalmasnak. Két évvel ezelőtt viszont felszabadult némi idő a beosztásomban, és megbeszéltem az ügynökömmel, hogy hozzunk össze egy turnét 2013-ra. Úgy gondoltam, hogy ha már újra összerakom a bandát, akkor a stúdióba is lemehetnénk, hogy megnézzük, mi sül ki belőle. Volt némi anyagom, amivel ugyan nem voltam maradéktalanul elégedett, de úgy gondoltam, hogy kezdetnek megteszi. Majd úgyis mindenki hozzáteszi a magáét, és együtt megírjuk a lemezt. Így is lett. Annyira koncentrált és inspirált volt a közös zenélés, hogy úgy döntöttem, ideje újra elővenni az első szólólemezemnek adott Protocol nevet.

HRM: Közben pedig elkészítettétek a ’Protocol III’-at is, amit egyelőre a turné állomásain árultok.

SP: Ugyanazzal a zenekarral készítettük, úgyhogy a hangzás is ugyanaz, de némileg rockosabb az anyag, és gitárközpontúbbak a dallamok. Kicsit több a blues, a rock és a világzene is, de alapvetően maradt a fúziós stílus; összességében egy nagyon változatos album lett. Az új lemez számomra egy természetes fejlődési folyamat következő állomása, amely azzal kezdődött, hogy készítettünk egy lemezt, majd összeszoktunk a koncertezés során. Míg a ’Protocol II’-t úgy csináltuk, hogy még nem játszottunk élőben, az új lemezre sikerült átmenteni az együttes élő hangzását. A ’Protocol II’ kiindulópont volt, ez a mostani CD viszont összefoglalja és meghatározza a zenekar stílusát, megszólalását. Ezúttal több analóg technikát használtam a felvételek során, így finomabb lett az egyensúly az analóg és a digitális technológiák között.

HRM: Habár a Protocol a szólózenekarod, gyakran a háttérben maradsz, és hagyod a többieket érvényesülni.

SP: Számomra mindig a dal a legfontosabb. Hogy dobosként szólóprojektbe kezdtem, még nem jelenti azt, hogy dobszólókkal fogom telepakolni a lemezt. Zeneszerző vagyok, és a kompozíciókat szeretném előadni, ezért mindig azt játszom, amit a zene megkíván. Ha dobszólót kíván meg, akkor azt, de ha egyszerű játékstílust, akkor nekem az is megfelel. Sőt, azt talán még jobban is élvezem.

HRM: Mike Portnoy például, aki általában egy óriási szerkón játszik, a blues-rockos The Winery Dogsban egy kisebb dobot használ. Te viszont ugyanazon a dobfelszerelésen játszol minden zenekarodban. Miért?

SP: Mert ez a hangszerem. Én úgy tekintek rá, mint egy hangversenyzongorára. Egy zongorában van 88 billentyű, de attól, hogy valamelyik zenekarban nincs szükség mindre, még nem veszel ki belőle negyvenet. (nevet) A dob is egy hangszer, és nem az a fontos, hogy csak a lábdobon és a pergőn játszok egy számban, hanem az, hogy hogyan szól egy-egy leütés. Az egész hangszer rezonál, és ettől lesz egy szerethető, kiterjedt hangzása. Ha színtiszta jazz vagy bebop zenét játszanék, akkor kisebb dobot használnék, másfajta cintányérokkal és dobverőkkel, és talán kicsit másképp is hangolnám be, hiszen akusztikus basszusgitárral és zongorával játszanék, de azért nem nagyon. Egyébként mindig ugyanazt a dobot használom, és inkább a játékomon szoktam változtatni, hogy passzoljon a zenéhez.

HRM: Habár jobbkezes vagy, sok mindent ballal ütsz le.

SP: Ennek a története egészen 1975-ig nyúlik vissza. Alapvetően két oka van: az egyik, hogy nagy dobfelszerelésen nehéz jobb kézzel játszani a lábcinen, mert annak magasan kell lennie. Ha viszont bal kézzel játszok rajta, akkor lejjebb tudom rakni a cint, és ezáltal a tamokat is. Gazdaságosabb így játszani, de nehéz volt hozzászokni, hiszen kezet kellett váltanom hozzá. Mivel még elég fiatal voltam, meg tudtam tanulni. A másik oka pedig az volt, hogy a példaképeim, Billy Cobham és Lenny White is így játszottak, és ezt nagyon menőnek tartottam. Szóval a divatot is követtem, amikor úgy gondoltam, hogy nekem is így kéne játszanom. (nevet)

HRM: A hetvenes években Jack Bruce jazzlemezén, a ’How’s Tricks’-en is játszottál. Egy interjúban egyenesen a mentorodnak nevezted Jacket.

SP: Mindenkitől tanultam valamit, akivel játszottam. Különösen akkoriban, hiszen még nagyon fiatal voltam. De vannak bizonyos emberek az életedben, akik nagyobb hatást gyakorolnak rád. Számomra Jack Bruce is ilyen ember volt. Ahogy leültünk játszani, rögtön egyértelművé vált, hogy nagyszerű köztünk az összhang. Pár évvel idősebb volt nálam, és sokkal több tapasztalata volt a zenében és az életben egyaránt. 1976-ban én mindössze 19 éves voltam. A szárnyai alá vett, és úgy tudott tanítgatni, hogy közben egyenlő félnek tekintett. Milyen régen is volt, hogy utoljára játszottunk együtt... Ha jól emlékszem, 1992-ben turnéztunk utoljára, és fantasztikusan tudtunk együttműködni. Jacket emberként és zenészként is szerettem. Nagyon letört, amikor nemrég meghalt. Régen szomszédos faluban laktunk Angliában, és gyakran láttuk egymást. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült újra együtt játszanunk.

HRM: Szintén 1977-ben játszottál a Judas Priest ’Sin After Sin’ című lemezén. Hogyan közelítettél a heavy metal doboláshoz a dixielandes és jazzes háttereddel? [Simon először édesapja Dixieland zenekarában játszott, ahova 12 évesen került be.]

SP: (nevet) Ugyanúgy, ahogy minden máshoz: a zenére koncentráltam. Azt játszom, amit a zene megkíván, mert valahogy érzem, mire van szükség. Vicces, de soha nem gondolkodtam a zene műfaján, csak igazodtam az adott dal stílusához. Akkoriban nem heavy metalnak hívták, mert még nem találták ki ezt a címkét: mi csak heavy rocknak neveztük. Abban az időben még nem voltak demók, ezért úgy tanultuk meg a dalt, hogy leültünk és eljátszottuk újra meg újra. Csak játszottam, ami a dalba kellett, és végül összeállt a zene. Nekem nem számított, hogy rock, funk, rythm and blues, vagy reggae volt. Akkoriban stúdiózenész voltam, és minden nap másfajta zenét kellett játszanom. Pont azt élveztem benne, hogy változatosan lehetett játszani, és mindig alkalmazkodni kellett a stílushoz. Nem agyaltam rajta sokat, csak játszottam.

HRM: A Priest szerette volna, ha csatlakozol hozzájuk. Ha nem lett volna lekötve turnéd Jack Bruce-szal, beléptél volna a Priestbe?

SP: Ez a millió dolláros kérdés! (nevet) Akkoriban nagyon elfoglalt voltam, szóval azon múlt volna, hogy mennyit kellett volna dolgozni náluk, hogy mennyit turnéztak volna. De főállású tagként nem hiszem, hogy csatlakoztam volna hozzájuk. Akkoriban nyitva akartam hagyni a lehetőségeket. Abban se vagyok biztos, hogy heavy metal dobosként akartam volna karriert építeni. Jobban érdekelt a jazz-rock színtér. Miután Jackkel játszottam, Jeff Beck és Stanley Clarke mellé kerültem: akkoriban ebbe az irányba szerettem volna elmenni. Az volt az álmom, hogy eljussak Amerikába és a kedvenc zenészeimmel játsszak. Hasonló volt a helyzet más zenekarokkal, például a Whitesnake-kel is, amikor David Coverdale felkért, hogy csatlakozzak a zenekarhoz. Nem voltam benne biztos, hogy a zene fenntartaná az érdeklődésemet hosszú távon. Úgyhogy valószínűleg nem csatlakoztam volna a Priesthez sem.

HRM: Nagyon precíz, kedves és előzékeny ember vagy. Mennyire voltál vad fiatalként? Hiszen még csak a húszas éveidet tapostad, amikor Brian Enoval, Jack Bruce-szal vagy a Judas Priesttel játszottál.

SP: Hát, ha vadultam is a turnék alatt, arról nem tudhatnál, mert nagyon angolosan kezeltem a dolgokat. Mint minden fiatalember, azért mi is kiszórakoztuk magunkat… (nevet)

HRM: Azt olvastam, hogy az autóversenyzésben sem a sebesség vagy a veszélyérzet, hanem a precizitás vonzott.

SP: Már kiskoromban is nagyon szerettem az autókat, nyolcévesen vezetni is tudtam. Egy barátomnak két autójuk is volt, azokon tanultam meg, majd anyukám 1968-as MGB kocsijával gyakoroltam. Mindig is érdekeltek az autók, de sokáig nem volt lehetőségem megismerkedni az autóversenyzés világával. Ha lett volna, most talán nem is dobos lennék, hanem autóversenyző. Mikor végül találkoztam ezzel a sporttal, már túl késő volt ahhoz, hogy profi versenyző legyek. Ettől függetlenül azonnal beleszerettem, mert teljesen bele tudtam veszni a vezetésbe, és meg tudtam feledkezni arra az időre a zenélésről. Korábban ez nem sikerült. 1985-ben kezdtem el versenyezni, de sok pótolnivalóm volt: meg kellett tanulnom, hogyan kell rendesen vezetni egy autót. Nem voltam elég gyors, gondolom, mert nem kezdtem el elég korán autóversenyezni. Ráadásul különleges helyzetben voltam, mert már volt egy sikeres karrierem, mikor hirtelen amatőr szinten versenyző lettem egy igen veszélyes sportágban, így vigyáznom kellett magamra. Ez pedig korlátozta a maximális sebességemet. De nincs ezzel semmi gond, nagyon élveztem így is az egészet, és sokat tanultam belőle. Amennyire csak tudom, ma is követem a Forma–1-et, illetve a GP2-t és a GP3-at is. Az Egyesült Államokban valamivel nehezebb megnézni az európai versenyeket, a Nascart és az Indycart viszont nem szeretem különösebben. De igyekszem képben lenni, minden héten elolvasom az aktuális fejleményeket, és ha csak lehetőségem van rá, a mai napig örömmel ülök be a volán mögé.

HRM: 1980-ban játszottál egy lemezen, ami aztán fontos pont lett a karrieredben. Jeff Beck ’There & Back’ című albumán ugyanis nemcsak doboltál, de négy számot dalszerzőként is jegyzel. Hogyan jött ez össze?

SP: Miután eltöltöttem némi időt Jeffel, rájöttem, hogy új zenére van szüksége. Mivel ő maga nem dalszerző, összeálltam Tony Hymas [billentyűssel], hogy írjunk zenét Jeffnek. Már akkor is megvolt a producer énem, úgyhogy tudtam, mire lenne szüksége. Odaálltam Tony elé, hogy „kéne egy dal, aminek ilyen a grúvja, olyan a hangulata, és ebbe az irányba megy”. Én bedobtam a ritmust, Tony hozzáigazította a harmóniákat, majd játszottunk, és felvettük egy kétsávos magnóra. Így raktuk össze a demókat. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, mert Tony nagyon szívélyes volt, elegendő időt adott nekem, és továbbfejlesztette az ötleteimet. A demókat aztán megmutattuk Jeffnek, és amelyik tetszett neki, azt betanultuk együtt, majd felvettük.

HRM: 1980-ban az első Michael Schenker Group lemezen is játszottál. Az csak bérmunka volt számodra?

SP: Igen. Az MSG, a Whitesnake, a Judas Priest, a Bernie Marsden, a Roger Glover lemezek, ezek mind csupán fizetett stúdiós munkák voltak. Michael Schenker is megkért, hogy csatlakozzak a zenekarához, de neki is nemet kellett mondanom, mert 1980-ben Jeff Beckkel volt lekötve turném. Végül Cozy Powellt szerződtette a turnéra.

HRM: A nyolcvanas években Mike Oldfield legsikeresebb albumain játszottál, például a ’Crises’-en és a ’Discovery’-n. Az önéletrajzában Oldfield stresszes időszakként emlegeti ezeket az éveket, mivel a Moonlight Shadow sikere után nagy nyomás nehezedett rá, hogy új slágerrel rukkoljon elő, miközben ő továbbra is instrumentális zenét szeretett volna csinálni. Te hogyan emlékszel a Mike Oldfielddel töltött időkre?

SP: Nagyon sokat köszönhetek Mike-nak, mert mellette kezdődött a producer- és hangmérnök-karrierem. Ezen a téren mindent tőle tanultam. Megadta nekem a lehetőséget, hogy egy elképesztően jó technikai felszereléssel bíró, profi stúdióban hangmérnökösködjek. Mike nagyon különleges egyéniség, és egy producernek talán nehéz vele dolgozni, de mi nagyon jól kijöttünk egymással. Tetszhetett neki, hogy nagyon érdekeltek a technikai dolgok, mert ő nemcsak zenésznek, hanem hangmérnöknek is elképesztően jó. Eleinte csak beült mögém, és figyelte, hogy mit csinálok. Majd áthajolt a vállam fölött, és javaslatot tett, hogy mi lenne, ha így vagy úgy közelítenénk meg inkább a dolgot. Ezekből rengeteget tanultam. Lényegében neki köszönhetem, hogy hangmérnök lettem.

HRM: Hangmérnökként hogyan találod meg az egyensúlyt aközött, hogy modernül, de időtállóan szóljon egy lemez? A karriered során tanúja lehettél annak, hogyan fejlődnek a stúdiós technikák, és láthattad, ahogy az újabb és újabb technológiák néhány év vagy évtized múlva már elavulnak.

SP: Fontos, hogy ne dőlj be a technikai trükköknek. Ha megtalálod a hangzást, ami a zenét szolgálja, az időtálló lesz. Ehhez nem árt, ha megfigyeled, hogyan dolgoztak bizonyos hangmérnökök, akiknek a lemezei még akkor is jól szólnak, ha például 1965-ben készültek. Nem lehet elkerülni, hogy egy lemez „elavuljon”, hiszen egy bizonyos módon fog szólni. De ezzel nincs gond, amíg jól szól és átjön a zene. Én nem szoktam túl sokat agyalni ezen, inkább hagyom, hogy a zene határozza meg, milyen hangzást választok hozzá. Ez az intuíción, a megérzésen múlik: hallgatnod kell a szívedre. Én szkeptikus vagyok bizonyos trendekkel kapcsolatban, ugyanakkor előfordul, hogy egy-egy új megoldás működhet az adott lemeznél. Az elmúlt években túlkompresszálják a lemezeket, én viszont nem örülök a hangerőháborúnak [a „loudness warnak”], mert szerintem megnehezíti a lemezhallgatást: lemegy két szám, és utána egyszerűen le kell kapcsolnom az albumot. Én arra törekszem, hogy minden lemez hallgatását egy élménnyé tegyem. Ehhez meg kell találni, hogy mitől lesz az könnyen hallgatható. Alapvetően nyitott vagyok, és hagyom, hogy a zene vigyen. Van olyan dal, amelynek jól áll ez a mostani, túlkompresszált hangzás, és akkor ebbe az irányba megyek el, de ha úgy érzem, hogy egy Beatlesre hajazó, a késő hatvanas éveket idéző hangzás állna neki jobban, akkor arra szabom a hangzást. Van egyfajta vizuális elképzelésem arról, hogyan kéne szólnia a lemeznek. Tudom, ez furán hangzik, de olyan, mintha lenne egy diagram a fejemben arról, hogy milyen mikrofonokat akarok használni, hova akarom lerakni azokat stb. Hallgatni is olyan lemezeket szeretek, ahol szinte látom, hogyan játszanak a zenészek.

HRM: A számtalan turnéd közül a The Who 25. jubileumi körútját szeretted a legjobban. Milyen élményeket őrzöl erről az 1989-es turnéról?

SP: Minden napról van egy remek emlékem, ahogy lenézek még nappali fényben 60-70 ezer emberre, amint örülnek a zenének. Nem volt egy csúcstechnológiás turné, nem voltak lézerek, és ha jól emlékszem, még háttérvetítés sem. Nagyon egyszerű rock and roll produkció volt az egész, mert a koncertek még napfényben kezdődtek, és csak a felénél sötétedett be. A színpad hátuljában volt kilenc darab hatalmas reflektor, és amikor felkapcsolták azokat, az egész közönséget megvilágították, nekem pedig égette a hőség a hátam.

HRM: Amikor olyan ikonikus dalokat játszottál élőben, például a Totoban, amiket eredetileg nem te vettél lemezre, akkor hogyan közelítesz a számokhoz?

SP: Nem másolom le se azt, amit a lemezen játszottak, se a dobos stílusát. A saját érzéseim szerint játszom a dalokat. Ettől még persze nagyjából hasonló lesz, mint az eredeti, mert a grúvok hasonlóak. De ahogy mondtam, én mindig azt játszom, amit a zene megkíván.

HRM: 21 évig játszottál a Totoval. Mi volt számodra ennek az időszaknak a csúcspontja?

SP: A ’Tambu’ volt velük az első lemezem, és az albumon, valamint az azt követő turnén még csak ismerkedtem a többiekkel és azzal, hogyan működnek a dolgok a zenekarban. Utána jött a ’Mindfields’, de a legjobb időszak a 2000-es években kezdődött, amikor megcsináltuk a ’Through the Looking Glass’-t, majd a ’Live In Amsterdam’ DVD-t, amit én kevertem. Akkor éreztem igazán, hogy megtaláltam a helyem, és tagja vagyok a zenekarnak. Rájöttem, hogy mit tudok hozzátenni a zenekarhoz, és nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Ebben a légkörben készítettük el a ’Falling In Between’-t, aminek szinte teljes egészében én voltam a hangmérnöke. Számomra talán az volt a csúcspont. Utána már nem mentek olyan jól a dolgok. Mikor Mike [Porcaro basszusgitáros, aki idén márciusban elhunyt] nem tudott már velünk játszani, akkor elkezdtek megváltozni a dolgok. Úgy éreztem, hogy ez a vég kezdete. 2008-ban még megcsináltuk az utolsó turnénkat, majd ténylegesen feloszlottunk. Amikor 2010-ben újra összeállt a Toto, az már egy másik zenekar volt. Nem az az együttes, amelynek a tagja voltam – akkor még csak – 18 évig.

HRM: Elképzelhetőnek tartod, hogy akár egy turné, akár egy lemez erejéig visszatérj a Totoba?

SP: Nem hiszem. Most már Steve Lukatheren és David Paichen múlik, hogy folytassák, amit elkezdtek sok-sok évvel ezelőtt. Így lesz a legjobb mindenkinek. Hosszú időn keresztül tagja voltam a Totonak, és hozzátettem a magamét, de már lezártam magamban a történetet. Ettől függetlenül barátok maradtunk, úgyhogy nem mondom azt, hogy soha nem játszanék velük, mert előfordulhat olyan forgatókönyv, hogy a régi felállás csináljon együtt valamit. De ahogy mondtam: Mike nélkül már más az egész…

Készítette: Tomka
Köszönet a segítségért CsiGabiGának, Dzsónak és Szőke Zsoltnak.