Okkulturális kecskeünnep: Behemoth, Bölzer - Club 202, 2015.04.23.

írta Mike | 2015.05.03.

„Kit Behemót buja s hars poklához az orkán
borzongató dühe ötven mérföldre vitt,

én, örök bujdosó a kék ég horizontján,
csak szánom Európa kivénhedt földjeit.”

Arthur Rimbaud: A részeg hajó *
 

Lengyelhon „celeb-metaljával” mindig is úgy voltam, hogy nagyobb az a füst, mint a láng. Értem ezalatt, hogy az általunk is jól megdicsért, tavalyi ’The Satanist’-et sem érzem ANNYIRA zseniálisnak, de hát ez már ízlés kérdése. Ám ezúttal okvetlenül látni akartam őket élőben is, hátha csak bennem van a hiba, és engem szállt meg az epehányó kisördög, miközben ők jóval többek annál, mint ami a cinikus elmémben megfogan szüntelen. Jelentem, meghajolni kényszerülök. No, azt nem mondom, hogy a számomra első hazai hangversenyük után majd éjt nappallá téve Behemoth-nótákkal kelek s fekszem, és a hátamra tetoválom cirkalmas logójukat, de amit ezen az estén Nergal És Korlátolt Felelősségű Társasága elővezetett, az maga volt a szénfeketébe oltott vérprofizmus netovábbja. Mi több, a dalokkal is jobb barátságba kerültem azóta, köszönhetően e koncertélménynek. Ezek után talán még a sarokba hányt kukoricára is rátérdepelek egy cseppet…

Behemoth-ék előtt azonban még jó sokan ellepték a deszkákat, mindenféle nemzetek setét lelkű fiai, ellenben mi akkor toppantunk be a bő félháznyira duzzadt nagyterembe, amidőn a – valljuk be – tréfás hangzású Bölzer duó indította útjára infernális zajkeltését. Merthogy ketten voltak az istenadták, nem többen: egy a dobok mögött, egy pedig hörgött-pengetett jó magasra feltolt mikrofonállvánnyal – bizonyára Lemmy a példaképe e tekintetben. No, szóval: duó-formáció. És mégis megvolt az a hangzásképlet, amire azt mondja az igazhitű black/death metalon szocializálódott egyed, hogy „ez rendben találtatik”. Nyilván elkélt volna egy mélyen brummogó basszus, de kössön beléjük az, akinek két anyja van, és emellett betéve tudja az ez idáig megjelent teljes életművüket – még ha az csupán egy demót és két EP-t foglal is magába. Na, ugye.

A hosszasan kifejtett dalóriásokba belepakoltak mindent, mondhatni apait-anyait: tempó- és témaváltások a viharsebes black metalos darálástól kezdve a szinte punkos tiki-takán át a komótos doom-tempókig bezárólag, Okoi Thierry Jones énekes/gitáros pedig felvonultatta a torkában rejlő nem túl cizellált eszköztárát, már ami a bugyborékolástól egészen az enyhén sete-suta barbár-énekdallamokig terjedő színskálát jelenti. Nem tagadom, számomra első hallásra kissé egybefolytak az olykor nem éppen izgalmas(nak tűnő) témák, és a rájuk szabott közel háromnegyed óra is egyhamar a homogenitás ketrecébe zárta a produkciót, azt a poént viszont csak azért sem hagyom ki, hogy Iron Maidenék hatan, három gitárral sem szólaltak meg teltebben idehaza a legutóbb, mint ők ketten, szóval… Persze az sem kizárt, hogy a Bölzer-féle tömény, masszaszerű black/death metal inkább otthonunk kályha-melegében fejti ki a hatását úgy isten igazán, fejhallgatóval, kényelmesen hátradőlve a cirmost cirógatva, elmerülve a pokol kénköves bugyraiban… Mindenesetre micsoda fincsi antagonizmus is ez, ejha.

Nyilván illene meg-, avagy kimagyarázni Nergal úr „celeb-státuszának” mibenlétét, merthogy egyfelől hazájában valahol egy afféle izgő-mozgó közszereplő hírében áll (neves popsztár-feleség, folytonos médiaszereplés és a többi), ellenben a nagy csinnadratta mögött mégis ott bújik meg a Hétköznapi Ember, aki például minálunk is kedélyesen dedikáltatta önéletrajzi könyvét maroknyi közönségének még a koncert előtt… Emellett nekem úgy fest, Nergal nem csak holmi dölyfös intellektuális szerepben kíván tetszelegni a Behemoth lírájában fellelhető tarka-barka, túlzsúfolt költészetével, ugyanis előszeretettel ássa bele magát a titkos/tiltott tudományok, a bibliai témák, a mitológia, a szépirodalom, vagy akár a filozófia misztériumába: legyen szó a Messe Noire szövegvázát képező, hírneves okkultista Eliphas Lévi hitvallásáról; az In The Absence Ov Light pedig a hazánkban is elismert lengyel író, novellista, Witold Gombrowicz Esküvő (1953) című drámájából merít. Személyes kedvencemnek, az O Father O Satan O Sun!-nak az alapját Aleister Crowley Liber Samekh „doktrínája” szolgáltatta, őt magát pedig egy 4. századi görög-egyiptomi gnosztikus papiruszra vetett rituális ördögűzés, pontosabban „A Fejetlen Rituálé” ihletett meg egykoron. Arra meg már ki sem térnék bővebben a helyszűke miatt, hogy mindemellett Georges Bataille „botrányfilozófus”, Nietzsche és a mitológiai Apolló-Dionüszosz dichotómiája is ott nyüzsgött Nergal szerzői kútfőjében. És a sor folytatható napestig…

Mégis ellentmondva a fentieknek, a Behemoth-féle rituális „okkultcirkusz” csupán az élő fellépések elmaradhatatlan kelléke, csúnya szóval amolyan felvett póz, nem több, viszont – lévén van valami nehezen megmagyarázható bája az egésznek – a nevetségesség csapdájába sem esnek bele. Nekem legalábbis úgy tűnik, nem veszik túlságosan komolyan magukat (hangsúlyozom: a koncertek alkalmával), de amit letesznek a pentagrammával ékesített asztalra, az bizony fölöttébb meggyőző.  Aki szerint pedig a korai demóiknál még hitelesek voltak, utána azonban eladták magukat a Sátánnak (muhaha!), azoknak innen üzenem, hogy a Behemoth valóban nem TRVE, de őszintén kit érdekel, ha mindeközben az egyik legjobb koncertbanda?! Ők ugyanis a black/death metal Helloweenje, Nergal pedig maga a csuklyás Lucifernek öltözött Andi Deris, azzal a nüansznyi különbséggel, hogy a népszórakoztató csapatépítő-tréningig azért sosem fajul el a dolog, hogyaszongya: „most csak a csajok: O-FATHEEER! O-SATAAAN!! O-SUUUN!!!”

Holott voltak csajok is szép számmal, jóllehet a „vegyes felvágott”-jellegű publikum mindenről árulkodott, éppenséggel csak arról nem, hogy tulajdonképpen egy black/death-fiesztán vagyunk: betűrt inges marketinges, agyontetovált groupie-forma („a-jó-nő-vagyok-tábla-kinn-van-rajtam”), szolid hatvanas bácsi a könyvtárból, ráadásul szinte az első sorokban; a töltényhüvely-hátfelvarró kombó sem jött velem szembe túl sokszor, és kiszegecselt, pandamacira festett hithű blackkereket pedig én biza’ egyet sem láttam. De nincs is min csodálkozni, itt a Behemoth volt a fő attrakció, és nem az egydemós Pazuzu Krucifix Cutulu nevezetű bergeni underground néptánccsoport.

Noha a heroikus pózok és a szépen begyakorolt koreográfia végigkísérték a teljes produkciót, utoljára talán az Eddánál láttam ilyen együtt-bemozdulós gitárhős-kiállásokat, no meg akadt nem kevés hejjegetős közönséghergelés is (azért a megmosolyogtató „barázdabillegetés” szerencsére kimaradt a repertoárból), de hát így van ez rendjén, itt minden mozzanatnak megvolt a hogyanja és a miértje. Ahogy a fáklyáknak, a tömjénnek, a füstgépeknek és a cikornyás jelmezeknek is egyaránt. Én azonban azokat is megértem, akik szerint mindez már átbillen a túlpolírozottság és a patikamérlegen kimért jelleg steril-műviségének giccsparádéjába, és valóban: a Behemoth-muzsikából némiképp hiányzik a műfaj ódon és zsigeri és mocskos mizantrópiája; mert ez bizony ugyanolyan szórakoztató színház-show, mint egy joviális Bon Jovi-népünnepély, azzal a különbséggel, hogy emitt a gyertyatartós-kígyóforma mikrofonállvány okkult szimbólumot jelképez…

Túlzok, persze. Nergal és díszes kompániája természetesen egyszer sem csapott át fásymulatóba (ahogy Satyriconék sem lettek a black metal kurvái azáltal, hogy elcsábították jelenkorunk egyik legeredetibb torkát a Phoenix című dalukhoz): a misztikus (naná!) intróból berobbanó Blow Your Trumpets Gabriel instant slágerétől az O Father O Satan O Sun! valóban katartikus búcsújáig bezárólag ez az előadás maga volt a nagybetűs Metal Ceremónia. Jelképekkel. Füsttel. Lángokkal. És fémmel… A frontember mellett a kollégák (nevesül: Seth – gitár, Orion – basszus) is kitettek magukért, a hörgős vokálkíséret magasiskoláját művelték, és bizony a kiváló hangosítás is a produkciót támogatta. Nergal ugyan nem öltözött át annyiszor koncert közben, mint Madonna fénykorában, de például a műsor vége felé új arcpakolást kapott (valami véreset), aztán a záró O Father…-nél már a kecskeszarvak is előkerültek, és mind a négyen átvedlettek gonosz mekkmesterré.

Kétségkívül a tavalyi – minálunk is előkelő helyen szereplő – ’The Satanist’ vitte a prímet, már ami az egy lemezt képviselő dalok számát illeti, példának okáért a fúvósokkal színesített, zabolátlan Ora Pro Nobis Lucifer jelentette az egyik csúcspontot a sok közül, ahogy az epikus-viking Bathory-t idéző Ben Sahar menetelése is könnyeket csalt a szemekbe. Egy ilyen gazdag életműből nem könnyű ám válogatni (főként hogy ők nem a Dream Theater, így hát nem állt rendelkezésükre 3 órás játékidő), de azért a favoritokat rendre kicsipegették innen-onnan: egyik legnépszerűbb korongjukról, a 2007-es ’The Apostasy’ albumról a komplex dobtémákkal tarkított, elementáris erejű At the Left Hand Ov God-ot emelték ki, míg például a két évre rá megjelent ’Evangelion’-ról a szaggatott riffekkel operáló Ov Fire And The Void mellett a súlyos őrlésből fékevesztett blastbeatbe torkolló Alas, Lord Is Upon Me-t is hallhattuk – teljes pompájukban.

Mint fentebb pedzegettem, számomra mégiscsak a Nagy Finálé adta be a kegyelemdöfést, azaz hozta el a végső katarzist: igen, a már unásig magasztalt O Father O Satan O Sun! egy bő 7 perces, hipnotikus, epikus, folyamszerűen hömpölygő műfajklasszikus, mese nincs, s mindeközben a füsttel borított színpad szertartásos díszleteinek homályában ténykedő, sötét palástba burkolózó, szarvakat viselő zenészek egészen ördögi módon celebráltak egy, Roger Corman gótikájára hajazó fekete misét a „jobb sorsra érdemes” klub falai között. Már csak a márványsírkőre fektetett, anyaszült meztelen hölgyemény feláldozását hiányoltam, valahogy azt izgalmasabbnak találtam volna, mint a Biblia ízekre tépését nagytotálban. Igaz, ez utóbbi sem valósult meg, ebből már kinőtt Nergal barátunk… Szerencsére a vérprofi sátánosdiból még nem, az Isten a Patás tartsa meg ebbéli jó szokásában még igen sokáig!
 

„(...) nagy nehezen tolakszik elő a behemót,
a föld legórjásb szülötte a sárból, otrombán; (...)”

John Milton: Elveszett Paradicsom **
 

* Kardos László fordítása
** Jánosy István fordítása

Szerző: Mike
Képek: Jocke
Köszönet a Hammer Concertsnek!