Nyergelj, fordulj!: Ensiferum, Insomnium, Omnium Gatherum - Barba Negra, 2015.03.15.

írta Csemény | 2015.04.13.

Újabban tetszetős koncertek aranyozzák be az ünnepnapjainkat, hiszen tavaly október 23-án az Anathema ugrott be egy hajókázásra, idén március 15-én pedig az Ensiferum lett a főfogás. A magamfajta érdeklődőnek meg egy újabb alkalom adatott, hogy rácsodálkozzak az északiak már-már legendás zenei termékenységére, ami a rock- és metálszínteret illeti. A három finn csapat töretlen népszerűségét már az is igazolta, hogy a szervezők a nagy érdeklődésre tekintettel kénytelenek voltak átebrudalni az eseményt a Club 202-ből a Barba Negrába (bár ebben minden bizonnyal az Ensiferumnak volt a legnagyobb szerepe).

Indokoltnak is bizonyult a helyszínváltás, mert a feketére festett, kokárdás alakok – mulatságos, sőt polgárpukkasztó kombó – hamar ellepték, és megtöltötték a küzdőteret. Az Omnium Gatherum szettjének közepére kezdtünk szépen megtelni, ami inkább nyugati klubokra jellemző. De azért jó látni, hogy Magyarországon is megesik néha, hogy rögtön az első, nem headliner banda ilyen fogadtatásban részesül. Már ha nem csak a helyfoglalásra ment ki a dolog.

Annak ellenére, hogy az Omnium Gatherum lassan 20 éves lesz, és nagyjából kétévente tiszteletüket szokták tenni nálunk, sosem tudtak a rajongójukká tenni. Kezdésként az instrumentális Luotoval vezették fel a New Dynamicot a legutóbbi albumuknak megfelelően. Aki azonnal feltűnt számomra, az az énekes Jukka Pelkonen volt, akinek mint valami fuldokló varacskos disznó, úgy szól a hangja lemezen, élőben viszont sokkal jobbnak tűnt. A modoros konferálások és a teátrális mozdulatok viszont már nem álltak neki valami jól.

De azt meg kell hagyni, egy-két daluk odapörkölt rendesen. A szélsebes Sonic Nightra hamar be is indult a mozgás, utána pedig a The Unknowingba csaptak bele. Ez utóbbi amellett, hogy igen karakteres, a reszelős, skálaszerű riffjével egymagában kimeríti a dallamos, ám kíméletlen death metal fogalmát. A szettet záró Everfields alatt megcéloztam a pultot egy kis utántöltésre, és csak innen oldalról láttam először, hogy bizony hátul is megtelt a csárda. Az Omnium Gatherum a rövid feladatát becsülettel látta el, így rá is szolgált a tapsra.

Setlist:

Luoto / New Dynamic / Soul Journeys / The Sonic Night / The Unknowing / New World Shadows / Everfields

Mivel az Ensiferum háza táján egetrengető változások nem nagyon szoktak bekövetkezni, az est egyik legnagyobb pikantériáját az Insomnium színre lépése jelentette. Nemcsak azért, mert legutóbb 5 éve láthattuk őket, hanem azért is, mert érezhetően és folyamatosan, albumról albumra kezdenek kibontakozni. Az általuk képviselt vonal leginkább a Dark Tranquillity és a Katatonia zeneiségéhez hasonlítható, e két igen jó bandát gyakran láttam lelki szemeim előtt az Insomniumot hallgatva. Talán az sem véletlen, hogy a turné utolsó állomásán Göteborgban feltessékelték a színpadra Mikael Stannét egy Weather Storm erejéig.

Viszont ami az elmúlt idők élő produkcióit mutatja, nem túl meggyőző az összkép. Már a 2012-es wackenes koncert sem volt az igazi, ősszel pedig hol félrepengetések, hol a tiszta ének csúszkálásai piszkítottak a levesbe. Örök optimistaként a rendkívül szellemes „Insomnium I trust!” mottót tűztem ki, ha már Ensiék jegelik a slágert. Részsikert sikerült is elkönyvelni. A munka hőse, Ville Friman polgári állása miatt nem tudott a turnén részt venni. A helyette beugró Kari Olli – aki nagyon szépen is énekeltjó választásnak bizonyult. Markus Vanhaláról mindez már nem mondható el, akinek a személye az est első két zenekarát boronálja össze. Nem vagyok hajlandó többször nevesíteni őket, mert már kikopnak itt az ’u’ és ’m’ billentyűim a latin végződésektől. A gondolatomhoz visszatérve: Markus talán túlságosan is lestrapálta magát az OG-ban, mert nem egyszer jól hallhatóan félrepengetett, amit például a While We Sleepben különösen irritáló volt hallani.

A másik zavaró dolognak a dallista bizonyult. A ’Shadows of The Dying Sun’-ról jó sokat játszottak, ami végülis érthető, hiszen új anyagról van szó, de olyan lemezek rovására tették, mint például a ’One For Sorrow’. Igazán üdítő lett volna egy Weather The Storm, vagy Through The Shadows, de nyugodtan nyúlhattak volna a Down With The Sunhoz is. Sajnos a döngölős, headbangelős számok favorizálásával épp a saját méregfogukat húzták ki Niiloék. Éppen az az erősségük, az ars poeticájuk, hogy a szuggesztív játékuk révén szinte leszáll a koncertterembe valami darkos-borongós atmoszféra, amivel a hallgatóság érzelmeire hatnak.

Ha már így alakult, egy kis interakcióval dobhattak volna a hangulaton. Nyilván nem  Niilo Sevänentől várná ezt az ember, aki a mikrofonhoz van kötve, mint Jeff Walker a Carcassben (ő rá amúgy sem nagyon lehetett panasz), de a többiek mozoghattak, illetve kommunikálhattak volna valamivel többet. Végül mielőtt még valaki azt hinné, le akarom járatni őket, le kell szögezni, hogy annyira azért nem volt tragikus a dolog. Aki akart, az jól szórakozhatott, de ebből többet is ki lehetett volna hozni.

Setlist:

The Killjoy / While We Sleep / Every Hour Wounds / Daughter of The Moon / Black Heart Rebellion / Where The Last Wave Broke / The Promethean Song / Drawn To Black / Ephemeral / Weighed Down With Sorrow

Miközben biztonságosabb helyet keresgélve ballagtam a peremvidék felé, rácsodálkoztam Ensiékre. Szinte egy pillanatnak tűnik az a tíz év, amióta az akkor még kölyökképű Petrit bedobták a mély vízbe. Az azóta töretlen pályájukon csak a kísérletezős ’Unsung Heroes’ jelentett egy vargabetűt. Ugyanígy a színpadon és azon kívül is az állandóság az Ensiferum egyik legfőbb erénye. Szerencsére ez érvényes a hazánkba tett látogatások gyakoriságára is. A tavalyi balatonszemesi koncert kivételével az utóbbi időkben sikerült elcsípnem őket, és csalódást még sosem okoztak. A mostani koncertnek pedig kettős tétje volt számomra: egyrészt kíváncsian vártam, tudnak-e még valami újat mutatni, másrészt a ’One Man Army’ miatt is kötelező volt a koncert.

Szinte már szakrális hagyomány egy Ensiferum-koncerten az aktuális album intrója, ami minden alkalommal egy másfél órás kalandokkal és csatákkal teli út kapuját nyitja meg képletesen. Az új March of Wart hallva pedig az az érzése volt az embernek, mintha már évek óta ez lenne a nyitány. A rövid csendbe az Igazság Fejszéje hasított bele, majd a menetelős Heathen Horde-dal folytatódott az új lemez bemutatása. A kiállást tekintve némi újítást fedezhetett fel, aki ellátott a színpadig, ugyanis immár ujjatlan felsőkkel bővült az egyenruha-kollekció. Talán Petri az, akit ez sokkal férfiasabbá és tekintélyparancsolóvá tesz, mivel az elmúlt évek során hasat cseréltek Samival.

Egészen a hetedikként előadott Ahtiig bezárólag valami hátborzongatóan keménynek bizonyult a dalcsokor. Mivel minden klappolt, állati jól szólt a cucc, és Sami is szokásához híven, lelkesen hergelte a közönséget, már 10-20 perc után vánszorogtak ki emberek a húsdarálóból, olyan zúzás volt a nézőtéren. Az Into Battle mellett abszolút kuriózumnak számított a nagyon régóta nem játszott Little Dreamer is, amely adrenalinbombájával katartikus örömet váltott ki. Az ’Ensiferum’ és az ’Iron’ dalai élőben azért is különlegesek, mert Petri rendszeresen visz bele apróbb módosításokat a gitárjátékba, és az énekritmusa is eltérő az előd Jari Mäenpääétól.

Legelőször a szomorkásabb Smoking Ruinsszal konszolidálódott a tempó, majd az Unsung Heroes-zal vett kissé borongósabb hangulatot a koncert. A színpadkép és a világítás is jól működött: talán ez volt az egyik leglátványosabb Ensiferum-koncert, amit valaha láttam. A dal közepén a méltóságteljes néma főhajtás szertartásszerűvé változtatta az előadást, groteszk képet festve a nem sokkal előtte lötyögő, diszkós Two of Spadeshez képest. Az ilyesfajta tingli-tangli metalról a Turisas ugrik be azonnal mindenkinek. Ha már szóba jött, ne feledkezzünk el egy igen üde jelenségről, Netta Skogról. A Turisas egykori billentyűse az általa helyettesített Emmihez hasonlóan, a három harcos mögé eldugva harmonikázott a back officeban.

A ráadásra viszont főszerepbe került, a kezében szorongatott mikrofon alapján a legtöbben valószínűleg a Neito Pohjolanra számítottak, de egy igazi meglepetés kerekedett ki a dologból. Le merném fogadni, hogy a turné előtt jó pár vodkásüveg fenekére néztek le ötletért, de az is lehet, hogy egy fogadás ihlette a showműsort. Toivonen a dobok mögé ült, Sami átvette a tangóharmonikát, Petriből basszeros lett, Janne a dobverők után gitárt ragadott. A döcögősen elnyomott szám pedig a Judas Priest-klasszikus Breaking The Law volt, a női ének miatt amolyan félig Doro mamás verzióban. Én meg majdnem dührohamban törtem ki, hogy miért nem a Barathrum Warmetalját játsszák. De bele kellett törődnöm, mindent a showért. Miután mindenki visszatért a maga hangszeréhez, a From Afar, a Token of Time, az örök klasszikus Iron, és az elmaradhatatlan „táttádádázás” zárta a koncertet.

Az Ensiferum az első perctől az utolsóig vérprofi produkciót nyújtott. A ’One Man Army’ dalai olyannyira jól vizsgáztak, hogy egyöntetűen ki merem jelenteni: sokkal jobban szóltak, mint a lemezen. Enziék egyúttal megengedhetik maguknak, hogy olyan közönségkedvenceket mellőzzenek, mint a Windrider, a One More Magic Potion, a Hero In A Dream, a Twilight Tavern, a Lai-Lai-Hei, a Battle Song, vagy a pár év alatt klasszikussá vált In My Sword I Trust, de még hosszan sorolhatnám. Ez óriási fegyvertény, és a jövőben is ígéretes koncertekkel kecsegtet minden Ensiferum-rajongó számára.

Setlist:

March of War / Axe of Judgement / Heathen Horde / Into Battle / Little Dreamer / Warrior Without A War / Ahti / Smoking Ruins / Two of Spades / Unsung Heroes / Burning Leaves / One Man Army / Victory Song /// Breaking The Law (Judas Priest cover) / From Afar / Token of Time / Iron

Szerző: Csemény
Képek: Savafan