Gary Moore Time 2015: Gary Moore Emlékest - A38 Hajó, 2015.04.03.

Négy éve távozott Gary Moore. Negyedik éve növekszik mindig eggyel ez a rusnya számláló, de minden évben van egy nap, amikor megünnepeljük a születésnapját, amikor összejönnek egykori rajongói, tisztelői, hogy az elvesztése fölötti bánat helyét a zenéje iránt érzett öröm vegye át. És Csillag Zoltán önfeláldozó szervezésében – aki nemcsak a magyar, de a nemzetközi rajongói klubnak is a vezetője – minden évben jut nekünk pár óra „Gary Moore Time”.

Nos, háromnegyed nyolckor azt hittem, hogy ez lesz az utolsó közös ünneplésünk, mert a meghirdetett kezdés előtt negyed órával úgy nézett ki, többen lesznek a színpadon, mint a nézőtéren. Éppen egy barnával vigasztalódtam (na jó, bevallom, csak félbarna volt, de csapolt!), amikor hirtelen áramlani kezdtek az emberek. Úgy látszik, nem vették komolyan a 7 órás kapunyitást, szinte mindenki egyszerre, a tervezett 8 órai kezdésre tódult be a hajóra (volt, aki még később). Szóval az összeverbuválódott kb. 300 ember már levegősen, de kitöltötte a küzdőteret. Hogy minél kevesebben maradjanak le a legelejéről, tíz perc késéssel kezdtek a zenészek. Cliff Moore egy kitűnő muzsikus, a paksi Gastroblues Fesztiválon is többször bizonyított. Jó, hogy minden évben velünk együtt ünnepel, ezáltal családiasabbá téve a légkört. Kicsit mi is családtagnak érezzük magunkat.

Idén kísérőzenekara nélkül érkezett, de a már 2012-ben is bevált ritmusszekció, Lőrincz Viktor (basszusgitár) és Borbély Zsolt (dob) hibátlanul lekísérte. A Run For Power billentyűse, a lassan marxi szakállal büszkélkedő Szebényi Dani is besegített, sőt, később Vámos Zsolt, az Emlékzenekar gitárosa is csatlakozott a csapathoz. Sajnos az ő szereplése a műsornak ebben a felében teljesen felesleges volt. A koncerteken nem túl előnyös Rodolfó-szerep jutott neki: „Csak a kezemet figyelje!” A gitárjából nem sokat hallottunk, talán csak ami a Marshalljából kiszűrődött, még a szólóit is elnyomta Cliff ritmusgitározása. Nekem állandó vesszőparipám a rossz keverés. Szerintem a keverőnek együtt kell(ene) élnie a zenével, a zenekarral, szinte +1-edik tagnak kellene számítania. Ennek legeklatánsabb példája az After Crying zenekar, ahol Egervári Gábor a keverőpult mellől még fuvolán is játszik a produkcióban. Egy ilyen tribute koncerten viszont valakinek, aki ott volt a próbákon és ismeri a teljes programot (hallod, Zoli?) egy „kottát” kéne készítenie a műsorról, amiből kiderül, ki mikor fog szólózni.

A nyavalygások után térjünk rá a zenére! Cliff a bátyja emlékére írt Dead Man's Shoes-zal alapozta meg a hangulatot, melyet szomorú apropóból tett a műsor elejére: két nappal korábban hunyt el az édesanyja. Színpadra állni is nehéz lehetett ilyen teherrel. A folytatásban az eredetileg nyitószámnak szánt, Don Airey által szerintem a Colosseum II-nek írt, de annak feloszlása miatt Cozy Powell első szólólemezére följátszott fergeteges Killert nyomták el. Dani az aktatáska méretű törpeszintetizátoron játszotta a szólót, pedig ott állt előtte a Hammond-hangok imitálására is képes Korg. A Going Downban már Harrisen Larner-Main is a színpadon volt. A korábbi koncerteken előadott akusztikus gitáros produkciója, bevallom, számomra inkább volt művészkedés, mint művészet. De most beleerősített! Bluesénekesként már sokkal inkább megáll a lábán a produkciója. Ahogy az Only Fool In Town című Gary Moore dal, és a Peter Green feldolgozáslemezről idekerült Need Your Love So Bad is remekül ült az énekével és Cliff szólóival (meg Zsolt látványos gitárpantomimjével). A közben elcsepegtetett Only One Way és a Snowballing Cliff szólómunkásságát volt hivatott prezentálni.

A hógolyózás utáni rövid szünetben videóüzeneteket nézhettünk a kivetítőn. Chris Tsangarides sztárproducer – aki Gary hard rock és blues korszakának is több lemeze fölött bábáskodott – és Neil Carter billentyűs – a zenésztárs, aki többek között az utolsó turnéján is elkísérte – mondott köszönetet azért, hogy életben tartjuk Gary Moore emlékét, de legemlékezetesebb mégis Jon Hiseman, a Colosseum alapító dobosának bejelentkezése volt, aki sztorizgatott kicsit Gary Colosseum II éveiről. Aztán visszatért Cliff, de már egy egész más háttércsapattal. Somogyi Remig zenekara (Harmati Máté – billentyűs hangszerek, Szentgallay György – basszusgitár, Fekecs Ákos – dob) kísérte egyik legismertebb saját szerzeménye, a Picture Of Dorian Blue előadásában. És megjelent maga Somogyi Remig is. Fiatalon, kicsit talán megszeppenve, a kigombolt ingében és zakójában olyan volt, mint Nemecsek, akivel éppen most közölték, hogy csupa kisbetűvel írják be a nevét a gittegylet jegyzőkönyvébe. Aztán megszólalt kezében a gitár, a pupillák kitágultak, a protézisek a hajópadlón landoltak és a feje felett megjelent egy képzeletbeli neonfelirat: SOMOGYI REMIG. Így, csupa nagybetűvel. Őstehetség a fiú és ha „magára szedne” egy kis önbizalmat (és nem visszhangosítaná túl a gitárját), akkor valóban nagy gitáros válhatna belőle. Remig tehát jött, játszott és győzött! Még az öreg Cliff is meghajolt az ifjú tehetség előtt, a koncert csúcspontja volt a Dorian Blue.

De nem az egyetlen csúcs, ahová eljutottunk ezen az estén. Színpadra lépett Szirota Jennifer, akinek a torkában egy néger bluesénekesnő rejtőzött el. Remig saját szerzeményét adta elő elsőként, a Moon On The Wane-t, ami úgy hangzott, mint egy James Bond-főcímdal, amit Gary Moore komponált és a félig afrikai, félig walesi Shirley Bassey adott elő. Ő volt az egyetlen, aki három JB-főcímet is elénekelhetett, és Szirota Jennifer „magyar hangján” elhangzott a képzeletbeli negyedik is ezen az estén. Még le se értünk az egyik csúcsról, itt a másik! És még nincs vége… Három Gary Moore blues következik, melyek közül a középső a ’Bad For You Baby’ lemez balladája, a szinte Meat Loaf-i hosszúságú címmel megáldott I Love You More Than You'll Ever Know. Nos, ebben a rövidke, 10 perc közeli tételben Jennifer megint olyat énekelt, hogy... Remig! Ki kell rúgni az ilyet! Elvonja a figyelmet a gitárról! (Csak vicceltem.) Alig győzünk kapaszkodni az újabb csúcsokra, pedig még csak most jön a java! (Vagy ahogy a spanyol mondaná: a „hava” tortán.)

Ben Granfelt finn gitáros a Leningrad Cowboysszal lett ismert, de játszott a kétezres évek Wishbone Ash-ében is, mindemellett kiadott hazájában 12 szólólemezt. Ki se nézné az ember a fiatalos megjelenésű gitárosból. Tavalyi lemezének egyik dalával mutatkozott be, a Turning Pointtal. Neki aztán volt kiállása! Az a lazaság, ahogyan a hangszerét kezelte, a több évtizedes profizmusról árulkodott. A bemutatkozást követően a 2012-es instrumentális albumáról játszotta el a GMT (Gary Moore Time) című emlékdalt. A hatás frenetikus volt. Hát még a folytatás, a tavalyi slágerdal, a Going Home, melynek Gary Moore hatásait le sem tagadhatná. (El is kapkodtuk a koncert után a lemezeit.) Sokadik katarzis, sokadik csúcspont. Befejezésül Gary Shapes Of Things kislemezének B oldaláról játszotta el a Blindert, ezt a Kill The Kingre hajazó instrumentálist, hogy aztán visszajöjjön Cliff, és együtt belekezdjenek a Thin Lizzy klasszikus Don't Believe A Word Gary-féle blues átiratába. Itt énekesként visszatért Harrisen Larner-Main is. De nem rá figyeltünk, hanem a felváltva hozott bluesszólókra, majd a váltás utáni gyors részben az ikergitárra. Hát ez most már tényleg felülmúlhatatlan. Megvan a koncert igazi csúcspontja! (Gondoltam én naivan.)

A következő intermezzót el is hagytam volna. Cliff kifejezett kérésére lépett színpadra Pintér Petra, aki Harrisennel duettben énekelte a Gary által írt Thin Lizzy balladát, a Still In Love With You-t. Dekoratív volt, Cliff és Harrisen is szerelmes szemekkel csüngött rajta végig, miközben gitáron kísérték, de nekem az egész dal alatt az járt az eszemben, hogy bárcsak Jennifer leszinkronizálná. Majd két dallal később jött Vámos Zsolt nagy pillanata: a Sunset intróval eljátszott Parisienne Walkways. De ilyet még nem hallottál! Instrumentális verzió, az a két versszak is kimaradt belőle, viszont cserébe a dallamszólót Cliff-fel tercben ikergitárszólóként nyomták. Szerencsére most jól szólt Zsolt gitárja is. És ez volt a valódi csúcspont. Itt, a koncert végén. A csúcsnak szánt all-in Walking By Myself meg nem volt csúcs. Hiába volt a deszkákon az összes zenész és énekes egyszerre, a keverésnek hála megint elsikkadt a lényeg. Hiányzott a keverőpultról az a fránya „forgatókönyv”. Egy dolog viszont kiderült belőle: Pintér Petrának mégis van hangja, csak ki kell eresztenie. A ballada nyájas nyálaskodása nem állt jól neki, de itt Szirota Jenniferrel vetekedve teli torokból énekelte a sorokat.

Fél tizenegy után, amikor lecsengtek az utolsó akkordok és elhaltak az utolsó tapsok is, kicsit szomorkásan kezdtünk hazaszivárogni, mint Petőfi versében: „Kihörpentik boraikat, / Végét vetik a zenének / S hazamennek a legények.” Ennyi volt a „Gary Moore Time” 2015-ben. Megint más volt, mint az eddigiek, de megint nagyon jól éreztük magunkat. És nem bánnám, ha Csillag Zoli rákattanna Ben Granfeltre is, mint korábban Freischladerre, mert szívesen látnám viszont akár egy önálló koncertre, akár egy elkövetkező Gary Moore Emlékkoncert alkalmából a német blues gitárossal összeeresztve.

Setlist:

CD intro: Beasts Of Burden / Dead Man's Shoes / Killer / Only One Way / Going Down / Only Fool In Town / Need Your Love So Bad / Snowballing / Picture Of Dorian Blue / Moon On The Wane / Left Me With The Blues / I Love You More Than You'll Ever Know / Story Of The Blues / Turning Point / GMT (Gary Moore Time) / Going Home / Blinder / Don't Believe A Word / Still In Love With You / Moving On / Johnny Boy / Sunset / Parisienne Walkways / Walking By Myself

Szerző: CsiGabiGa
Képek: Mahunka Balázs