Évtizedelő - 1980: Egy jelképes évszám

írta garael | 2007.03.18.

AC/DC: Back In Black - Tomka Black Sabbath: Heaven and Hell - garael Iron Maiden: Iron Maiden - TT Judas Priest: British Steel - garael MSG: Michael Schenker Group - Szakáts Tibor Ozzy Osbourne: Blizzard Of Oz - pearl69 Saxon: Wheels Of Steel - JLT Dire Straits - Making Movies - Brinyó AC/DC: Back In Black A rock történelem talán egyik legtragikusabb és legsikeresebb története az AC/DC-é, ahol ez a két dolog szinte maximálisan összekapcsolódott Bon Scott halála és az azt követő Back In Black album megjelenése révén, ugyanis a "fekete album" olyan hatalmas siker lett, amire valószí­nűleg a bandatagok számí­tottak a legkevésbé, a maga eladott 42 millió példányával ugyanis a második legjobban fogyó albumnak számí­t a mai napig Michael Jackson Thrillere után. A történet már minden bizonnyal lerágott csont: a banda a sokak számára az "igazinak" tartott ACDC énekes halála után fel akart oszlani, de mégis megváltoztatták döntésüket, és a kb. fél év alatt elkészült folytatás koncepciója a Bon Scottnak való méltó emlékállí­tás lett, amit az album külsőségei - a borí­tó, a cí­m -, illetve a dalszövegek is tükröznek, egyfajta gyász jelleget öltve, de természetesen a banda által már felállí­tott zenei konvenciókhoz hűek maradva. A változás magától értetődően vokális szinten történt csak, azonban Brian Johnson, aki aktí­van kivette a részét kreativitásával a zeneí­rási procedúrából, ugyanazt a "mocskos rock n roll feelinget" közvetí­ti "whiskey-s-bluesos" hangjával, mint ahogy anno Bon Scott tette. Zenei szinten a Highway To Hell vonalát vitték tovább, ugyanolyan magas szí­nvonalú, a velejéig egyszerű, de mégis őserejű, fogós, legfőképpen pedig sok helyen slágeres számok születtek. Az innovatí­v jelzőt soha nem lehetett rájuk akasztani, ellenben viszont senki nem csinálja ilyen szí­nvonalon, ilyen természetességgel azt, amit ők. Ráadásul mindezt újfent egy végtelenül polí­rozott formában, hiszen a produceri teendőket megint csak Mutt Lange vette a kezébe, aminek az eredménye egy tökéletes hangzású korong lett, í­gy nemcsak az "hardcore" rock fanatikusok, hanem a széles közönség populárisabb igényeit is kielégí­tette a lemez a számok slágeresebb attitűdjével kiegészí­tődve, hiszen az olyan fülbemászó dallamokkal rendelkező számok, mint a You Shook Me All Night Long minden rádióadónál potenciális szám annak bizonyí­tására, hogy a rock számoktól sem zárkóznak el teljes mértékben. A BIB-en sorakoznak a jobbnál jobb rock bombák, hogy stí­lusos és aktuális képpel éljünk: már a nyitó Hells Bells, amely a bandától szokatlanul "folyamatos", az egész számot végigkí­sérő riffel rendelkezik, magával ragadja az óvatlan hallgatót, az album és az ACDC minden jellegzetésségét tartalmazva, hiszen meglepődni csak annyiban lehet, mint Tréfi viccein, ahogy azonban ott is a repetití­v jelleg humoros tud lenni, úgy itt is a kissé monoton zene beválik, főleg a nagyon jól eltalált refréneknek, a fogós riffeknek, és a bődületes gitárszólóknak köszönhetően: nemhiába tartják Angus Young-ot a világ egyik legjobb gitárosának, karizmatikus egyéniségén felül még zseniális zenész is, egyszerűen elképesztők a gitártémák, amik az énekhang mellett az ausztrálok zenéjének legfőbb ismérve. Az olyan dalok, mint a sodró tempójával azonnal ható Shoot To Thrill, vagy a rock zene egyik leghí­resebb riffjét magáénak tudó Back In Black szinte már kanonizálódtak, és vallásos áhí­tat övezi őket. Az egy-kettő talán kevésbé sikerült, pontosabban az igazi klasszikusok szí­nvonalát alulról súroló nótát (a kissé lassabb Let Me Put Love Into You, vagy a Have A Drink On Me) bőven ellenpontozzák a szó legszorosabb értelmében is vehető slágerek: a már korábban emlí­tett You Scook Me All Night Long, vagy a Rock And Roll Ain't Noise Pollusion kiválóan mutatják be a rock zene dualista jellegét, hiszen egyszerre prezentálnak bika riffeket és populárisabb refréneket: ezek a számok mind "spittin' and bitin', and kickin' and fightin' for more". Ez a lemez tartalmazza a banda talán legismertebb számait az "új érából", az ezt követő albumaik már, még ha az együttes legkeményebb magjának mindig is tetszettek, sajnos nem érték el a Highway To Hell - Back In Black kettőssel felállí­tott szí­nvonalat. Bon Scott zsenialitását senki sem pótolhatja maximálisan, ám minden elismerés kijár Brian Johnsonnak, hogy ilyen előzmények után, ilyen kiváló munkát végzett, relatí­v szűkebb hangterjedelmével is igen jó vokális teljesí­tményt nyújtva! A Back In Black egy jottányit sem veszí­tett relevanciájából, és hangos, piszkos, tökös rock n rollja a műanyag bandák ilyetén dömpingjében talán aktuálisabb, mint valaha. Az AC/DC ugyanis mindig úgy játszotta a rock-ot, ahogy azt kell: hangosan & piszkosan! Élő bizonyí­ték az egyszerűség indiszkrét bájára. Black Sabbath: Heaven and Hell A hetvenes évek végének csendes hard rock regressziója egy olyan csúcsalkotás előkészí­tője volt, amely a marxi dialektikával fogalmazott - a mennyiségi termelés egy idő után minőségi váltást eredményez - tézist alapul véve szükségszerűen termelte ki az etalont - főleg, hogy ez a "mennyiség" is mintaminőséget szolgáltatott az utókor számára. A Black Sabbath ezzel az albummal egy újabb világ kapuit nyitotta meg: í­gy válhatott a banda megannyi későbbi stí­lus szülőatyjává - a doom, és pszichedelikus metal mellett a rockos epikát, és nagyzenekari hangzás érzését is zenéjébe integrálva. A csapat különböző korszakaiban alkotott lemezei í­gy váltak a metal egy-egy mérföldkövévé, s jóllehet, a Dio -val készült lemezeket szokás egy kalap alá venni a későbbi Tony Martin éra lemezeivel, úgy gondolom, a két korszak azért különbözik annyira egymástól, hogy külön etapként kezelhessük őket. Az új korszak mindenekelőtt Ronnie James Dio-nak köszönhető: énekdallamaiban szakí­tott az Ozzy-s éra vontatott, pszichedelikus témáival, és inkább a Rainbow magasan í­velő, rockban gyökeredző világát épí­tette rá Iommi komor riffjeire: ez a viszonylagos ambivalenvcia aztán megadta azt a feszültséget, melyet Dio hangja robbantott eksztázisra. A "dallamosodás" mellett a doom jegyek kissé visszaszorultak, vagy inkább megváltoztak - elvesztették kriptajellegüket, és inkább egy templomi kórus zengő alázatát tükrözték, mintsem a sí­ron túli világ reménytelen sivárságát. Természetesen a Sabbath nem vált happy metal csapattá, kommerszebbek sem lettek, pusztán egy más megközelí­tésben tálalták a rájuk jellemző jegyeket, némileg feldúsí­tva a korai évek szikár hangzását. Talán a klasszikusabb énekhang, talán a dúsabb dallamok miatt nekem a Dio fémjelezte korszak mindig jobban tetszett: jóllehet igazán a hideg, nyomasztó, "űrkripta" hangulatú Dehumanizer album vált számomra Black Sabbath etalonná - ez a méltánytalanul alábecsült lemez úgy gondolom, egyszerre elégí­tette ki a korai évek halálszagú reménytelenségét és a későbbiek szónikus hangzását. A Heaven and Hell mindezek mellett a nagybetűs, tökéletes heavy metal album: megtalálható benne minden, amiért a "fémzenét" szerethetjük. Van itt bika, zakatolós power nóta (Neon Knights), epikus metál alapmű (Children Of the Sea), basszusfutamokkal ellátott, gitárhápogtatós - a Dio szólóalbumokal rokonságot mutató,- igazi Sabbath -os szövegű darab (Lady Evil), a későbbi Martin éra előfutáraként felfogható etalon (Heaven and Hell). Találunk aztán itt még újabb Dio-s rocknótát (Wishing Well), lassan kezdődő, aztán dübörgővé váló powert (Die Young), road rockot (Walk Away), elmélkedős, doomos tételt, gyönyörű Dio dallamokkal és fantasztikus gitárszólókkal (Lonely is the World). A dallamokon érződik, hogy Ronnie nagy részüket a Rainbow-nak, illetve tervbe vett szólóalbumára í­rta - nemhiába váltak ezek a jegyek később a Dio lemezeken is klasszikussá. A hangszeres szekció a megszokott szí­nvonalon hozza azokat a maní­rokat, melyek a csapat védjegyévé váltak, még a lemez kiadása előtti kisebb kálvárián is felülkeveredve tudtak maradandót alkotni. (Eredetileg Geoff Nichols játszotta volna fel a basszust (egyes pletykák szerint meg is tette), miután Geezer elhagyta a bandát. Ám Geezer végül is a lemez kiadása előtt visszatért, és Nicholsnak a billentyűk jutottak.) Nem véletlenül vált a Heaven and Hell azzá, ami - már cí­mében is tökéletesen megragadva az album lényegét lett képes egy nemzedék és egy új stí­lus, a HM alapkövévé válni, azóta sem halványuló gyémántot csiszolva a rock kincses ládájába. Iron Maiden: Iron Maiden Vajon minek köszönhető, hogy annyi remek zenekar történetének kezdete erre az időszakra tehető? 80-ban még az óvodában osztottam az észt, í­gy inkább a nyolcvanas évek vége az, amikor bekapcsolódtam a rockzene "folyójába". Mivel főleg azokat a zenekarokat sikerült megszeretnem elsőre, akik ennek az évtizednek az elején indultak, í­gy az első lemezeiket is igyekeztem beszerezni, hogy meghallgathassam milyen zenével kezdtek, hadd lássam, akarom mondani, halljam a gyökereket. Az Iron Maiden az első külföldi zenekarok között volt, akiket megkedveltem. Ha jól rémlik csak az Accept volt, aki eléjük férkőzött :-). Az első zenei videóm az Iron Maiden - Live after death volt, még VHS formátumban, ebből egyenesen következik, hogy én már a Bruce Dickinson-os korszakban csatlakoztam az Iron Maiden hallgatók széles táborába. Eltelt pár év, mire eljutottam az első Maiden albumokig, de mire megszereztem az első két lemezt, fel voltam készülve, hogy ne Bruce hangjára számí­tsak. Valaminek történnie kellett a 80-as évek elején, és ez a valami szerintem csak jó lehetett, mivel ilyen lemezt eredményezett, mint az első Iron Maiden album. Hatalmas sikereket tud magáénak ez a csapat, és a változások ellenére (vagy éppen ezért) mind a mai napig a csúcson vannak, hála a jó sorsnak! Részemről a megtiszteltetés, hogy pár dicsérő szót véshetek az Internet eme egyre kevésbé rejtett zugába. Régen hallgattam ezt a lemezt, í­gy örömmel tettem be a játszóba annyi idő után, és hallgattam egymás után többször. Beraktam a kocsiba, és nem szedtem ki három napig. Kicsit mostohán kezeltem az első két lemezt, amí­g nem került a kezembe a Wasted 12 years DVD, ami egy kis belátást enged a kezdeti Iron Maiden évekbe. Ezután másképpen hallgattam újra az első két lemezt. Most vegyük az első lemezt górcső alá. Kezdésképpen Prowler, dinamikus gyorsan megjegyezhető dallamok, több kiállással. Ahogy hallgatom, elképzelem, mekkora újdonság lehetett ez akkor. A keverés sokat fejlődött, de nem szól szörnyen a lemez. (Érdekességképpen betettem a Dance of death lemezt ugyanazzal a hangerővel, hát igen, csak eltelt pár év azóta a stúdióban is...) Megjegyzem, hogy az "eredeti" 8 számos, nem újradigitalizált kiadást hallgatom. Ahogy mozgatják a membránt a fiuk, szinte a szemem előtt van a koncert hangulata egy kis klubban, ahol a Maiden első lépéseit tette a hazai és nemzetközi ismertség felé. Második nóta, Remember Tomorrow, lassú kezdés, folyamatos gyorsulással, ma már azt mondom, tipikus IM -es énekelhető gitártémákkal. A többszöri ritmusváltás, mint egyfajta rockzenei hullámzás vezet végi a dalon. Ez a motí­vum is gyakran visszaköszön a későbbi lemezeken. Véleményem szerint itt kiütközik, hogy Paul-nak nem olyan erőteljes a hangja minden tartományban, mint a későbbi lemezeken Bruce-nak, de ez számomra nem csökkenti a lemez élvezeti értékét. Ugyan az első számnál is megfigyelhető, de itt egyértelművé válik, hogy nem hiába í­rja Steve a nóták jelentős részét ezen a lemezen (is). Hogy miről is beszélek, hát a dallamokat játszó basszusgitárról. Steve Harris nem csak a ritmusszekciót képviseli a dalokban, hanem külön témát játszik a basszus majd minden számban! Élvezet hallgatni! Az egyik nagy kedvenc, amit eddig élőben sajnos nem hallhattam tőlük, Running free a következő. Igazi dögös nóta, olyan igazi "szabadságdal", húzós ritmusok, rövid gitárszóló. Aki egyszer hallja a nótát, nem felejti. Ha lehet ilyet í­rni, olyan igazi IM sláger...(ne feledjük, hogy ez időben még nem volt széles körben elfogadott a heavy metal, sem a zenész, sem a hallgatói oldal...) Ahogy hallgatom a dalt, azt gondolom ezen a lemezen még nem bonyolí­tották el a szövegeket, de ez í­gy jó. Mellesleg nem rossz a háttéréneklés munka, ezt is megtartották a későbbi albumokon. Phantom of the Opera a negyedik szerzemény. Az indí­tás összetéveszthetetlen. Hihetetlen, hogy már az első lemezzel stí­lust teremtettek, és ettől nem szakadtak el az elmúlt több mint 27 évben (de furcsa ezt leí­rni...). Nem tértek le a megszabott útról, és mégis sikeresek maradtak, lehetett énekes, gitáros, vagy dobos váltás, nem számí­t. Itt is visszaköszön a többszöri ritmus és dallamváltás, összefüggő, mégis változatos nóták. A maga 7 percével kirí­vó ez a dal, a lemezről nem annyira, mint a korszakból. Mivel a bakelit erősen megszabta, mennyit lehet rátenni egy albumra, ritka volt, hogy 40-45 perces lehetőségeket hosszú nótákkal töltötték fel. De különleges ez a nóta, a sok váltás, dallam, remek "iker" gitártémák. Ahogy hallgatom a zenét, nehezen hiszem el, hogy az első lemezt hogy lehetett ennyire alapkőnek létrehozni, ami egyértelműen mutatja a jövőt, a bejárandó zenei utat. (Nem hinném, hogy amikor í­rták a dalokat, ez volt a szempont, de visszatekintve nekem ez a gondolat jut eszembe, amikor hallgatom a dallamokat.) Dögös nóták, lassú témák gyors váltakozása, olyan zene, ami egyértelműen megkülönbözteti az IM -t minden más bandától. Transylvania a folytatásban. Egy instrumentális szerzemény. Gyors ritmus, remek gitártémák mind a három gitárra, és igen az ikergitárok, állat! Ismerőseim közül sokan unalmasnak tartják ezeket az ismétlődő gitártémákat, amiket pár lemezen meg tudtak "újí­tani", pár esetben pedig csak egy régebbi áthangszerelése sikerült, de én szeretem, tipikus IM jellegzetességek ezek . A 6. nóta a Srange World, amely egybedolgozott a Tranyilvaniával. Lassú kezdés, remek bass téma, majd ezt egészí­ti ki a szólógitár témája. A lemez egységes, látszik Steve Harris aprólékos munkája. Lassú énekdallam, - csak sajnálni tudom, hogy annyi ideig hanyagoltam ezt a lemezt, hiba volt - végig bontott akkordok az alapok, erre ismétlődik a Steve féle basszus dallam. A dob, amiről eddig nem szóltam, szintén speciális, nem a szokásos alapot adja csak, hanem szintén egy beilleszkedő speciális í­vvel tartja a melankolikus dallamvezetést ebben a szerzeményben. Charlotte the Harlot, ismét egy gyors dal, lehunyt szemem előtt az 1980-as "home videó", ahogy Paul beint a nóta kezdeténél, és erre bí­ztatja a közönséget is. Az elmaradhatatlan ritmus és dallamváltás ebben a számban is megvan, a szöveg, hát igen nem a női nemet dicsőí­ti. Befejezésképpen, az a nóta, amivel eddig a legtöbbször zárták a show-t, amikor élőben láttam Őket (jó sokszor szerencsére); Iron Maiden. Véleményem szerint a szöveg dominanciája az ami miatt folyamatosan játsszák ezt a nótát, mert ha csak a zenét nézem, vannak kidolgozottabb dalok már ezen a lemezen is. Írhatom, hogy ez lett a "himnusza" a zenekarnak. Annak ellenére, hogy nekem nem ez a kedvenc nótám, remélem, még sokat fogom hallani IM koncert befejezéseképpen, úgy hogy az éppen aktuális lemezhez tartozó EDDIE figura mutogat a közönségre és közben szikrát szór a szeme, szája :-). Remek lemez, stí­lusteremtő, zenei iránymutató, igaz ez az irány, megteremtett stí­lus egyben a korláta is a zenekarnak, ami biztos próbára teszi a zenekari tagok kompromisszum készségét. Szinte lemezről lemezre sikerült megújulniuk, és ugyan ebben a stí­lusban valami újat, még tökéletesebbet, fülbemászóbbat alkotni, még énekelhetőbb gitártémával, még jobb énekdallammal. További érdekesség, hogy a lemezekre készülő grafikák mennyire egységesek minden borí­tón. Minden lemezre sikerült megújí­tani EDDIE rémisztő, nekem mégiscsak barátságos figuráját. Nem tudom kinek az érdeme ez az egységes irányvonal, de lehet, hogy aki ezt megalkotta, egy marketing guru, aki tudat alatt épí­t az emberek állandóságra vágyódására, és ezzel segí­t a lemezeladások magas szinten tartásában. (Lehet, hogy elgurultak a gyógyszereim?:-).) persze ehhez elengedhetetlen a tökéletes zene, amit mögé tesznek a zenészek. Tisztelem Őket! Remek zenészek! Sok örömet hoztak erre a világra lemezeikkel! Remélem a későbbi évtizedelőkben helyet fog kapni pár nagysikerű lemezük! Dalcí­mek: Prowler Remember Tomorrow Running Free Phantom of the Opera Transylvania Strange World Charlotte the Harlot Iron Maiden A lemezen hallható dalokat a következő felállásban játszották fel: Paul Di'Anno - ének Steve Harris - basszusgitár és vokál Dennis Strattion - gitár és vokál Dave Murray - gitár Clive Durr- dob Judas Priest: British Steel A hatvanas évek forradalmi, polgárjogi és a jóléti állam funciózavarai okozta revoluciós hangulatot a hetvenes években a közöny és az elégedetlenség új hulláma váltotta fel, az optimizmus - melyet a béke nemzedék álma varázsolt a társadalom tudatalattijába,- a valóság kalapácsa alatt hullott darabokra: a hippinemzedék tagjai beolvadtak a jóléti állam fogyasztócentralizált gépezetébe, erős téglaként épí­tve a falat, melynek fő ideológiai ellenségét éppen ők képviselték. A nyolcvanas évektől a modern ipari világban nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági teljesí­tőképesség stagnálása avagy visszaesése esetén a modern jóléti állam működésében súlyos funkciózavarok jelennek meg. Az újabb problémák felszí­nre kerülése átstrukturálta a fiatalok szubkultúráit, melyek aztán - már nem megelégedve az optimista jövőkép fűszagú vázolgatásába - egy harcosabb, keményebb életszemléletet felvéve ostorozták a társadalmi normaszabályok általi határokat, olyan extrém zenei - szubkulturális formát a világra okádva, mint a punk, és átformálva hetvenes évek bluesalapú hard/heavy rockját ( melyre a punk zenei oldala is hatással volt.). Az új stí­lus, mely később New Wave Of British Heavy Metal cí­mkéből egyfajta örökösként definiálta magát,- felvállalva a hard rock zenei örökségét, és egyben tovább is fejlesztve azt - "ideológiailag is különbözött a hetvenes évek lázadásközpontú megközelí­tésesétől: a szegregációt közösségformáló erőként oltárra emelve hirdetett meg egy új minőséget, mely nem akar a tömeg része lenni, ugyanakkor a megnemértettség konformizációs erejébe kapaszkodva próbált az ifjúság szócsövévé válni. A harc itt már nem merült ki holmi polgárpukkasztásban - egyrészt a militarizálódás jegyeibe öltözve az erőszakot sem utasí­totta el, másrészt egy olyan fantáziavilágot teremtett, mely a misztikum ködébe burkolva hozott létre egy, a múlt elveszett dicsőségét hirdető, letűnt kort. Ugyanakkor normarendszerét - a kirekesztettség fő ideológiai eleménél fogva - nem akarta a rockhoz hasonlóan a társadalomra kiterjeszteni, hiszen az egyet jelentene a feloldódással, a "legfőbb bűn ", a kommercianizálódás folyamatával. Ha létezik olyan album, mely a heavy metal kompromisszummentes dallamos keménységét testesí­ti meg, indulószerű, "csatába hí­vó" zeneiségével, akkor a Judas Priest British Steel c. munkája mindenképpen az: attitűdjeivel később megannyi sablonnak helyet adó "ősforrás". Már a cí­m is a heavy metal fő fétisét emeli magasba, megtűzdelve azt a nemzeti hovatartozás kedvelt toposzával: acél és nemzet - az újkori országpallós zenei kifejeződése, olyan szimbólum, mely szinte cí­merszerűen fejezi ki a "heavy metal birodalom" létét. A banda öltözete- a bőr és láncok, a szí­npadi kép - hatalmas motor- , a lemezborí­tó - mind -mind egy tökéletes image-t sugall és közvetí­t, egyszerre félelmetes, ugyanakkor vonzó dimenziókat, ahol az individuum az együttes által teremtett közösségben feloldódva tud a "létezés" egy magasabb fokára jutni, némi posztmodern megtisztulási folyamatként aposztrofálva a zene szeretetét. A dalok önmagukért beszélnek, kilenc tökéletes metal sláger, az ikergitáros, főleg középtempós, az indulók ütemeit felidéző riffekkel, heroikus, együtténekelhető dallamokkal: a későbbi zenei panelek hibátlan archetí­pusai. A blues már csak egyfajta fémbe reinkarnálódott formában van jelen, a "füstös szabadság hangulatot" átveszi a militáris fegyelem hatékony formája, ahol minden mozdulatnak, hangnak, szólónak pontosan meghatározott helye van: a Metal Gods nemhiába vált a zenekar nem hivatalos indulójává, tökéletes csatába hí­vás, azonnal ható, adrenalin növelő alkotás, mely a Rapid Fire gyors, géppuska sortüzet idéző alapvetése után szinte forszázsként löki be a dupla HM hajtóművet. A Breaking The law aztán továbbviszi a társadalom kí­vüliség fetisizálását: a militáris jelleg helyett egy másik cselekvési módozatot nevez meg közösségformáló erőnek - újabb kedvelt toposznak helyet adva. A Grinder ismét középtempóba vált, hogy cí­méhez méltóan fogalmazza meg a HM standard lelkiállapotát, majd az United veri a fejünkbe a Ti és Mi értékmérő filozófiáját - némileg slágeresebb köntösben, melyet a himnikus refrén emel igazán a magaslatokba. A lemez tömény koncepciójából talán csak a Living After Midnight némileg könnyedebb, rockosabb világa lóg ki - visszautalva a hetvenes évek kedvelt témájára -, ám éppen ezért tudott a banda talán az egyik legnagyobb rádiós sikerrévé válni. A British Steel - bármennyire is sablonszerűen hangzik - maga a Heavy Metal: esszenciálisan tartalmazza mindazt, amit később a stí­lus nagyágyúi í­zekre cincáltak, s amely a maga szinte parodisztikus sablonjaival sem hatott nevetségesnek ettől az együttestől sem akkor, sem most. Tökéletes mestermű, mely akár a nyolcvanas évek heavy metal-jának a jelképe is lehet, előre koronát rakva a metal király évtizedének a fejére. MSG: Michael Schenker Group 1980 az év, amely meghatározta ennek az évtizednek a zenei vonulatát. Elképesztő mennyiségű, és minőségű rock album került a piacra, többek között olyanok is, melyek még ma is vezetik az eladási statisztikákat. Ezt az évet választotta Michael Schenker is, hogy abbahagyja a zenekarok kiszolgálását és végre saját csapatot hozzon létre, ahol megvalósí­thatja maradéktalanul zenei elképzeléseit. Az UFO majd a Scorpions után nagyon sok igen neves formációhoz hí­vták, ahol világsztár lehetett volna belőle a szó szoros értelmében, de nemet mondott mindegyiknek az M.S.G. kedvéért. Hogy mennyire volt ekkor már elismert zenész, azt misem bizonyí­tja jobban, mint azok a nevek, akik elvállalták a zenekari tagságot. Gondolok itt Don Airey, Simon Phillips vagy Gary Barden muzsikusokra. Az első Michael Schenker lemez véleményem szerint nagyon meghatározó album volt. Végre hallhatta a világ (bár nagy slágereket ontott az UFO-ban is) mire képes "egyedül" a gitáros-zeneszerző. Talán nincs is olyan dal ezen a lemezen, amely ne lett volna valamelyik turnéprogramjának szerves része. Az Armed and Ready, Cry For The Nations, Victim Of Illusion kezdő hármas még most is műsoron van az M.S.G. programjain. Csakúgy, mint a Bijon Pleasurette mely szerzeménnyel nem is olyan régen találkoztam egy mai csapat albumán. Persze nem teljes egészében, de hogy ennek a gyönyörű gyöngyszemnek a hatására készül a nóta, az biztos. Na és akkor még nem is beszéltem a megaslágerről, a gitárosok rémálmáról, az Into The Arena-ról. Jó magam nem sokat konyí­tok a gitárhoz (bármennyire is szeretem a hangszert és annak kezelőit), de egyszer egy gitáros, kit nagyra becsültem, azt mondta: "Az a gitáros, aki el tudja hibátlanul játszani ezt a dalt, és itt főleg a ritmikára gondolok, az már egy nagyon jó zenész" Soha nem felejtem el annak idején a Gitárpárbaj cí­mű koncertet, ahol akkori neves gitárosaink mérkőztek meg egymással. Ez a buli az Into The Arenával kezdődött. Igen, akkor még tudták az emberek Magyarországon ki az a Michael Schenker, SZÉGYEN, hogy azóta egy koncertnek kellett elmaradnia az érdeklődés hiánya miatt. Szóval visszatérve a bulira, hát volt ott kérem "nagyerdő". Tényleg nagyon meg kell tanulni ezt a dalt. Alapmű. Mint ahogy szerintem az egész album az! Egyszer Schenkert megkérdezték, nem bánta-e meg, hogy annak idején nemet mondott a gigasztár csapatok felkérésének. Azt mondta nem bánja, hogy nem lett világsztár, mert amerre jár a világon, mindenhol vannak rajongói, és Ők alkotják a Schenker családot, ami nagyon jó érzés. Azt tudom javasolni azoknak a Kedves Olvasóknak, aki nem hallották még ezt az albumot, de szeretik a hardrock zenét és a dallamos gitárjátékot, ne habozzanak, szerezzék be az albumot, nem fogják megbánni. Ozzy Osbourne: Blizzard Of Oz Bevezetőképp engedjen meg az olvasó egy kis személyes prológot! 1980-ban (ekkor voltam 11 éves) még csak két élményem volt a rockzenével kapcsolatban, az egyik a Hajógyári szigeten "átélt" V-Moto Rock, a másik az Omega Kisstadion-béli "élő" előadása! Mindkettőt és az azt követő események egy részét is édesapámnak köszönhetem! Szóval, hol volt még az igazi "rock" szerelem? Egy egész évet kellett rá várnom! "A pénz hizlal!" - mondják. Igaz lehet a dolog, hiszen Ozzy kiválása után (most nem mennék bele, hogy "munkaszerződése" a Black Sabbath-al közös megegyezéssel vagy azonnali, egyoldalú felmondással szűnt meg, ez a rockrajongók számára úgy is nyilvánvaló), nem csak hősünk arcberendezése - bár valljuk be, ehhez nagyban hozzájárult a pizza-sör-kokain "triumvirátus" -, hanem Tony Martell, az Epic főnökének pénztárcája is szépen felpüffedt. Az egyetlen anyagi bizalmas, aki még hitt az énekesben, igazán kitörő örömmel fogadta, hogy a Sabbath menedzser (Arden) leánya Sharon, továbbviszi az "őrült vonat"-ot! A hölgy még azt is megtette a cél érdekében, hogy egy másik karizmatikus egyéniséget, az akkor (és a későbbiekben) is zseniális tehetségnek titulált Randy Roads-t, a Quiet Riot gitárosát is bevetette. És a szilárd halmazállapotúnak semmiképp sem nevezhető Ozzy produkált, mégpedig egy aranyat, lemez formájában..., ez lett a Blizzard Of Oz! Sokan azt gondolhatták a beharangozás alkalmával, hogy egy Sabbath "copy" kerül a piacra, miért is vállalnának a zenészek és a menedzsment kockázatot, ha biztosra is mehetnek?! Nem í­gy történt! Botorság lenne azt állí­tani, hogy nem érezni a muzsikán a múltat vagy hogy egy teljesen új, addig ismeretlen stí­lus teremtődött volna, de az mindenképp kijelenthető, hogy egy másik korszak kezdetét jelezte az album. Mára már tudjuk, micsoda szenzációs lemezek követték...! No, de térjünk a tárgyra, lássuk (halljuk) a kezdést! Ez az, í­gy kell startolnia egy heavy albumnak, az I Don't Know telitalálat, igazi rocksláger. A muzsikusok azonnal "bemutatkoznak", Randy "reszel", Bob Dasley "nyúz", Lee Kerslake pedig "odacsap"! A jellegzetes, stí­lusos gitárjáték azonnal megteremti az alaphangulatot, az "andalí­tó" középrész, melyben megcsillan Ozzy "énektudása" kellemes élmény. A Crazy Train ennek megfelelően a "gyors még egy" kategória, ha már jól indul valami, nehogy elrontsuk jelszóval! Talán megorrolnak rám egy páran, de ez a szerzemény, mind a zenei-, de főként az énekdallamát tekintve számomra egy kicsit "mosolyogtató", talán csak a gitárszóló (nem véletlenül lett a guitarword.com szerint a 9. a legjobbak között) és az azt felvezető rész, illetve maga Randy játékossága az, ami bennem nyomot hagy, a többi csak úgy van, vagy inkább elhalványul, ahogy maga a dal is elhalkul a végén! Ezer bocsánat, de ez csak az én véleményem, a rocktörténelem a mai napig is himnuszként emlegeti, ez van! A harmadik dal, a Goodbye To Romance igazi meglepetés, lassú, romantikus szerzemény, melyben - nincs mese! - Ozzy-nak dalolnia kell, ki is tesz magáért a mester, már ami tőle telik, viszont Randy szólója és Don Airey záró billentyűjátéka igazán fület gyönyörködtető! Csak í­gy tovább! Aztán jön a Dee. Amikor először meghallottam, azt hittem valami vicc, pedig nyilván nem a Twisted Sister énekesének cí­mezték! Miért és hogyan kerül egy ilyesfajta darab egy ilyen lemezre? Roads megmutatja, hogy a "macsó" külső érző szí­vet takar, akusztikus gitárja (is) elcsavarja minden rockrajongó hölgy fejét. A sort a sokat vitatott Suicide Solution követi, mely egy középtempós darab, szépen ritmizált verzével, izgalmas, egy kicsit "elborult" középrésszel és befejezéssel! Inkább a mondanivaló felkavaró, mint maga a zene..., de sokan ezt is másképp vélik! Számomra a lemez igazi nagy dobása a Mr. Crowley! Sabbath-os? Lehet, bár csak nyomokban az, viszont ahogy Don elkezdi és Randy a szóló(ka)t letolja, az egyszerűen kolosszális! A téma az első pillanattól megragad, és annak ellenére, hogy nem gyors a tempó, abszolút magával ragad! És az a vég... (átköltve) azt nem tudom feledni! A No Bone Movies egy olyan dal, amely bárki mástól is hallható lett volna (bárcsak í­gy állna a helyzet...), szimpla rock 'n roll alap, semmi különös, pont ez a baj vele! Egy ismert kaptafára ráhúzott darab, a végén még az ezerszer megismételt, sőt vokálozott cí­met sem tudták kihagyni, egyedül talán a Daisley-Kerslake duó "krumplis zsák end"-je hagy maradandó nyomot. Az album leghosszabb szerzeménye a csodaszép dallamokat rejtő Revelation (Mother Earth). Ozzy kitesz magáért, végig izgalmas az énekdallam, a refrén pedig kifejezetten különleges. Jók az effektek, progresszí­v a gitár, szép a zongora és a "szőnyeg", a végére meglepetésként egy kis "himnikus virga", mit mondjak, ő a másik favoritom! A Steal Away (The Night) sem hagy kí­vánnivaló maga után, klasszikus, gyors alap, bátran bólogathattak, akik élőben is hallhatták! Bob Daisley itt is leteszi névjegyét, nem hagyva kétséget affelől, hogy a világ egyik legnagyobb bőgőse! Szégyen gyalázat, de az én lemezemen (mivel nem az újrakevert anyag van meg) a You Lookin' At Me Lookin' At You nincs rajta, í­gy a "szórásból" is kimaradt! Ezért is csak bocsánatot tudok kérni! A lemezen található szerzemények: 1. I Don't Know 2. Crazy Train 3. Goodbye To Romance 4. Dee 5. Suicide Solution 6. Mr. Crowley 7. No Bone Movies 8. Revelation (Mother Earth) 9. Steal Away (The Night) 10. You Lookin' At Me Lookin' At You (Bonus track) És akik feljátszották: Ozzy Osbourne - ének, vokál Randy Rhoads - gitárok Bob Daisley - basszusgitár, vokál, gong Lee Kerslake - dobok és ütőhangszerek,harangok, timpani dobok Don Airey - billentyűs hangszerek Sajnos, a legelső aranylemez, melyet Ozzy a Blizzard Of Oz-ért vehetett át, az alkohol és a veszekedés áldozatául esett, Sharon egy alkalommal a falhoz vágta..., nem mondom, hogy nem sajnálom, de be kell vallanom, nem ez az anyag a szí­vem csücske! Ettől függetlenül alapmű, ez elvitathatatlan! Ha nem lett volna, nem lenne, mit jobban kedvelnem Ozzy-tól! Saxon: Wheels of Steel Judas Priest - Iron Maiden - Saxon alkotta brit heavy metal szent háromság számomra legkedvesebb és legtöbbre tartottabb tagja a barnsley-i székhelyű Saxon. Megalkuvást nem tűrően, mindig minőségi albumokkal rukkoltak (és rukkolnak) elő, méltán lettek mára igazi klasszikusok. Az 1980-as év különösen eseménydús esztendő volt életükben, hiszen februárban megjelent a Wheels Of Steel cí­mű lemezük, majd ugyanebben az évben, októberben kijött a Strong Arm Of The Law cí­mű korong is. E két album közül a számomra legjobb Saxon lemez cí­met birtokló Wheels Of Steel albumot elemzem. A Biff Byford - ének, Graham Oliver - gitár, Paul Quinn - gitár, Steve Dawson - basszus, Pete Gill - dobok alkotta ötös elementáris erejű, sokszor történelmi témákat is feldolgozó zenéje egyszerűen maga a Heavy Metal. Adott egy remek hangú, egyedi orgánumú dalnok, aki nem sikí­tozik akkorákat mint Halford, de tipikusan olyan énekes akit tí­zezer másik közül is rögtön felismer az ember. Van egy remek ritmusszekció, amely a gyorsabb témákat is ugyanolyan biztosan hozza mint a lassabb, menetelős témákat, És van 2 remek gitáros, akik közül Graham Oliver méltán emlí­thető egy lapon Glenn Tiptonnal vagy éppen Adrian Smithel. Ő egy ihletett zseni, egy igazi "mega-gitáros". Zseniális szólók, ötletes riffek fűződnek a nevéhez. Ez a felállás volt talán a legerősebb a Saxon lassan 30 éve í­ródó történelmében. A Wheels Of Steel a banda második albuma volt, és elődje, a Saxon cí­mű korong már jelezte, hogy itt valami nagy dolog van születőben. Ez időben a Judas Priest már elismert csapat volt, az ő sikerük talán példa lehetett a Saxonnak is. (és a szintén ekkor tájt "robbantó" Iron Maidennek.). Persze nyúlásról, de még csak koppintásról szó sincs. A Saxon olyan egyedi hangot ütött meg, ami keveseknek sikerült. Biff hangja, Oliver gitárjátéka zenészek ezreinek mutatott utat. Zenéjük nem volt túl komplex, a dalszerkezetek viszonylag egyszerűek voltak: egy jól eltalált riff, okosan megválasztott tempó és egy hangulatos refrén. Talán í­gy lehetne leginkább jellemezni a Saxon zenéjét. A Wheels Of Steel album nótái mind egy szálig viselik ezeket a jegyeket. A nyitó tétel rögtön egy nagy klasszikus, egy igazi heavy metal sláger, a Motorcycle Man. Lüktető, lendületes tempó, egy egyszerű de maximálisan a nótához illeszkedő riff. Ez a nóta témájának köszönhetően világszerte a motoros találkozók nélkülözhetetlen "kelléke" lett, akárcsak a Born To Be Wild. A második dal a Stand Up And Be Counted egy hard rock alapokon nyugvó nóta (talán a Uriah Heep keményebb nótait idézi), végtagokat mozgásra ingerlő, dinamikus alkotás, erősebb középtempóval. A harmadik szám a Saxon legnagyobb, legismertebb műve. A bevezető gitárszóló zseniális, igényesen megí­rt szóló, és utána következik a minden heavy metal rajongó által ismert nóta bevezetése "We got a 747 coming down in the night". Ebből rá jöhet mindenki, hogy a 747 (Strangers In The Night) -ről beszélek. Maga a tökély. Nem is akarok tovább áradozni róla, azt hiszem, nincs olyan Hm rajongó, aki nem ismeri. A negyedik dal ismét egy mára klasszikussá vált szám, a cí­madó Wheels Of Steel. A "szokásos" Saxon recept, nem túl bonyolult riff, jól eltalált ritmus, tökéletes hangszeres teljesí­tmény. Biff hangja remekül illeszkedik zenéhez, a maga egyedi orgánuma teszi igazán izgalmas hallgatni valóvá a lemezt. A következő Freeway Mad egy gyors, igazán lendületes, száguldó metal "bomba". Nagyon szeretem az ilyen dinamikus, lüktető, fejrázásra ingerlő darabokat. A Saxon igazán értett az ilyen nóták komponálásához. Ennek a számnak "folytatása" a lemez hatodik nótája, a See The Light Shining. Hasonlóan gyors, lendületes alkotás, a lemezen már megszokott magas szintű hangszeres teljesí­tménnyel. A dal vége felé egy okos tempóváltást visznek véghez a fiúk, nagyon jól megí­rt szerzemény. Már meg sem lepődik az ember, hogy a Street Fighting Gang ismét egy pörgős, tüzes alkotás, aminek tempójával talán csak egy forma 1-es autó veheti fel a versenyt. A Suzie Hold On a lemez legérzelmesebb nótája, persze senki ne egy balladára gondoljon. Az előző számhoz képest visszafogottabb dal, lassabb tempójú, de egyáltalán nem lóg ki ez a szerzemény sem a lemezről. Épp ellenkezőleg. Talán pont emiatt lesz a lemez változatos. Noha szeretem a gyors, már-már speed témákat, azért a változatosság is fontos része egy adott koncepciónak. A záró akkord a Machine Gun, kellemes gitár bűvészkedéssel indul, és utána ismét jön a dinamizmus és a gyorsaság, a szokásos nem túl bonyolult, de attól még remek riff, valamint a precí­z ritmus szekciós munka. Összegzésként elmondható, hogy a Saxon talán legjobb lemezét készí­tette el, olyan slágerekkel mint a 747 és a Wheels Of Steel vagy éppen a Motorcycle Man. Nem a Saxon a legelmésebb, legösszetettebb zenét játszó csapat, zenéjüket nem szólózzák szét, nem játsszák túl magukat, minden úgy jó, ahogy van. A Saxon a maga egyszerűségben volt zseniális, noha a gitárszólók helyenként fenomenálisak, és minden hangszer a helyén van, semmibe nem lehet belekötni. Ezek a nóták mai füllel is óriásit ütnek, 27 évvel megjelenésük után is izgalmas hallgatnivalóval szolgálnak. És ami a legfontosabb, hogy a Saxon nem tért le a megkezdett útról, a 30ik születésnapjukhoz közeledve is erőtől duzzadóan játsszák a zenét amit szeretnek. És mi rajongók is szeretünk. A Dire Straits azon zenekarok táborát gyarapí­tja, melyeket mindenki ismer. A rockzenét kedvelők elsősorban a "Money For Nothing" cí­mű, keményebb hangvételűnek is mondható dal alapján, a táncolni szeretők a "Walk Of Life"-ért, a finom andalí­tó lí­ráért rajongók pedig a "Romeo and Juliet", vagy a "Brothers In Arms" dalok miatt szeretik a zenekart. A csapat ismertsége abból is fakad, hogy amikor a fent emlí­tett, vagy bármelyik Dire Straits nóta felhangzik, azonnal tudni lehet, hogy csakis erről a zenekarról lehet szó. Mark Knopfler "főnök úr" senkivel össze nem téveszthető énekhangja és gitárjátéka - borí­tó böngészés nélkül is - azonnal tudatja a hallgatóval, milyen lemezt is helyezett be a lejátszóba. A melódikus, időnként folk és blues elemekkel tűzdelt rock and roll alapra helyezett muzsikát játszó Dire Straits karrierjének indulásáról egy gyönyörű anekdota kapott szárnyra. E szerint 1977-ben egy esős napon Angliában, egy akkor népszerű rádió szerkesztő postaládájában landolt egy audio kazetta. Mivel ekkoriban tombolt a szigetországban a punk láz, és Dunát, illetve Temzét lehetett már rekeszteni a sok-sok polgárpukkasztó csapat termékével, nevezett szerkesztő ránézett a borí­tóra, és amikor meglátta, hogy Dire Straits (Tönk szélén) van ráí­rva, azon meggyőződéséből fakadóan, hogy biztos megint a királynőt és a kormányt fúrja egy zenekar, azonnal félrerakta az anyagot. Egyik nap, amikor hazaért, belépve a lakásba egy gyönyörű, addig még soha nem hallott stí­lusú muzsika dallamai áramlottak felé. Kiderült, hogy a takarí­tónő háttérzeneként helyezte a magnóba Dire Straits szalagját. Innentől pedig már egyenes volt az út. A dalok azonnal felhangzottak a rádiókban, jött a szerződés, stb. Ez a történet persze lehet, hogy nem egészen igaz, az azonban biztos, hogy Mark Knopfler egy olyan időszakban jelentkezett ezzel a muzsikával, amikor a rádiókból a punk ömlött a hallgatóra és a finomabb, intellektuálisabb dallamokért rajongók csak néhány "lerágott csontot kaptak." A Dire Straits első lemeze azonnal óriási siker lett. A Mark Knopfler-gitár, ének, David Knopfler-ritmusgitár, billentyűs hangszerek, vokál, John Illsley-basszusgitár, vokál, és Pick Withers -dob felállású zenekar bemutatkozó munkája eddig 15 millió példányban kelt el világszerte. Igazi, maradandó slágert, egyet tartalmazott csak. A "Sultans Of Swing" a csapat teljes pályafutása alatt szerepelt a koncertrepertoárban. A finom melódiákban gazdag, elgondolkodtató szövegvilágú muzsika egy űrt töltött be a zenevilágban. Knopfler elbeszélő stí­lusú éneklése, és leheletfinom gitárjátékáért rajongtak az érző lelkületű zenerajongók. Második Communiqué cí­mű lemezük egy kicsit kevésbé lett népszerű, bár ezen is megtalálható egy örökérvényű darab, melynek cí­me "Once Upon a Time In The West". 1980-ban azután megérkezik a "Making Movies", mely újra meghozza a tomboló sikert. Csak az USA-ban több, mint 1 millió példány lelt gazdára. Pedig nem voltak túl jók az előszelei a mű létrejöttének. A felvételek elkészí­tése után David Knopfler távozott a zenekarból. Abból, hogy neve fel sem került a borí­tóra, arra lehet következteni, hogy a válás nem volt túl békés. Ekkor a Dire Straits hivatalosan mindössze három zenészt számlált: Mark Knopfler mellett, John Illsley és Pick Withers alkották a tagságot. 1980-ban még nem volt divat hosszú albumokat készí­teni. A Making Movies is mindössze 37 percig és 39 másodpercig veszi igénybe a hallgató türelmét. Ez alatt az idő alatt viszont egy igazi Dire Straits esszenciát kapunk. A "rock and roll szekciót" az indí­tó, középtempós, némi latinos beütésű "Tunnel of Love", a rock and rollt az andalgással vegyí­tő "Expresso Love" és a táncparkettek ideális társa, a vérbő rockyban utazó "Solid Rock" képviselik. Természetesen a rock and roll műfajt is egyénien értelmezi Mark Knopfler. A táncolható ritmusokra country-blues stí­lusú gitárjátékot fektet, amely í­gy azonnal új dimenziót nyit ebben a zenei világban. A "Skateaway", Knopfler szavalására épülő, tört ritmusú dal, kicsit már előrevetí­ti az 1985-ös világsiker, a "Brothers In Arms" album világát, mí­g a "Hand in Hand" és a "Les Boys" azt az életérzést adja vissza, mintha szerelmi bánatunkban a kocsmapultra támaszkodva hallgatnánk a kissé andalí­tó, de mégis ritmusos zenét játszó helyi bandát. Az album legnagyobb sikerű dala, a Dires Straits egész pályafutásának is egyik alapköve. A "Romeo and Juliet" az "elbeszélő Konpfler" tipusú szerzemények tárát gazdagí­tja. Az azonnal beépülő és többé elfelejthetetlen alapdallamra érkezik "Mr. Mesemondó", aki időnként párbeszédekkel tarkí­tott történetét lenyűgöző módon adja elő. Közben a dal felgyorsul, majd ismét lelassul, néha úgy érezzük, hogy vége, de azután tovább hömpölyög, sok-sok hangulatváltozáson megy keresztül. Fogalmazhatunk úgy is, hogy nem csak a szöveg, de a zenei kí­séret is mesél. Teszi mindezt egy tökéletes, végletekig kidolgozott hangszerelésben, telis tele érzelemmel, gondolattal, finomsággal. A "Romeo and Juliet" a könnyű zene történelmének egyik legkiemelkedőbb lí­rai darabja. Kedvenc kifejezésemmel élve, "ha csak ez az egy dal lenne a lemezen, az akkor is alapmű lenne". A Dire Straits pályafutása ezek után még egyszer el tudta érni a Making Moves magasságát. Igaz, hogy akkor túlszárnyalta és a szupersztár kategóriába repí­tette Mark Knopflert és társait. Ez az album a "Brothers In Arms", de ez már 1985 története