Élmény versus hangzás: Devin Townsend, Periphery, Shining - Barba Negra Music Club, 2015.03.12.

írta TAZ | 2015.03.20.

Olykor előfordul, hogy egy koncertről sajnos nem sikerül íziben összehozni egy beszámolót, hiszen az élet pörög, a teendők egymásra rakódnak és ilyenkor muszáj rangsorolni. Ezúttal viszont jól jött, hogy nem tudtam azonnal klaviatúrát ragadni, mert számomra az év egyik legjobban várt bulija kicsit csalódást okozott, hiába érkeztek olyan kaliberű bandák március 12-én Budapestre, mint a Shining, a Periphery, valamint Ziltoid atyja, Devin Townsend. Titkon abban bíztam, hogy az idő majd megszépít mindent, de sajnos nem így történt.

Az est pedig kitűnően kezdődött, elsőként a jazz-metalban utazó norvég Shining lépett a színpadra eszeveszett muzsikájával. Aki nem túl járatos a műfajban, az valószínűleg nem tudta, hogy mire számíthat, mások talán a Special Providence ismeretében azt gondolták, hogy vaskos, fúziós jazzel megkent metallal fog aratni Jørgen Munkeby és csapata.

Nos, nem így történt, hiszen aki ismeri és odavan értük, az tudta, mi következik perceken belül, és széles mosollyal az arcán üdvözölte a gárdát, akik a The Madness And The Damage Done-nal nyitottak. A rettenetesen beteg, örvénylő hangorkán minden egyes hangját kristálytisztán lehetett hallani, meglepő és örömittas pillanat volt ez, kicsit féltem attól, hogy nem sikerül majd jól belőni a cuccot Jørgenék őrült zenéjéhez. Míg egyesek értetlenül és döbbenten hallgatták a csapatot, addig voltak, akik teljes extázisban, önmagukból kifordulva üvöltötték a szöveget és vonaglottak a dalokra. Mondanám, hogy én is ebbe a csoportba tartoztam, de annyira elöntött a boldogság, hogy szintén sokkos állapotban kerültem. A folytatásban viszont felvettem a ritmust, a The One Inside-ban ráadásul nemcsak azt nézhettük meg, hogy mit tud a nemrég a Leprousból érkezett dobos, Tobias Ørnes Andersen, hanem első ízben megcsodálhattuk azt a szaxofonjátékot is, ami egészen egyedivé varázsolja a banda zenéjét. Bár nem ment mindig zökkenőmentesen a gitárra való átváltás, de azért Jørgen végül mindig kikászálódott a heveder szorításából és hihetetlen energiákat mozgósított a rézszörnyeteg megfújásához. Kicsit később a Fisheye-ban már azt is bemutatta, hogyan kell rogyasztani Bernt Moen elmebetegesen játékos billentyűtémáira. A sajnos nagyon rövid, mindössze 30 perces műsornak hamar vége szakadt, azonban öröm az ürömben, hogy a személyes kedvencemmel, az I Won’t Forgettel zártak a srácok, amiben mindenki odatette magát. Tobias azon volt, hogy a törött cinjének másik felét is leszakítsa, miközben Munkeby és a tar fejű, bajszos gitáros – az rejtély marad, hogy egy alaposan átalakult Håkon Sagen pengetett a bulin vagy egy beugróember  remekül dobálta egymásnak az extrém ritmusképleteket. Jó volt látni végre idehaza is a bandát, azonban remélem legközelebb hosszabb műsorral lépnek színpadra, hiszen még akkor is többet érdemel egyedi muzsikájuk, ha ebből a fajta zenéből hamar túladagolást lehet kapni.

Miközben a fekete, kissé áttetsző függönyök mögött a roadok és a Periphery tagjai rakták össze cuccaikat, folyamatosan érkeztek az amerikai banda elkötelezett hívei az első sorokba, akik közül egyesek már első ránézésre sem úgy festettek, mint az átlagos progresszív metal fanok, hiszen a Periphery nem is progresszív metalban utazik. Tévesen terjed az a csapatról, hogy ők progresszívek, pedig csak vaskos djent muzsikát játszanak, amit ha megfejelünk egy kis kiabálással és tiszta énekkel is, akkor tökéletesen passzol a metalcore hívek ízlésvilágához. Hogy ezt miért fontos kiemelni? Csak azért, mert annak ellenére őrült meg a keménykötésű, balhéra éhes rajongók hada, hogy sokszor szinte semmit nem hallottak volna a bandából. A buli nekik garantált volt akkor is, amikor csak Matt Halpern lélekpréselő lábdobjai hallatszódtak. Meg is fordult a fejemben, hogy mérgemben hátravonulok, hiszen a három gitárosból szinte egyet sem lehetett hallani az első fertályon, kizárólag a basszus és a dob dörömbölt, és akkor még ehhez jött a szaggatott ritmusokra lökdösődő tömeg és persze megint volt egy olyan arc is, aki leöntött sörrel. Miután letörölgettem magam, azért megpróbáltam figyelni a zenére is, de nagyon nehéz volt, hiszen Spencer Sotelo énektémái nagyon halkan jutottak el hozzánk, valamint ahogy említettem, a gitárosok játéka is egy masszává állt össze.

Mindenesetre a srácok mindent megtettek a sikerért, Spencer teljesen átadta magát a zenének, a mikrofonállványra támaszkodva rángatózott az izgalmas ritmusképletekre, de Mark Holcomb gitáros is nagyon élt, kisebb extázist okozott minden egyes közönség felé hajlásával. A körülbelül negyven perces műsor közepén, a Psychosphere és a 22 Faces dalokra valamicskét javult a hangzás, úgyhogy a tetőtől-talpig szakáll Jake Bowen gyönyörű hét- és nyolchúros gitárjait nemcsak láthattuk, hanem hallhattuk is. Kissé hátrébb merészkedve sem lett jobb az összkép, úgyhogy csalódottan hallgattam tovább azt, amit lehetett, valamint felmerült bennem az a kérdés is, hogy miért kell ehhez a zenéhez három gitáros. Persze a választ csak a Periphery tagjai tudják, mindenesetre ilyen elmélkedésre a záró Graveless-re circle pitet járó rajongóknak nem volt idejük, szerencsére ők nem haragosan és sokkolva álltak a színpad előtt. Nincs kétség, az utóbbi idők egyik legrosszabbul hangosított bulija volt ez.

Setlist:

Icarus Lives! / Make Total Destroy / The Scourge / Psychosphere / 22 Faces / The Bad Thing / Alpha / Graveless

„Brutális progmetal est az A38-on!” – írtam tavaly, amikor kiderült, hogy Devin mester és az eddig bemutatott két zenekar hazánkba jön. Papíron valóban jól nézett ki a dolog, azonban a Periphery műsora után alábbhagyott a lelkesedésem. A koncertekkel kapcsolatban mondjuk pont az a mottóm, hogy a CD-t otthon kell hallgatni, a koncertre a találkozás élménye miatt érdemes eljönni. Persze azért nem árt, hogyha hallunk is a buliból valamit, úgyhogy reménykedtem, legalább Devin Townsend elmés opuszait normális minőségben halljuk majd.

A beharangozott 22:25-ös kezdést precízen tartották a fiúk, a pillanatok alatt szétnyíló függönyök mögött egy hatalmas LED kivetítő vonzotta magára a figyelmet, amin egy agyament ziltoidos intrót nézhettünk meg. Mondjuk kissé hosszúra sikeredett, mert olyan másfél perc után már mindenki beszélgetett és én is ránéztem az órámra, ám amikor figyelmem visszatévedt a színpadra, akkor elkezdtek bevonulni a banda tagjai: Ryan van Poederooyen dobos, a szintén tar fejű basszeros, Brian Waddell, a szokásosan csak rövidgatyában és tornacipőben aprító Dave Young gitáros és Mike St. Jean billentyűs. Természetesen a zsenialitás és az őrület határán billegő Devin sem maradt le, amint fellépett a színpadra, betöltötte a teret kisugárzásával, láthatóan boldog volt, talán jobban örült nekünk, mint mi neki, hihetetlen arc!

Az est bakiparádéja viszont sajnos tovább folytatódott, hiszen az üdvözlését nem hallhattuk, mert a mikrofon megadta magát, néhány másodperc múlva viszont adtak rá egy kis kakaót, úgyhogy belecsaptak a felvezetésül szolgáló Truth-ba. Sok énekelnivalója nem volt ebben a dalban Townsendnek, de ahogy tőle megszokhattuk, folyamatosan mondta a magáét, amihez szüntelenül vágta a torz grimaszokat. A teátrális kezdés az új duplaalbum első korongjának Fallout tételébe torkollott, persze Anneke nélkül – azért ne legyünk már telhetetlenek, nem fog egy hónapon belül kétszer is eljönni Budapestre.

A hangzás viszont még mindig a béka segge alatt volt, a Nemaste konkrétan csak Ryan eszeveszett kalapálásáról maradt emlékezetes, semmit nem lehetett hallani az öntödecsattogáson kívül, Devin éneke is nagyon a háttérbe ragadt, a gitár pedig szintén csak maszatolt. Kósza pletykák egyébként keringtek a buli előtt a hármas eddigi fellépéseiről, ahol a rajongók szintén panaszkodtak a zenekarok megszólalására, ugyanis az első sorokban állók a vonalból való játék miatt nem sok mindent hallottak, ám úgy látszik, a pesti bulira sem sikerült összerántani a cuccost. Hozzátenném, hogy Devin szettje alatt is eljátszottam azt, hogy pár szám erejéig hátrébb vonulok, de sajnos ott sem volt jobb a helyzet: egyszerűen katasztrófa volt a megszólalás.

Az energikus kezdés után kicsit leült a buli a Night és a Storm alatt, azonban ezután érkezett a katarzis, az est csúcspontja a Hyperdrive, Rejoice, Addicted!, March Of The Poozers négyesfogat formájában. A Ziltoid sztoriját megörökítő új albumról csak az utóbbi tétel csendült fel, pedig meggyőződésem, hogy sokkal jobban sikerült és izgalmasabb anyag, mint a duplalemez első fele, mégis azt erőltette inkább a mester. Félelmetes egyébként, hogy mennyire ellopta a bulit társai elől, akik egyébként odatették magukat becsületesen. Brian végig vokálozott és szilárdan támasztotta a színpad bal oldalán kívül a nagyívű szerzeményeket, Dave Youngról pedig tudjuk, hogy kiváló bárdista, csak hát sajnos ugyanannyira alulértékelt, mint a többi társa. Hiába játszottak halálosan precízen, a grimaszok és az a mindent átható színpadi attitűd, amit a kanadai géniusz bemutatott, száz százalékban elvitte a bulit. Mondjuk kellett is a sok stand upos kellék, a világító gitárok és a kivetítő, hiszen bekerült a műsorba pár olyan dal is – főleg a koncert vége felé –, ami alatt alaposan bele lehetett unni az estébe. Az A New Reign és a Christeen nem volt túl meggyőző, de a jópofa Lucky Animals például felélesztette a közönséget, főleg úgy, hogy Devin bevonta a nézősereget egy közös „handshake” partiba. A műsorba beépített ráadásblokkban kapott helyet az egyszálgitáros Ih-Ah!, és talán az egyik legjobb Townsend-szerzeménnyel, a Kingdommal búcsúzott el tőlünk a hazánkban headlinerként első ízben fellépő kanadai muzsikus.

Összességében egész jól éreztem magam, bár a rettenetes hangzás nagyon sokat elvett a buli értékéből. Szerencsére Devin mindent átható, végtelen optimizmusa és jókedve nagyot dobott a hangulaton. A koncert végén ráadásul a Periphery és a Shining tagjaival is lehetett kötetlenül beszélgetni és fotózkodni, sőt a szemfülesebb rajongók a Leprous vezérével, Einar Solberggel is válthattak pár szót, ugyanis barátnőjével átruccant hozzánk, hogy meglesse, milyen teljesítményt nyújt egykori csapattársa, a Shiningba átigazolt Tobias. Így élményekből egyértelműen jelesre, hangzásból viszont csak közepesre vizsgázott a 2015-ös év egyik kiemelkedő prog-estje.

Setlist:

Truth / Fallout / Namaste / Night / Storm / Hyperdrive / Rejoice / Addicted! / March Of The Poozers / A New Reign / Lucky Animals / Life / Christeen / Ih-Ah! / Kingdom

Szerző: TAZ
Fotók: Photopium
További képek ITT

Köszönet az A38-nak!

Legutóbbi hozzászólások