Nem blitzelték el: Overkill, Sanctuary - Club 202, 2015.03.13.

írta Hard Rock Magazin | 2015.03.19.

Mondhatnám, hogy a metal nem haldoklik… Mondhatnám, hogy az Overkill olyan, mint a jó bor… Mondhatok én bármit, a lényeg az, hogy újra és újra megkaptuk, ami jár nekünk. Tökéletes este volt. A viszontlátásra.

Eskü’, szívem szerint így hagynám a rezümét, de akkor nyilván csapódna hozzá némi lelkiismeret-furdalásféle is. Meg ordas anyázás a részetekről. Pedig ez az este nem szólt másról, csak arról, hogyan kell ezt csinálni. Kétszáz évesen. Baszki, az Overkill tagjai együtt majd’ olyan öregek, mint maga Yoda (vagy az Ezeréves Sólyom), ám még mindig úgy tolják a talpalávalót, hogy megáll az ész. És ácsorog. A nyálunk meg rácsorog. De tényleg: aki 2015-ben a’ Igaz Metal halálhírét kelti, az először látogasson már el egy ilyen koncertre, aztán számoljon el vagy húszig, és jól nézzen magába. A műfaj él és virul. És ezzel be is fejeztem. Jöjjön inkább Kákabélű Warrel És Rosszéletű Kompániája.

A Sanctuary egy intézmény. Igen, az, hiába nézel bután. Hagyd má’ a Nevermore-t, nomen est omen, ugye, bármennyire is fáj, itt van most ez a régi-új galeri, ’89-ben lazán letették a szurtos asztalra Minden Idők Egyik Legkurvajóbb Power Metal Albumát (igen, az ’Into The Mirror Black’ lesz az), és miután pedig pár éve újra egymás nyakába ugrottak, tavaly kiadták a harmadikat – amely szintén nagyon-nagyon remek. A ’The Year The Sun Died’ ugyanis maga a depresszív éjsötétség fenséges fémbe ágyazva, tízpontos dalok testébe injektálva. Aki nem hiszi, járjon utána. Én csak azt mondom, ha igazán csontig hatoló, ámde mégis hagyományőrző hangzást keresel, ne tovább, a Sanctuarynél megtalálod a számításod: pőre metal és lelki fröccs felsőfokon. Így e kettő együtt. Általában ez utóbbi nem igazán jellemző a műfajrokonokra, de náluk mindkettőre rálelsz. És ez nem kis dolog: a tradíciók tekintetében a Metal Church, Vicious Rumors és edzett acélban fogant társai korábban már kitaposták az utat, Warrel Dane-ék azonban tényleg leástak a mélyre, a könnyáztatta emóciók gyökeréig, ahogy például a más vizeken evező My Dying Bride is teszi – s e két komponens adja a fűszert magát. És ettől válik oly nagyszerűvé a ’The Year The Sun Died’ album is…

A Sanctuary egyszer már igen közel volt ahhoz, hogy ellátogasson kicsiny hazánkba csekély huszonöt évvel ezelőtt (amikor még nem Eddie Vedderék kakasszavára ébredt Seattle városa), de az a buli nem jött össze, így csupán egy urbánus legendaként él a múlt idő porában. (Ahogy egy ’89-es pesti Nirvana-koncertről is csiripelnek a vén verebek, amely állítólag le is ment 200 fizetővendég előtt a PeCsában…) A sors úgy hozta, hogy az „elődzenekar” Nevermore után (’98 júniusában)  ismét az Overkill előtt léphetett magyar földre Warrel Dane és Jim Sheppard – ezúttal már a Sanctuary élén. Szinte teltház fogadta őket, és a hangzás is egészen kegyes volt hozzájuk, még ha Porcupine Tree-féle vegytiszta CD-minőségről nem is beszélhetünk. Arról azonban igen, hogy az egész hacacáré ugyan bármennyire is szépen simogatta a nosztalgikus mámorban fürdő lelkünket, valami bizony hiányzott innen: nyilván nem a profizmus hiányát hánytorgatom fel, merthogy mindannyian kitettek magukért, a kiállásuk viszont nem igazán győzött meg. Érzésem szerint Warrel volt a leggyengébb láncszem: egy kórosan kóróra fogyott frontember állt ki elénk, aki mintha nem találná a helyét a színen, és bizony azok a sikolyok sem jöttek ki oly könnyedén, mint annakidején. De nem csupán azok, hanem úgy en bloc az énektémák nagy része sem volt az igazi. Van ez így, előfordul a legnagyobbakkal is.

Ám amennyiben mindezt egy slendrián kézmozdulattal söpörjük arrébb, máris kellemetesebb a gyerek fekvése: a koncert ugyanis szakított, ahogy kell. De hát egy Arise And Purify / Let The Serpent Follow Me kezdéssel nem is nagyon lehet mellélőni! Dave Dudbill volt az, aki úgy istenesen belevetette magát a hangverseny hevébe, intenzív dobjátéka tényleg szemet és fület gyönyörködtető volt, ha szabad ilyen tocsogó pátosszal élnem, a többieket inkább a visszafogottság jellemezte. Szerencsére a sikolyokba áztatott, debütáló ’Refuge Denied’-ról sem feledkeztek meg: ugyan nem került elő róla a személyes kedvencem (Battle Angels), de azért aznap este egy kicsit mindannyian meghaltunk a bűneinkért – Die For My Sins. És bizony jól is esett. A Jefferson Airplane-féle White Rabbit atipikus antislágere pedig maga volt az audiovizuális orgazmus, ezt komolyan mondom! Emellett meg az ’Into The Mirror Black’ és a ’The Year The Sun Died’ szerzeményei sorjáztak, hogy egyik ámulatból essünk a másikba: a „Queensrÿche-ba oltott Metal Church”-jellegű The Mirror Black klasszikus power-balladája ugye önmagában is instant hidegrázás, az újalbumos Frozen thrash-es lüktetése azonban semmivel sem marad el tőle – bizony könnyűszerrel kimerítették a nagybetűs Katarzis fogalmát.

A magára valamit is adó Sanctuary-fanatikusnak a Future Tense-Taste Revenge kettős fináléja nyilván amúgy is felért egy testen kívüli élménnyel, számomra viszont a címadó The Year The Sun Died kilátástalan, reménytelen és nyomorúságos rekviemje tette a koronát az estére: ha van dal, amely csakugyan kifordít önmagadból, akkor ez az, halld koncerten vagy az otthonod melegében – a hatása alól nem szabadulsz. Miképp a Sanctuary első magyarországi fellépésének hatása alól sem szabadulok napok óta, és ez még akkor is így van, ha most azért az Overkill minden tekintetben felülmúlta őket… (Mike)

Setlist:

Ad Vitam Aeternam / Arise and Purify / Let the Serpent Follow Me / Seasons of Destruction / Die for My Sins / White Rabbit / The Mirror Black / Frozen / Question Existence Fading / The Year The Sun Died /// Future Tense / Taste Revenge

Az Overkill műfajának legjobb koncertbandája. A Slayer mellett – lábjegyzetelhetném ide a kiegészítést, de azt maximum tisztességből tenném. Persze, van valami megkapó abban a kibillenthetetlen mozdulatlanságban és precizitásban, ahogy Kerry Kingék belemasszírozzák a riffeket a hallgatóságukba, de mégis sokkal szimpatikusabb, ahogy Blitzék adják el magukat. Az Overkill ugyanis nem csak berúgja a daragépet, és nekifeszül, hanem azzal a kiapaszthatatlan lelkesedéssel, amivel belakják a deszkákat, energiát ad. Végigtombolt thrash koncert esetén ritkaságszámba megy, hogy a zene sokkal jobban feltölt, mint amennyire a testmozgás kifáraszt…

Valahol talán itt van elföldelve az Overkill titka – ha tovább kérdezgetjük Blitzet, maximum azzal fog jönni, hogy mit tud mit tenni, kompetitív természet, igyekszik hát mindenkit lekörözni, és persze szeret futni is. Nemcsak otthon, a színpadon is: néha ugyan eltűnik hátul, hogy töltőre tegye magát, de végig hevíti a hangulatot, közönséget egyaránt. Most tűnik fel csak, hogy a szája az old schoolra áll rá a leginkább; ezt többször emlegeti, mint Pataky Attila a pécsi paradicsomtermesztők édesanyját. Ami azt illeti, Bobbynak igaza van ezzel a régisulizással, hiszen lemezbemutatónak aligha csúfolhatnánk a koncertet: a tavaly kihozott ’White Devil Armory’-ról csupán az Armoristot (ezzel nyitnak) és a Bitter Pillt (ezzel kvázi zárnak) rántják elő. De hol marad a Pig? És az In The Name?

A setlistbe akár bele is lehetne kötni, lévén igencsak háttérbe szorították az utóbbi három lemezt, amik bizony a legjobbjaik között foglalnak helyet – és nagy szerepet játszanak abban, hogy ők még csurig tudják tölteni a klubokat, pedig minden albumukat megturnéztatják a környéken. De az etalon ’Ironbound’ és ’The Electric Age’, valamint a tavalyi korong hanyagolása csak akkor lenne baj, ha nem nyújtanának helyette mást, esetleg különlegesebbet, amit a 2011-es thrash feszten nem hallhattunk. Marhára old school, hogy a legtöbb szám az első lemezükről, az 1985-ös (!) ’Feel The Fire’-ről hangzik el, de mivel ezt csak a setlist.fm statisztikái dobták ki, a koncert alatt ilyesmiken agyalni senkinek eszébe se jut, ezért tényleg nem probléma.

Relatív újdonságként még valamikor az elején elreszelik a Powersurge-t a ’Taking Over’-ről (basszus, az a basszuskiállás az elején…!), de amivel megvesznek kilóra, az a koncert közepébe ékelt NecroshineHorrorscope kettős a ’90-es évekből. Akkoriban sokakat kiakasztottak azzal, hogy beleestek a modernebb groove metalba, és bizony, ha egy komplett koncerten keresztül játszanák ezeket a dalokat, akkor lehet lefejelném bánatomban a sörpultot, de így, színezésképpen piszok nagyot szóltak. Komorabb, középtempósabb, elborult riffelések, Blitz is úgy acsarkodja a sorokat, mintha rossz lenne a szája íze, és ki akarná köpni a dühét. Más zenekar igyekszik elfelejteni azt a korszakot, amikor nem volt a legnépszerűbb, és a közönség kedvébe járva halmozza egymásra annak kedvenceit, az Overkill viszont minden korszakából igyekezett szemezget valamit a setlistbe.

S habár nem először, meg nem is utoljára láttuk a New Jersey-i thrashereket, emlékezetes pillanatok jószerivel akadnak: például ahogy rögtön a Horrorscope után az old school (mi más?) Hello From The Gutterrel pucolják a füleket, s mellé még korábbról az In Union We Stand, ami tiszta klasszikus power metal himnusz; vagy a Bring Me The Night a maga felturbózott hetvenes évekbeli thrash rockjával; esetleg az Ironbound váltásai és ikerszólói. És akkor itt mehetnek is a kötelező bókok Ron Lipnickinek, aki az Overkill okos ritmikájához szükséges játékosságot már az alapokba belecsempészi, illetve a gitárosduónak, Dave Linsknek és Derek Tailernek, akik akkor is leiskoláznak jó pár nevesebb kollégát, ha nevüket nem is koptatják agyon a magasabb szakmai körökben.

Tailer igazi showmanként viselkedett a bal szélen, bár arra nem sikerült rájönni, mi akasztotta ki annyira a koncert közepén, amikor sokáig vehemensen mutogatott a „karzatra”, ahol a fotósok (többek közt a HRM-é is) dolgoztak. Gondolom, nem méltatlankodhatott, ha esetleg valaki vakuzott, merthogy az Overkill-shownak valamiért elmaradhatatlan része, hogy úgy villogtassák a közönség mélyen tisztelt pofájába a fényeket, mintha idegbajt kapott volna a technikusuk. A kialakult és bebetonozott jó hangulatot szerencsére nem zavarta meg sem ez, sem az, hogy az Overkill (sem) szólt éppen tökéletesen; ám az Armorist alatti kissé kásás hangzást sikerült jobbra keverni később, de javarészt a hangerő vitte el a bulit.

Na meg a zenekar tényleg tökéletes, kikezdhetetlen teljesítménye. Igazán nincs mit ragozni ezen: amit az Overkill produkál, az a metalzene esszenciája. Még ha nem is az alfája és ómegája, de azért benne van a punk pőre ereje, a thrash bitumenkeménysége, időnként a power metal kebeldagasztó hevülete, máskor a hard rock lazasága. A lemerülhetetlen generátor Blitz, a mélynövésű kisfőnök D.D. és többiek olyan energiától duzzadó bulit adnak évről évre, és olyan kreatívan játsszák ezt az alapvetően szűk keretek közé szorított stílust lemezről lemezre, hogy arra már nem tényleg nem lehet mást mondani, minthogy bravúros. Fogalmam sincs, hogy jobb vagy rosszabb volt-e ez a buli a korábbi koncerteknél, de ez igazából lényegtelen: Overkillből minden este csak a legjobb lehet. (Tomka)

Setlist:

Armorist / Hammerhead / Electric Rattlesnake / Powersurge / In Union We Stand / Rotten to the Core / Bring Me the Night / End of the Line / Necroshine / Horrorscope / Hello From the Gutter / Overkill / Ironbound /// Bitter Pill / Elimination / Fuck You

Fotók: T T
Köszönet a Concertonak!